Miközben délután

Balla D. Károly

Miközben délután

Egy költőnek, aki már nem az

Talán csak kérkedik, hogy nem meri.

Talán csak bor és gőz és esteli

homály, ahogy a színre árad.

Talán csak mímelt alkony-vádak.

De mégis ottfelejt a mozdulat.

Kihűl a léc: magányos parti pad.

S a léket kapott éjszakákon

csónak-vizet merítget Kháron.

Talán csak intelem, hogy nem szabad.

Talán egy felvert, álma-hulló vad.

Avagy a nedvek tévedése:

szőlőn a jégeső verése.

Talán csak jel egy téli hajnalon,

ahogy kísért a részeg alkalom.

Ám férget irt a józan érdek,

míg átjárják a lassú mérgek

a kőbe vésett átkok titkait.

Talán csak egymaga, csak Ő van itt,

és vért hörög egy délelőttön,

mert mellkasa a végső börtön,

amelybe bűzlőn, elrohadva végleg,

halomra hullnak kíntalan remények.

Miközben délután és meghatón

esőzik végre kinn a szürke ón.

(1990)