Balla D. Károly
Jevroremont
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2008. június
Az alábbi kis anekdota apám baráti köréből
származik, én legalábbis ekként hallottam. De nem lennék meglepve, ha
nemzetközi vándormotívumról lenne szó, és az alapszituációt mindig az
adott környezetnek megfelelően aktualizálnák a mesélők. A családi
legendárium azonban konkrét helyhez, időhöz és személyekhez köti a kis
történetet: az ötvenes években járunk, egy ungvári házaspárnál. A férj
helybéli magyar, ún. polgári család sarja, az asszony „keleti”, azaz
betelepült orosz, jellemzően munkásszármazású első- generációs
értelmiségi.
– Kifestetjük a lakást! – jelenti
be a feleség ellentmondást nem tűrő hangon. A férj aggodalommal néz
végig a félfalnyi hosszú könyvespolcokon, a falakra aggatott
festményeken és plaketteken, a bútorokkal jócskán telezsúfolt szobán,
szeme megpihen a kristálycsilláron.
– De hát tavaly festettünk –
nyögi.
– Muszáj az idén is. Mi, oroszok, minden évben kifestjük a
lakást.
– Nálatok, oroszoknál, könnyű. Visszaváltjátok az üres
üvegeket, leveszitek a Lenin-portrét a falról, összecsukjátok a vaságyat
– és lehet meszelni.
Hogy a
rátarti asszonyka megsértődött-e az orosz lumpenproletár életmódjára
célzó élcen vagy keményen visszaszólt, gúny tárgyává téve mondjuk a
magyar halogatást, arról nem szól a fáma. Válóokként mégsem szolgált a
kis affér. Azt meg nem tudom, amennyire a meszelési mánia orosz, a
halogatás valóban annyira magyar jellegzetesség lenne-e (még ha fel is
rémlik Pató Pál úr alakja), ám annyi bizonyos, hogy a mi családunkban
eléggé bevett magatartás. Leginkább gyűjtögető életmódunk miatt
alakulhatott ki. Szüleim fiatalon élték meg a háborút és a rákövetkező
nehéz időket, jól megtanulták a nélkülözések éveiben, micsoda kincs
lehet egy használt cipőtalp, egy fél kilincs vagy egy méter spárga. Így
aztán, évtizedeken keresztül mindig mindent eltettek. A konyhánkban
azért voltak székek helyett ülőládák, hogy mindenfélét tartani lehessen
bennük. Az egyikben például a tönkrement, kiégett elektromos eszközöket
őrizgettük, egymás hegyén-hátán a működésképtelen vasalókat,
hősugárzókat, villanyplatnikat. A kredencünkben meg volt egy úgynevezett
„rosszfiók”, színültig tömve a „hátha egyszer még jó lesz valamire”
kategóriájú kacatokkal. A pincénkben ott sorakoztak az időközben
lecserélt bútorok és minden egyéb „kár kidobni” besorolású használati
tárgy.
És ez a gyűjtögetési mánia, bizony, öröklődik.
A
bátyámnak, több évtizeddel az elköltözése után, még mindig nálunk álltak
egy pincerészben az autós, motoros alkatrészei és rég elavult
híradástechnikai eszközei (csak tranzisztorokból és nyomtatott
áramkörökből dobozszámra), a garázsunk pedig úgy tele volt a tulajdonát
képező benzines és rég kiürült festékes fémhordókkal, csövekkel,
lécekkel, síküveggel, háztartási gépek használhatónak vélt
maradványaival, hogy amikor autót vettünk, nem fért be a garázsba; elébb
ki kellett üríteni, bátyám nem kis fájdalmára.
