Világvége

Balla D. Károly

Világvége

– Meggybefőtt – mondja az asszony, amikor kiteszi a literes üveget az éjjeliszekrényre. Ez az első szava a beteghez. A köszönést valahogy elmulasztotta: amikor belépett, mormolt ugyan valamit az orra alatt, de az inkább a kórteremnek szólt, a hat pizsamásnak együtt. A külön üdvözlés elmaradt: mégis furcsa lenne egy alvó emberre fennhangon ráköszönni. Körbenézett, meglátta a sarokban az egyetlen használaton kívüli széket, azt odavitte az ágyhoz és leült rá. Vajon meddig várjon, gondolta, látva, a férfi semmi jelét nem mutatja az ébredezésnek, ellenkezőleg, mintha egyre mélyebb álomba szuszogná magát. No, mindegy, ül még egy kicsit; ha már eljött, csak nem megy el dolga végezetlenül. Hogy valamivel lefoglalja magát, a beteg feje mellett heverő könyvért nyúl; valami novelláskötet; jobb híján belelapoz.

Mikor is, mikor utoljára? Szegény Tóni mellett le kellett szoknia az olvasásról. A faluban nekik volt elsőnek tévékészülékük. Külön beutaztak a városba megvenni. A szomszédok eleinte csodájára jártak, esténként beültek hozzájuk, elvarázsolva szédültek a képernyő kékes kelyhébe. Ő nem bánta volna, ha ez hosszabb időre így marad, legalább újra lett társaságuk, de idővel el-elmaradoztak az alkalmi vendégek. Eljön este, Julis néném, Mihály bátyám, kérdezett rá eleinte, ám a válaszokból – Nem akarjuk zavarni az elnök elvtársat – megértette, hogy Tóni miatt nem jönnek: suba subához, guba gubához. Járjon csak hozzájuk a párttitkár meg a tanácselnök. Azok viszont nem jártak, nekik hamarosan maguknak is lett tévéjük. El is indult az évtizedes versengés: melyikük cseréli hamarább színesre, aztán távirányítósra; kinek lesz előbb videója, műholdvevője…

Felhajtotta a gallérját, mintha fázna. Mintha nyakába hullana a hó vagy a présház felől kerekedő kis forgószél hordana port az inge alá.

Pedig dehogy. A szeptemberi ég sárgás felhői, ahogy még visszaverték a már lebukott nap fényét, inkább langyos puhaságot leheltek, nem hideget, s ha hullatnának valamit tömött bolyhaikból, az csupán csöndes, pitykéző eső lehetne, amelynek cseppjei sisteregve, párállva érnék el a tőkék szikkadt, forró tövét. A levegő sem igen mozdult. Bár az elhagyatott présház sarkánál örvénylett valami szöszmő és pihécske, elsodródott kóbor kis szemét, ám az alkonyatnak ez a miniatűr körtánca ahhoz is gyönge volt, hogy megemelje játékszerét, nem hogy gallér mögé szórja.

Mégis felhajtotta, mintha indulni akarna. Mintha odalent, a szőlőhegy alatt kanyargó úton várná valaki egy meleg, puha pulóverben vagy pedig odább, az óváros épületei közül valamelyik az ő lakását rejtené, otthonát, ahová igyekezhetne.

De nem: a lábától induló keskeny ösvény néptelen földútban folytatódott, amely a domb alját elérve körbejárta a bányatavat anélkül, hogy a kockaköves utcába torkollt volna, s anélkül, hogy bárki várakozását belerajzolta volna a tájba. Otthont, saját lakást sem rejtett a város, csak alkalmi szállást, ahová vágyakozni sokkal képtelenebb feltételezés volt, mint egy szabadban töltött éjszaka.

Észrevette, hogy a férfi időközben felébredt, és egy ideje már őt figyeli. Zavartan letette a könyvet, és anélkül, hogy üdvözölte vagy más módon megszólította volna, kivette táskájából a literes üveget, és letette az éjjeliszekrényre: – Meggybefőtt.

