Vízumköteles irodalom?

Interjú Balla D. Károllyal

Virtuális konferenciának vagy ötletgazdája és szervezője, mit jelent tulajdonképpen a „virtuális konferencia”?

Olyan tanácskozást, amelynek a szervezője nem várja el sem az előadóktól, sem a résztvevőktől, hogy azonos időben azonos helyen tartózkodjanak.

Azt jelenti tehát, hogy tekintheti budapesti meg ungvári meg mondjuk… bukaresti magyar, hogy az nála történik, elérhető közelségben?

Valóban „nála” történik: számítógépe monitorján jelennek meg az előadások. Ehhez persze internet-kapcsolatra van szükség; de ha ezzel rendelkezik, tényleges résztvevőnek érezheti magát: minden előadáshoz hozzászólhat (erre való a Fórum, amelybe bárki bejegyezheti észrevételeit), és még a levezető elnök sem kezd tollával kopogtatni a mikrofonon, ha a hozzászóló túllépné a számára rendelt szűkös időt. (Általános tapasztalatom egyébként, hogy a tanácskozásokon egymást érik a súlyos előadások, ám az érdemi vitára szinte soha nincs elegendő idő: jön az ebéd, következik a vacsora, ilyen-olyan protokoll… A konferenciákat gyakran akkor rekesztik be, amikor éppen elkezdeni kellene, amikor a résztvevőkben megfogalmazódnak a valóban lényegi kérdések és kialakulhatna az érdemi vita. Egy virtuális eszmecsere esetén nincs ilyen korlátozás, és valóban a világ bármely pontján élő érdeklődő teljes értékű résztvévőnek érezheti magát.)

Állíthatjuk, hogy az internet révén a trianoni örökség felszámolható?

Nem használnék ilyen nagy szavakat. A „trianoni örökségre” egy kicsit amúgy is allergiás vagyok: az utóbbi években túladagolták számomra, így mostanában gyakran ideges viszketést okoz, fel-felhólyagzik tőle a bőröm. Miközben persze magam is bőven tapasztalom a magyarság szétszakítottságából származó helyzet lehetetlenségeit, aközben azt gondolom, nincs értelme annak, hogy folyton egy három emberöltővel korábbi történelmi eseményhez képest határozzuk meg magunkat, értékeljük helyzetünket és teljesítményeket. Aki a léghajóban állandóan a ballaszttal foglalkozik, az elfelejt navigálni, elfelejti élvezni a tájat, és talán még a felhajtó légáramlatokat sem veszi észre. Én most „ráfeküdtem” egy ilyen áramlatra, belekapaszkodtam a kínálkozó lehetőségbe. Lássuk, behozza-e az információs forradalom szobánkba az univerzumot, és cserébe kivetít-e bennünket a nagyvilág képernyőjére. Akik pedig a magunk kis monitorja és magyar betűs klaviatúránk előtt ülünk – lássuk, közelebb kerülünk-e egymáshoz.

„A baj tehát ott van (…), hogy nem ismerjük egymást.” – olvasom a Szénási Miklós szövegében, honoldaladon. Ezen a helyzeten hivatott változtatni a január ötödikén kezdődő konferencia?

Egymásról szóló ismereteink valóban eléggé siralmasak. És ezen nem feltétlenül csak az információk hiányát értem, hanem a rossz, téves, pontatlan ismeretet. A téveszméket, a makacs legendákat. Az előítéletet, hogy valami azért, attól ilyen vagy olyan, mert erdélyi vagy felvidéki (stb.). Vagy éppen azért nem olyan… A sokféleséget, a különböző megközelítési lehetőségeket, az egymástól eltérő értékítéleteket szeretném megláttatni, bízva abban, hogy ebben mind többen társamul szegődnek.

Kik vesznek részt és hogyan a virtuális konferencián? Úgy látom, kényesen ügyeltél arra, hogy minden utódállamból legyen „előadó”…

Közel negyven felkérést küldtem el, tizenöten vállalták a résztvételt, és tízegynéhány szöveg érkezett be határidőre… Így a magyarság „lefedettsége” az egyes régiókból felkért előadók hajlandóságán is múlott. De a „teljes merítést” más tényezők is korlátozták: az egyik, hogy csak olyan „célszemélyek” jöhettek szóba, akiket el tudtam érni e-mailben, a másik, hogy saját kapcsolati körömre kellett szorítkoznom. A harmadik meg nyilvánvalóan az volt, hogy bár pontosan leírtam, mit hogyan képzelek, sokan idegenkedtek a dolog virtualitásától. Akadtak olyanok is, akik a téma ilyetén felvetését tartották indokolatlannak, és emiatt maradtak távol… A tízegynéhány előadó mégis, úgy érzem, képes a teljesség reprezentálására. Akad köztük irodalomtörténész, nyelvész, író, költő, újságíró, a területi szórás pedig Kolozsvártól Krakkón át Torontóig terjed. És amit nem „hoznak” az előadók, azt remélhetőleg megteszik a hozzászólók: további félszáz szakmabélit kértem fel, hogy kapcsolódjon be a disputába.

Hogyan zajlik le egy konferencia a weben? Mik a Vízumköteles irodalom? című konferencia történései?