Én sem
panaszkodhatom, egyfelől az elektromos holmik, hangszórók, rádiós,
magnós és lemezjátszós tartozékok, kütyük és ketyerék gazdag tárházát
halmoztam fel évtizedek alatt, másfelől nyomtatványok, irodaszerek,
különböző méretű és minőségű papírok tekintetében rendelkezem
kereskedelmi mennyiségű készletekkel. Indigóból például egy szorgos
gépíró munkájához fél életre elegendő tartalékaim voltak még évtizeddel
azután is, hogy teljesen áttértem a számítógépre. Ezt a kincsemet
nemrégiben odaajándékoztam apámnak, nagyon megörült neki, holott saját
maga is majd ugyanennyit bespájzolt az egykor hiánycikknek számító
kopírpapírból. Most sok hasznát veszi, mióta maga is komputeren ír… Vele
egyébként nem vehetem fel a versenyt: archiválási szenvedélye például
utolérhetetlen. Több mint hatvan éve publikál és féltékenyen őrzi nem
csupán az összes újságkivágást, hanem a megjelent művek mindegyikének a
kéziratát, valamint másodpéldányaikat. Ezeket feliratozott mappákba
precízen összegyűjtve akkor is megőrzi, ha az adott művek időközben
önálló kötetben is megjelentek. De ugyanilyen szenvedéllyel viszonyul
minden családi okmányhoz, hozzá kerülő irathoz, dokumentumhoz. Tavaly
elhunyt nagybátyám hagyatékából például előkerült két nagy doboznyi
fénykép – teljes összevisszaságban. Apám 27 frissében vásárolt albumba
rendezte őket, időrend és téma szerint. Így aztán nem is csoda, hogy nem
csupán dolgozószobája zsúfolódik tele, hanem külön szobányi irattárra
van szüksége.
A gyerekeink még nem vitték tökélyre a családi
hagyományt, Kolos nyomán egyelőre elviselhető mértékben szaporodnak a
kábelek meg a számítógépek és a tartozékok dobozai (kidobni nem szabad
őket, mert meghibásodás esetében a garanciális javításra eredeti
csomagolásban kell visszaszállítani a gépeket), Csönge azonban igen sok
mindent gyűjt, képeslapot, szalvétát, követ, plakátot; összeszedi és
falára szegezi a leszerelt utcai táblákat, szobája dísztárgyává teszi a
hazacipelt kúp alakú, fényvisszaverő közlekedési bóját.
No,
akkor most képzeljünk el ebben a családban egy kapitális
lakásfelújítást.
Nem csoda, ha ódzkodunk tőle, féltjük a
kincseinket és a nyugalmunkat-kényelmünket. Anyám például évtizeddel
halála előtt kijelentette, hogy amíg ő él, addig sem a hálójukban, sem a
nappaliban nem lesz sem festés, sem más felhajtás, ő már öreg ehhez,
hagyjuk őt békében ücsörögni a kedvenc foteljában a szoba megfelelő
sarkában. A vizesblokkot is akkor voltunk kénytelenek felújítani, amikor
szüleim Baján élő bátyáméknál nyaraltak: szinte suttyomban
csempéztettünk. Szó se róla, én is nehezen viselem, amikor mesterek
vonulnak a lakásba és zajjal-kosszal járó munkálataikba kezdenek. Most
mégis rászántuk magunkat a ház nagy részét érintő jevroremontra.
Szláv nyelvterületen a remont tatarozást, renoválást, átépítést jelent,
az Ukrajna számára egyre inkább vágyott Európára utaló előtag (euro-,
vagyis jevro-) pedig alighanem valamiféle minőséget, korszerűséget kíván
jelezni (lásd eurokomfort) – legalábbis erre lehet következtetni abból,
hogy a körültekintően és aprólékosan elvégzett, a célobjektum teljes
felújítását és korszerűsítését célzó munkálatok általánosan elterjedt
neve nálunk jevroremont lett, így hirdetik a cégek, így emlegetik a más
nyelvet törve beszélő magyar mesterek is, akik egy szomszédos faluból
most hetek óta járnak be hozzánk – és végzik az elvégzendőket. Van
dolguk elég, a szépészeti munkálatok előtt a konstrukciós hibákat kell
elhárítaniuk: az ötvenes évek anyag-, mester- és pénzínséges éveiben
épült házunk bővelkedik ezekben.