A beteg nem érti a dolgot. Legszívesebben visszamenekülne az álomba, bár ott meg valami nyomasztó helyzetben vergődött, valamitől félt, ami mégis vonzotta, valami ismeretlen hang hívta, ám éppen idegenségével riasztotta is…

– Magam tettem el. – Igen, a férfi emlékszik a szekrény tetején sorakozó üvegekre. Még össze is zördültek, amikor keresztülment a szobán. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy az egyiket egyszer majd ilyen körülmények közt látja viszont. Nem tudja, mit mondjon, s mondjon-e egyáltalán valamit. Köszönje meg a kedvességet? Azok után, hogy… Nem, ez nevetséges lenne. Persze visszautasítani sincs oka. Ostoba helyzet. – Mához egy hétre jövök. Mire van szüksége? – Erre sem tud mit felelni. Továbbra sem érti a célt, az indokot: miért ez a különös látogatás. Talán lelkiismeret-furdalása van az asszonynak, azért jött ide? Vagy számon kérni akarja? Vagy „megnevelni”? Érti a fene! Vállat von, nem szól semmit. Az asszony sem erőlteti a beszélgetést. Ül még egy hosszú percet, aztán feláll. Most jut eszébe, nem is köszönt. Így talán elbúcsúznia sem szükséges. Alig észrevehetően csak biccent, fogja a táskáját, és már elmenőben veti oda: – Akkor jövő szerdán. – Nem néz vissza, újra morog valamit egy nem létező nyelven, s hangtalanul behúzza maga mögött a kórterem ajtaját.

Tónit, azaz Dr. Tiborc Antalt sokan gyűlölték a faluban. Annak ellenére, hogy azon kevés elnökök közé tartozott, akik az eleve elhibázott gazdasági rendszer közepette virágzó kolhozt tudtak összekalapálni. A régió félszáz kollektív és állami gazdasága között csak nyolc akadt, amelyik nem volt ráfizetéses, és csak kettő, amelyet „milliomos kolhoz”-ként emlegetett a sajtó, bruttó nyereségükre utalva. Ennek ellenére – vagy épp ezért – Tónit nemcsak a faluban gyűlölték erőszakos és könyörtelen vezetési módszerei miatt, hanem a felsőbb szinten ülők szemében is fekete báránynak számított: az általa ésszerűtlennek tartott pártutasításokat sorra elszabotálta, de soha nem lehetett igazán felelősségre vonni: az eredmények mindig őt igazolták, s ha a kiskirályok kellemetlenkedtek neki, meg sem állt a fővárosig, kért kihallgatást minisztertől és KB-titkártól, sikereire és tudományos fokozatára hivatkozott (az agrártudományok doktora volt, levelező tagja a tudományos akadémiának) és szemrebbenés nélkül dilettánsnak nevezte az otthoni vezetőket, kiteregette ügyeiket. Bosszút állni sem igazán lehetett rajta: mire az érdekeikben-tekintélyükben sértettek összefoghattak volna ellene, addigra megválasztották képviselőnek a Legfelsőbb Tanácsba. Ő lett az ügyeletes magyar díszpinty, és ezt a státuszát bőven kamatoztatva még élenjáróbbá, immár országos hírűvé tette gazdaságát. Az sem rendítette meg, amikor két szomszédos község dögledező kolhozát az övéhez csatolták. Mindkét helyen leváltotta a teljes vezetést, saját embereit tette a helyükre, akik – az ő erőszakos módszereit követve – ragyogó eredményeket értek el. Dr. Tiborc közben konzervgyárat épített, palackozó üzemet nyitott és kieszközölte, hogy a tudományos akadémia őnáluk működtesse országos kísérleti telepét. Pár év alatt a Tiborc-birodalom állam lett az államban: az általános pangás (inkább leépülés) közepette élt, virágzott, fejlődött, gazdagodott, kereskedett, importált és exportált, hitelt kapott és adott, fejlesztett, kitenyésztett, nemesített, gyártott, üzemeltetett, kiépített, beépített, honosított, felújított, felfedezett, kialakított, beindított, meggyökereztetett, alapított, kezdeményezett, hozzájárult, támogatott, ápolt, felélénkített, felfuttatott, betetőzött – és mielőtt a rendszerrel együtt felrobbant volna, elvesztette elnökét.