Október utolsó napjaiban kezdtem a szervezést, novemberben zajlottak a felkérések, decemberben készültek az előadások. Mindezt nyomon lehetett követni a honlapon: a beérkezett írások címe, tartalmi ismertetése folyamatosan jelent meg. Szilveszter este (de valóban!) tettem fel a honlapra Kántor Lajos konferencia-nyitó szövegét, és az újév első napján nyitottam meg a szabad fórumot. 5-ére jelenik meg a mintegy tucatnyi előadás, 15-éig várom a szakmai hozzászólásokat, majd az előadók lehetőséget kapnak a viszontválaszra (ezek a szövegek mind e-maiben érkeznek és külön weblapokon válnak olvashatóvá). 18-ától 21-éig zajlik az On-line Fórum, amelynek munkájában, reményeim szerint, az előadók és hozzászólók többsége részt vesz majd.

Hogyan kapcsolódhatnak be mások, például a Romániai Magyar Szó olvasói a konferencia munkájába?

Ha lehívják a konferencia induló oldalát (http://hhrf.org/netpansip/ungparty/konf/konf/vizir/index.htm), onnan lépegetve egyrészt sorra elolvashatják az előadásokat (később a szakmai hozzászólásokat), másrészt a FÓRUM linkre kattintva behívhatják azt a külön honlapot, amelyen (nicknevet választva és e-mail-címüket megadva) minden terjedelmi és műfaji korlátozás nélkül megjeleníthetik megjegyzéseiket, észrevételeiket, véleményüket – „általában” és az egyes írásokhoz vagy témákhoz kapcsolódóan is. Az említett On-line Fórum „forró” napjaiban pedig, amikor mind többen igyekszünk majd „vonalban lenni”, közvetlenül is vitatkozhatnak az előadókkal, kérdéseket tehetnek fel nekik – ha erre nem éreznek késztetést, akkor nyomon követhetik a többiek vitáját…

Mi a véleménye az ötletgazdának – saját kérdését megfordítva: Hogyan integrálódjon a kárpátaljai, erdélyi stb. magyar irodalom és mibe?

Ha tudnám, valószínűleg nem szerveznék konferenciát. Tele vagyok kételyekkel. Állandó dilemmám egyike például az, hogy ha egy bizonyos irodalmi teljesítmény nem üti meg az általános mércét, ám a helyi közösség számára mégis fontos (mert mondjuk nincsen jobb és mert épp erre és épp ilyenre van igénye), akkor az kárhoztatható-e pusztán minőségi alapon, kizárható-e az integrációból, avagy el kell fogadnunk a létjogosultságát. És ha elismertük, mint „helyi értéket”, akkor mit tegyünk annak érdekében, hogy a magasabb nívó felől nézve ne éppen ez alapján ítéljenek meg bennünket? Ha pedig nem ismertük el, akkor – nem lévén színvonalasabb művek – mivel pótoljuk a helyén keletkező hiányt? Magyarán: ha egy műről tudjuk, hogy gyönge, de az adott helyen és időben betölthet bizonyos szerepet (olvasmányul szolgálhat), akkor szükséges-e gyengéit szóvá tennünk, vállalva, hogy eztán még ilyen gyönge művek sem születnek? Ahol a „rossz”-nak a „nincs” az alternatívája, ott mit kezdjünk a minőségeszményünkkel?

Honoldalad, az UngParty (http://hhrf.org/netpansip/up/index0.htm) sem egyszemélyes „virtuálé”, úgy tűnik, maga a webszerkesztés is egymás jobb megismerését szolgálja…

Az UngParty nagyon is egyszemélyes, abban az értelemben legalábbis, hogy egymagam készítem: magam vagyok „főszerkesztője” és webmestere, a megjelenő anyagok nem csekély részének pedig szerzője is. A készítésében csak családtagjaim vesznek részt: feleségemhez tartalmi, fiamhoz műszaki kérdésekben fordulhatok. Szerzőimet tekintve viszont elég széles a paletta. A honlapon belül működő Pánsíp egy szabályos irodalmi folyóiratot képez (ez az 1993-ban alapított nyomtatott lap világhálóra mentett folytatása) a megfelelő műfaji rovatokkal; a Törzshely egyes szerzőim állandó rovatait tartalmazza, a Szalonban írókkal, költőkkel folynak virtuális beszélgetések…

Hogyan ismerhetjük meg jobban a költő Balla D. Károlyt?

Verseimből is eléggé bőséges a választék a honlapon, legutóbbi, 1999-es válogatott kötetem anyaga teljes egészében fenn van. Az újabbakkal pedig azt a gyakorlatot alakítottam ki, hogy amint megjelennek valamely orgánumban nyomtatásban (legutóbb a békéscsabai Bárkában, a győri Műhelyben és a székesfehérvári Árgusban), azonnal elérhetővé teszem őket honlapomon. Ehhez, ha vonakodva is, de meg szoktam adni a szerzői engedélyt…

Kérdezett: Gergely Tamás

(2003)

Megjelent: Romániai Magyar Szó. 2003. jan. és Terasz.hu, lásd

[Elavult linkek javítva - 2010, bdk]