Nyeljük hát a port, facsarja
orrunk a sok különböző szag, hallgatjuk a csattogást, kopácsolást,
fúrást. És gyakran a mestereket is. Merthogy szeretnek beszélni. Az
egyik még magában is szokott: ha egyedül van valamelyik visszhangtól
kongó üres helyiségben, jól kihallatszanak monológjai. Általában diktál
magának: na akkor ezt most ezt ide felteszem, ezt a púpot most innen
lekaparom, erre a felületre rámegyek még egyszer széles ecsettel. A
másik csak nekünk beszél: hogy ma éppen mit csinált és mit fog, azt
szereti külön Évának és külön nekem is elmondani, egyszer, amikor készül
egy-egy folyamatra, egyszer, amikor épp benne van, és lehetőleg akkor
is, amikor befejezett valamit. Szívesen mutat rá a problémákra és
hosszan ecseteli lehetséges megoldásuk variációit. Volt úgy, hogy
vasárnap telefonon jelentkezik, elmondván, éjszaka töprengett az
előszoba padlózatának kiegyenesítésén és a következőkre jutott… De meg
kell hagyni, a közlési vágy és a fontoskodás nem akadályozza meg őket
abban, hogy precíz munkát végezzenek. Mi meg lassan összebarátkozunk
velük, a fiatalabbikkal már tegeződünk, és – alig merem bevallani – már
szinte várom, hogy reggel megjöjjenek, s talán nemcsak azért, mert a
nekik főzött kávéból (a felkelésem utánit követően) én is kapok egy
plusz fél adagot.
Nem dolgoznak olcsón. A jó munkának ára van. A
külön név pedig voltaképp afféle márkajelzés is, amely a munkabérek
magasabb kategóriáját jelzi. Ha csak simán tatarozás lenne a neve,
olcsóbban megúsznánk. De ez itt, kérem, jevroremont, európai minőség,
tessék tehát anyagilag is nagyvonalúnak lenni. Meg is jegyzem Évának,
néha az az érzésem, mintha a porszívógép szívócsövét egyenesen a pénzes
fiókunkba vezették volna. (Az elszámolást illetően egyébként mutatkozik
némi ellentmondás. Jó ukrajnai szokás szerint az összegeket ugyanis nem a
helyi, ingadozó árfolyamú fizetőeszközben, hanem dollárban állapítják
meg – holott euróban lenne stílszerű.)
Mindenes mesterek, alig
van olyasmi, amihez ne értenének. Mégis akad, hogy más szakit is hoznak
magukkal, például a laminált padló lefektetéséhez. Máskor meg nekünk
szólnak: ide most kellene egy villanyszerelő, ide meg aki hegeszteni
tud. Az előbbi, mielőtt felmászna a tetőre, elkéri a távcsövünket és az
utcáról vizsgálja a magasban feszülő, illetve éppen hogy leszakadt
vezetékeket. Az utóbbi pedig felveszi valódi harckocsizó sapkáját
(szovjet filmekben lehet látni ilyet a tankisták fején), abban hegeszt,
nehogy a szikráktól haja tüzet kapjon. Nem is tudtam, hogy van ilyen
munkavédelmi euroszabvány…
Most már csak azon izgulunk, hogy
befejeződjenek a munkálatok a rám váró újabb megpróbáltatás előtt. Már
kinéztük a város egyetlen olyan fogászati rendelőjét, amelyik fölszinten
üzemel, azaz kerekes székemmel megközelíthető. Egyelőre csak
terepszemlére érkeztünk (én a helyszint, az orvos a szájüregemet mérte
fel). A doki persze azzal kezdte, hogy elküldött röntgenre, ehhez egy
másik épületben tizenkét meredek lépcsőfok vezetett. A nem várt akadályt
úgy sikerült leküzdenünk, hogy Éva a közelben folyó építkezés két
kőművesét kérte meg, vigyenek fel.
A doki megállapította,
szájsebészt is be kell vonni a kezelésbe, aki viszont a hónap végéig nem
ér rá. Nem gond, legalább addig talán befejeződik a lakásunkban a
rumli, és ha eddig vártam, ez a kis idő már nem számít: a patópáli
hagyományokhoz illően vagy másfél évtizede halogatom rágóberendezésem
rendbetételét. Nem csoda, ha most már ráfér egy alapos jevroremont.
Megjelent: Mozgó Világ, 2009/július