Tónit – ilyen kvalitású vezetőhöz méltatlan halál! – egyszerűen megütötte a guta.

A faluban ennek inkább örültek, semmint sajnálták volna.

Már csak ilyen hálátlanok az emberek: nem ismerték fel benne jótevőjüket. Hajcsárnak gondolták, elképzeléseit tűzön-vízen átverekedő megszállottnak, gonosznak és őrültnek, aki „ezeknek” hajt hasznot, „ezek” kedvéért hajszolja magát és beosztottjait – ahelyett, hogy szép csendben hagyná döcögni az egész hatalmas trágyás szekeret, s hagyná, hogy mellette az emberek a maguk kis pecsenyéjüket csendben megsüssék.

Az asszony, táskájában friss tyúkhúslevessel, a következő héten is hasonló időben érkezett a kórházba. A férfit ugyanúgy hortyogva találta; odahúzta hát az ágyhoz a széket és ő is ugyanúgy ütötte el idejét, ahogyan a múlt szerdán.

A felhajtott gallérnak mégis volt jelentése. Azt sugallta: vége a napnak. A múló idő folytonosságán kis zökkenő, épp csak akkora jelzés, tudni lehessen: mindaz, ami korábban kezdődött, most erőtlenebb lánccal kapcsolódik a végtelenhez, s így könnyen befejeződhet; az pedig, ami újonnan sarjad, ami születni, kezdődni készül, az most jobb eséllyel mérlegelhet arányt és kockázatot, semmint akár egy perccel ezelőtt, mikor a nappal némán megadta magát a sötét hegyek mögül, mint rejtett vackáról előlopakodó estének.

Álldigált még kicsit a dombtetőn, tekintetét ráérősen végighordta a horizonton, és már-már rászánta magát az indulásra, amikor a présház felől halk neszezést hallott.

Háttal állt, és mielőtt megfordult volna, mérlegelte, érdekli-e egyáltalán, mi kelti ezt a zajt, meg akarja-e tudni, honnan érkezik felé, oda akar-e menni a présházhoz, hogy megnézze, felfedezze, szembesüljön vele. Nem – fogalmazódott meg benne sokkal élesebben a vártnál, ám a kategorikus elutasítás ellenére, mintha külső kényszernek engedelmeskedne, megfordult és elindult a hang irányába.

Jól ismerte a romos épületet; tudta, hogy falai között még kering valami kósza maradéka a régi mustok illatának, s mintha a szüreti mulatságok közben ide csalt menyecskék sikoltó ellenkezéséből és sóhajtó megadásából, részeg gazdák hajnali hortyogásából is lakott volna még valamennyi a pattogzó vakolat alatt; tudta, a nagyrészt már hiányzó tető alatt mely zugból látszik legszebben a nyáréjszakák Cassiopeiája, és mely sarokba húzódva ébredhet szárazon harmattal szitáló hajnalok után is. Most mégis úgy közeledett, mint aki tudja, valami ismeretlent, sosem látottat kell majd megtapasztalnia – és ez a sejtés várakozó izgalommal és látszólag ok nélküli szorongással egyaránt eltöltötte.

Alig egy lépésre a vasáról rég leszakadt, a nyílásba csak betámasztott súlyos tölgyfaajtó előtt megállt. Megállt és oldalt pillantott, mert tekintetét oda vonzotta a fal tövében piruettező szelecske, amint fel-felkap, megforgat valami szédült szöszt, pihét, kócot, majd elejti, mint játékát unt kisgyerek, hogy aztán újult erővel elölről kezdje a táncoltatást. A hol megmutatkozó, hol elülő pöttöm légörvény oly távoli, oly szelíd gyermeke volt az igazi forgószeleknek, szörnyű tájfunoknak, mint felborult vizespohár a szökőárnak, mint gyufaláng a világégésnek, mégis mutatkozott benne valami félelmet keltő, talán mert a teljesen mozdulatlannak tűnő levegőben vívta ki a maga önállóságát, talán mert pontos ismétlődése nem a szertelen szélre, hanem inkább vizek pontos hullámzására emlékeztetett.

– Ezt most egye meg, amíg meleg – mondta az asszony a szemét nyitó férfinak, és elő is vette a szalvétába csomagolt leveseskanalat, majd lepattintotta a félliteres üveg műanyag fedelét. Kicsapott a húsleves illatos párája, körbevette a beteget, belengte az egész kórtermet. Nem, ennek nem lehetett ellenállni.

A férfi felült az ágyban, megigazította a gipsz alatt a párnát, ép lábát pedig térdben felhúzta. Erre tette rá az üveget. Egyik kezével fogta, a másikkal kanalazott. Kikotorta a kisebb húsdarabokat, a puhára főtt sárgarépát, karalábét. Közben elismerően csettintett párszor, majd a kézfejébe törölte zsíros ajkát. Az asszony az éjjeliszekrényre tett szalvétára pillantott, aztán szó nélkül átvette és eltette az üres üveget, előzőleg visszapattintva rá a műanyag kupakot.

– Aztán ízlett-e? – kérdezett rá, látva, a férfi nem siet megköszönni.

– Ühüm. De… Miért hozta? – Persze nem az érdekli igazán, hogy a húslevessel miért kedveskedett neki, hanem az: miért látogatja, miért jött el egyáltalán.

– Gyógyul? – bök az asszony a gipsz felé. Az orvostól megtudta: nem túl szerencsés törés, még az is lehet, hogy meg kell majd műteni, ha anélkül nem kezd összeforrni rendesen. Ilyen ügyetlenül ugrani! Fiatalember még, hajlékonyak a csontjai. Hej, Tóni hányszor kiugrott annak idején, főleg hajnalonta, azon a másik ablakon – az sem lehetett alacsonyabb. Soha egy rándulás vagy ficam… Ez meg, ez nem is tudott felállni. Ott fetrengett a porban, már emberek gyűltek köré, mire ő kinézett.

– Ki tudja. Lehet, örökre sánta maradok. – Ezt persze csak úgy mondja, elhárításul; hátha az asszonynak mégis lenne valami elvárása, követelése.

– Marad a fenét sánta. Nem mintha… – ezt nem fejezi be. Azt akarta mondani, nem mintha nem érdemelné meg, mármint a sántaságot, de idejében visszaszívta. És nem csupán udvariasságból. Ha nem így gondolná, a feljelentést is megtehette volna. – Meglátja, két hónap múlva táncolni fog.

Erre csak egy vállrándítás a válasz. Ugyan kivel táncolhatna ő, egyedül van, mint a nagyujja. Persze megnősülhetett volna, kapna még ma is rendes asszonyt, de hát a mamának senki nem volt a kedvére, hány, de hány lányt mart el mellőle: ez lusta, ez szegény, erről azt hallotta, hogy kikapós, ennek beteg a tüdeje, ennek keskeny a csípeje, nem tud majd gyereket szülni… Aztán, amikor a mama ágynak esett és az agyvérzése után többet nem tudott talpra állni, akkor még kényesebbé vált az ügy; tudható volt: fián kívül senki gondoskodását el nem fogadná, és hát ugyan hol akadna olyan asszonyka, aki beállna cselédnek egy fekvő beteg mellé, s tűrné a zsémbelést álló nap. Mikor a mama elment és ő magára maradt, élvezni kezdte, hogy a maga ura lehet. Ekkor már ő tért ki a kacér pillantások elől.

Igaz, attól, hogy agglegény, még lehetne rendes munkája, elmehetne esztergályosnak a városba, lakhatna munkásszálláson, élhetne robotolva úgy, amint annyian, de amióta abból a brigádból, első munkahelyéről kirúgták, nem tud magára találni. Igazságtalannak tartotta a döntést, tudta, más kolhozokban a kutya meg nem ugatja azt, aki egy-egy zsák búzát meglovasít, még ennél nagyobb dobásokat is elnéznek a főnökök, akik maguk is panamáznak rendesen. De itt, itt akkora ügyet kanyarítottak ebből az apróságból, hogy na. A kijelölt etikai bizottság szinte a fejét követelte. Örülhetett, hogy megúszta áthelyezéssel és azzal: a legalacsonyabb fizetési kategóriába tették. De az építkezést meg ő nem bírta. A brigadéros hajtotta, mint a lovat, esténként alig bírt hazavánszorogni. Hiába mondta, nem akar ő túlórázni, lemond a különpénzről. „Olyan nincs! Ha mindenki húzza az igát, te is húzod. Dolgozni ugyan nehezebb, mint búzát lopni.”

Persze nekiment. És persze ő húzta a rövidebbet: az öreg Bakos jól beverte a pofáját; ki sem nézte az apró emberből, hogy ilyen erő lakik benne.

No, akkor kilépett – végleg.

Gondolta, talál munkát máshol. De minden máshol – ugyanott volt. Bárhová fordult, gyárba, üzembe, farmra, telepre – mindenünnen ugyanarra a személyzeti osztályra küldték. Hát itt már minden azé a gazember Tiborcé?

Végül csak talált valamit. Felvették fűtőnek az iskolánál. Kevés rohadtabb munka létezik: hajnalok hajnalán kelni, lapátolni a szenet, hőgutát kapni a kazán előtt – és mindezt hatvan rubelért. De ahol legnagyobb a szükség… A segítség Kántorka képében kopogott be hozzá egy reggelen. Ismerte, persze, ki ne ismerte volna a fejhangú, éneklősen beszélő történelemtanárt – őt is tanította –, akiről két dolgot illett tudni. Először is azt, hogy minden diáknak elsőre megjegyzi a nevét, és a tízéves érettségi találkozókon nemcsak erre emlékszik, hanem arra is, ki melyik padban ült. A másik, hát igen, Kántorka nem vetette meg az italt. Hozzá is ez ügyben állított be. „Hallottam, fiam, hogy te vagy az új fűtő. Az elődöddel volt egy megállapodásom. Itt tartottam nála az üvegcsémet, cserébe ő is meghúzhatta minden szünetben.” Az üveg jöhet, így ő, de inni nem iszik. Kántorkának ez nem tetszik; csak nem kérhet szívességet – semmiért; egy napig táskával jár a vécébe, de másnap mégis bekukkant a fűtőházba. Olyan kép fogadja, amitől azonnal megmelegedik a szíve: az egyik sarokban tiszta papírral terített kis asztalka, rajta több üveg – pálinkás, boros, ásványvizes –, megfelelő poharakkal. „Mit tölthetek?”

Egy hét múlva már három tanár kapta be nála a reggeli felesét, később számuk szépen növekedett, kiegészült a gondnokkal, a felcserrel, a könyvtáros lány udvarlójával, az alkalmilag kiszálló karbantartókkal és fuvarosokkal, a hetenként ellenőrző kéményseprővel, a reggeli útját ez irányba kezdő körzeti rendőrrel, a szomszéd hentessel… A fűtőház hamarább nyitott az italboltnál, hamarább a kocsmánál, félreesett, és senki betérőre nem lehetett ráfogni: no ez is a söntésnél kezdi a napját. Később a szolgáltatás kiegészült friss feketekávéval, tisztított dióval, gyümölcslevekkel, házi főzésű törköllyel – és lehetett inni kontóra, fizetésnapig mindenkinek volt hitele. Hogy a tantermekben kicsit hidegebb lett, hogy akadt nap, amikor füst sem szállt fel a magas kéményből – azt el lehetett nézni, a gondnok és a tanárok közül többen mindig a fűtő védelmére keltek, amikor az igazgató vagy helyettese szóba hozta a dolgot.

Aztán az egyik tanárnak eltűnt az arany zsebórája – és kitört a botrány. Nemcsak az üzletnek fellegzett be, az állásnak is.

Addigra szerencsére összegyűlt egy kis tartaléka; persze szénből is, a következő télre…

– Akkor jövő szerdán – áll fel az asszony, s ahogy szokott, érthetetlen mormogással búcsúzik a kórterem ajtajában.

Hallgatózott, hogy valóban a présházból szűrődik-e ki a furcsa nesz, s nem csak az ölnyi forgószél sóhajtozását hangosította fel a dombtető akusztikája. (Tudta, hogy nem. A zaj pontosabbnak tűnt, semhogy holmi szemetek kavargása kelthette volna. Mégis elfogadta volna kibúvónak, hogy ne kelljen oda belépnie, ahol pedig annyi időt eltöltött, szabad levegőre cserélve az alkalmi szállás áporodott gőzeit.)

Benyúlt a hajdani kilincs vagy fogantyú helyén keletkezett lyukba, megemelte a széleken már málladozó súlyos ajtót, és egyetlen mozdulattal, mint szokta, belökte. Odabent már sűrű sötétség ásítozott, nem látszott semmi, csak a felvert por fényesebb gomolygása rajzolt egy furcsa mobil szobrot a tetőn át gyéren aláereszkedő fényhasábokba.

Mielőtt belépett volna, újra a zajra figyelt (semmi kétség, odabentről érkezik), aztán meg az futott át gondolatain, vajon mi vette rá arra, hogy ne a város felé ráérősen kanyargó ösvényt válassza, hanem, szinte akarata ellenére, idejöjjön, benyisson, s megkeresse, mi kelti ezt a nehezen meghatározható, bármihez alig is hasonlítható hangot. Vajon miért éppen most, és miért éppen ővele esik meg mindez – és vajon valóban megesik-e, s nem ott áll-e még mindig a nap tűnt vörösét keresve a horizont fölött, feltűrt gallérral, megállapítva, ennek a napnak is vége, s beletörődve, hogy a következő sem lesz különb az előzőeknél, nem történik majd semmi, vagyis mindig ugyanaz a semmi történik, ugyanazokkal az emberek találkozik ugyanabban a műhelyben, azonos szerszámok, egyforma fémek ugyanabba az esztergapofába ugyanúgy beszorítva, még a mondataik is, amelyekkel egymáshoz szólnak a gépek fölött vagy a szűkös öltözőben, még azok is egyformák napról napra, mint ahogy a szelecske is ugyanazokat a semmiségeket emelgeti s forgatja véget nem érően.

Ahogy a nyíláson belépett, a zajról azonnal megállapította azt, aminek a felismerésétől előre félt: emberi nyöszörgést hall.

Olvasmányába feledkezve észreveszi – ez harmadik látogatása –, hogy a fiatalember egy ideje már őt figyeli. Leteszi a könyvet, kezdi elővenni a májgombóc levest, amikor a beteg ráreccsen:

– Miért jön ide? Mit akar tőlem?

– Na, fogja, csak vigyázzon, még forró. Itt a kanál is.

– Nem. Előbb mondja meg, miért látogat engem.

Az asszony egyik kezéből a másikba veszi a forró üveget. A táskába visszatenni az újságpapírok közé, amelyek melegen tartották, nem akarja, az éjjeliszekrényre nem fér, az ágyon felborulhat, ez a jóember, ez meg az istennek sem nyújtaná ki érte a kezét.

– Miért, miért… Hát mégis csak az én ablakomon ugrott ki.

– Igen, de… Azért mentem, hogy…

– Nagyon jól tudom, miért jött. De végül is nem vitt el semmit.

– Nem rajtam múlott. – A fiatalembert meglepik a saját szavai. Majd még mindjárt jól bemártja magát. Ez már felér egy beismerő vallomással. Hogy semmit nem tudott elemelni, az már szent igaz, még az kellett volna, hogy a videóval ugorjon ki az ablakon. Úgy számolt, az asszony sokáig elpöszmötöl majd a kertben, ki gondolta, hogy egy perc múlva feljön, amikor ő még szét sem nézett rendesen. Tétovázott, ne bújjon-e el inkább avagy ne tegyen-e úgy, mintha éppen az asszonyt keresné valami fontos ügyben és benézett volna a szobába, nincs-e itt; végül mégis a nyitott ablak mellett döntött. Ilyen szerencsétlenül ugrani! Nem is bírt talpra állni. Azonnal körbeállták, s hogy mi történt, könnyű volt kitalálni: mellette hevert az ablakpárkányról levert muskátlis cserép.

– Na megeszi vagy vigyem vissza – pattintja most már le a kupakot az asszony az üvegről, és mint a szuronyt, szegezi neki a kanalat.

Talán még a múlt heti tyúklevesnél is finomabb. Színe is egészen sárga a sáfránytól. Nehéz ellenállni, mégis marad az elhatározásánál:

– Előbb mondja meg, miért látogat itt engem.

Az asszony elbizonytalanodik. Szívesen elmondaná az igazságot, ha legalább magának megfogalmazta volna már a valódi okokat. Így azonban újra kitér a válasz elől:

– Mondtam már: mégiscsak az én ablakomból…

– Ugyan, hagyja már! Ne játssza a szentet, aki ha megdobják kővel, visszadob kenyérrel!

– Ja, persze, van kenyér is hozzá, gondoltam, kell magának a leveshez. Szólhatott volna már a legutóbb is. Szegény uram is így szerette.

– Hát épp, nem volt olyan szegény – nyúl most már a szeletért a férfi és végre az üveget is kiveszi az asszony kezéből.

Ahogy kanalaz, az orvos délelőtti szavai jutnak eszébe. Meg kell műteni a lábát. Már alá is írattak vele valami papirost, hogy beleegyezik az altatásba.

A helyiség közepén, pontosan a tető legtágasabb hiánya alatt, ahová a legtöbb fény esett, egy test feküdt, ahogy látni lehetett, valami foszlott matracon. Alig is volt eldönthető, szuszog-e vagy nyög, hörög-e vagy hortyog, alszik-e vagy haldoklik.

Odalépett, melléguggolt.

Fiatal nőnek látszott, inkább szépnek, mint csúfnak, arcán nehezen kivehető vonásokkal.

Nem tudta eldönteni, mi lenne helyesebb, ha megérintené vagy ha inkább szólna hozzá. Végül az előbbire szánta rá magát, már nyúlt az oldalt pihenő kézfej felé, amikor mozdulata megakadt. A nő nem feslett tollú matracon feküdt, mint hitte, hanem – saját hatalmas szárnyán.

Felfedezésében az volt a legkülönösebb, hogy nem döbbentette meg, nem állt el a lélegzete, nem verte ki a veríték, nem dobbant torkába a szíve – ellenkezőleg, még az a kevés feszültsége, céltalan szorongása is megszűnt, amelyet magával hozott a sötétségbe.

Hát persze, egy angyal, nyugtázta a legnagyobb természetességgel. Ahogy az óriás szárnyakat, elhelyezkedésüket, a tépett tollakat vizsgálta, arra is rá kellett jönnie, nem egy megpihenő, szunyókálni ide tért égi lakóval akadt dolga, hanem egy szerencsétlenül járttal, aki valami oknál fogva lezuhant, a lukas tetőn át éppen ide, a présház rozzant falai közé.

Segítenie kell, gondolta, de közben érezte, ez a szándéka nem vezethet eredményre. Ugyan mit tehetne ő földi kiszolgáltatottságában, mivel is változtathatná meg a magasabb erők ítéletét. Ha ő feküdne itt törött végtaggal, rajta bizton segíthetnének az égiek; de fordítva?

Mégis, legalább eszméletére kellene téríteni (felébreszteni?), kikérdezni, megtudni tőle, mi történt vele, s udvariasan kipuhatolni, lehet-e, kell-e angyaléknél első segélyt nyújtani, szokás-e sínbe rakni a törött szárnyat, s nem túl profán dolog-e esetleg mentőt hívni.

Közelebb hajolt az arcához, hogy megszólítsa, talán hogy szelíden ráfújjon az ajkára, megsimítsa a haját, de mire bármire is rászánta volna magát, már semmilyen élesztgetésre nem volt szükség: az égi jövevény egy utolsó sóhajtással mozdulatlanná, hangtalanná merevedett.

Ebben sem talált semmi különöset. A halott angyal sem hihetőbb, sem hihetetlenebb nem volt a még élőnél, talán csak a beálló csend hatott furcsán, s a fel-felidéződő szuszogás hiánya keltett kellemetlen érzést.

Kicsit még guggolt a test mellett, figyelte, hogyan ernyednek el szárnyai, hogyan nyílnak szét, mint valami roppant legyezők, aztán felegyenesedett és kémlelni kezdte a most már átláthatatlan sűrűséget, amelyben csak a tollak fehérje világított.

Nem volt kétséges számára, mit kell tennie. Amin egy pillanatra elrévedt, az sem a helyzetből vagy a teendők latolgatásából származott, hanem, mint korábbi bizonytalansága is, saját szerepének az érthetetlenségéből. Miért éppen ő? Ő, akivel még semmi különös dolog meg nem esett, akinek nincs semmilyen feltűnő képessége, nem tud a fülén füstöt eregetni, mint az egyik művezető, nincs hatalmas bibircsók az állán, mint a vele szembülső gépnél dolgozó öregnek, nem jutnak eszébe ugratások, nincsenek kalandjai, még súlyosabb betegsége sem volt soha, amiről mesélhetne. Senkinek nem hiányozna, ha holnapra eltűnne a föld színéről, hacsak annak a kóbor kutyának nem, amelyik néha a gyárig követi, mert egyszer megosztotta vele az uzsonnáját.

Hol is, talán itt, ennek a falnak támasztva…

Rövid tapogatózás után megtalálta az ócska, törött nyelű szerszámokat. Rozsdás vasukat megfogva tudta csak eldönteni, melyik-melyik. Igen, jól emlékezett, egy ásó is akadt köztük.

Kilépett a présházból, kétszer is körbejárta. Közben fel-felnézett az égre, mintha onnan várna valami eligazítást. Végül azon a helyen állapodott meg, ahol azelőtt a kis szelecske forgolódott. A porban körkörös rendben heverő szöszök és pihék megmutatták, hol kezdhet ásni.

A férfi kábultan ébredezik. Hogy ágya mellett ott ül az asszony, kezében az ő könyvével, már meg sem lepi; nem is érzékeli eléggé élesen: el-elmosódó körvonalakat lát, szűrt fényt; halk visszhangos zörejeket hall, s ha behunyja a szemét, még vissza-visszaréved a furcsa álomba, arra a különös helyre, amely egyszerre ismerős és idegen, abba felemás helyzetbe, amely minden lehetetlensége ellenére valahogy mégis átfedődik a valósággal: igen, járt már ott, találkozott azzal, akiről nem tudná megmondani, honnan ismeri, talán gyerekkorából, abból az önfeledt őszből, amikor szülei szüretelni vitték egy távoli rokonhoz, s amikor a mindennapok egyhangúsága még nem ült a mellére, mint most, hogy alig kapjon levegőt, hogy ne tudja magát szárazra vergődni ebből a nyúlós, ragadós sárból, amely körbeöleli ennek a maga-ásta veremnek a fenekén, ahol csak pereg, pereg rá a súlyos föld, már alig látja az alkonyati eget, már betemeti a sűrű semmi. Vége, vége lesz mindjárt a világnak; már befelé, testébe hullik a sötétség, kitölti üregeit, megüli a tüdejét, ellepi a szívét, és tolul, tolul fel a fejébe, megvakítja, elveszi hallását, kibérli a gondolatait, hogy semmi, semmi ne maradjon belőle, csak ez az élettelen test, amelyből nem száll fel semmiféle lélek, mert az is halott már, földre zuhant angyal, mint ahogy halott az élet és a születés, ahogy halott az egész ostoba világ, amelyben nincs többé különbség egyetlen pillanat és az örökkévalóság között.

– Miért? Miért? – motyogja-nyöszörgi a férfi alig hallhatóan, fény és sötétség mezsgyéjéről, kiszolgáltatva az altatóéter vegytanának.

Az asszony picit bosszúsan teszi le a könyvet. Nem válaszol, szótlanul kezdi kirakni táskájából a friss ebédet. Csak amikor mindennel végzett, akkor veszi észre, hogy a férfi fennakadt szemmel, lélegzetlenül fekszik ágyán.

Mielőtt orvosért kiáltana, a sebtében lecsapott könyvre esik a tekintete és arra gondol, ennek a történetnek a végét már soha nem fogja megtudni.

(1998)