Hazaszer

    A ha volt már interjú, riport és nyilatkozat, jöjjön egy  levél. Ezt „a Magyar Köztársaság Elnökéhez, Kormányához, a magyar Országgyűléshez” címezték a minap a Délalföldi 56-os Vitézi Rend (!) kárpátaljai tagjai, akik a sajtóban közzétett szöveg szerint megelégedéssel és örömmel fogadták azokat a törvényeket, amelyek „az anyaország határain túlra kényszerített nemzettestvéreket érintik”.  Üdvözlik, hogy az kormány nem közömbös „a trianoni mészárszéken feldarabolt nemzet sorsa” iránt, s bizonyos történelmi és irodalmi hivatkozások után saját esküjükből idéznek, mely szerint: „magyarságomat soha fel nem adom, magyar hazámat és nemzetemet soha meg nem tagadom”. A „kárpátaljai tagok” némelyike esetében mindez nem is okozhat fogalmi zavart: hosszabb ideje Magyarországon élnek, ott gyakorolják buzgón kárpátaljaiságukat (mint ahogy a régóta palócföldön élő atyafi továbbra is az ázsiai régió magyarságának vezetőjeként nyilatkozik). Hogy az aláírók között szereplő, valóban Kárpátalján élő vitéz (mellesleg református lelkész) számára okoz-e problémát az ukrajnai otthon és a „magyar haza” összeegyeztetése – az legyen az ő gondja.
    Az én gondom általánosabb. Azon tépelődöm, a kárpátaljai magyarság hosszabb távú sorsa, megmaradása, érvényesülése szempontjából vajon hasznos-e vagy inkább káros a fenti példákból kivilágló hazaképnek a fenntartása, kialakítása és megerősítése. Felteszem, hogy az új magyar kormánypolitika és az új törvénykezés, és főleg a magyar állampolgárság lakhelyváltoztatás nélküli megszerzésének a lehetősége tíz- és százezrek fejében fogja a haza fogalmát teljes egyértelműséggel Magyarországgal összekapcsolni, és nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Szolgálhat-e olyan erős fogódzóul egyfelől, mint amekkora  talajvesztéssel járhat másfelől? Felnőhetnek-e új és újabb magyar nemzedékek Ukrajna kötelékében úgy, hogy önmagukat kvázi száműzetésben élőknek tekintik, akik csupán a sors mostohasága (a „trianoni mészárszék”) miatt laknak ott, ahol, hazájuk másutt van?
   Vajon nem lenne-e a nemzetstratégia szempontjából előremutatóbb annak tudatosítása, hogy egyrészt a kárpátaljai magyarok elsősorban nyelvük, hagyományaik, kultúrájuk révén (és nem jogi kötelékeken át) integrálódhatnak a nemzetbe, másfelől saját lakhelyükön az ütőképes politikai képviselet és a hatékony önrendelkezés megteremtésével (és nem a távolba sóvárgással) teremthetik meg a legérvényesebb, egészséges „magyar életüket”? A „magyar haza” érzése nem ad-e felmentést, kibúvót a helybéli teendők elvégzése alól?
    Nem, nem gondolom azt, hogy Ukrajnát kellene hazánkként tisztelni, pláne szeretni. Ez az ország még sem az állampolgárai iránti felelősség vállalásával, sem a kisebbségek iránti támogatási szándékával nem bizonyította be, hogy méltó lenne erre az érzelmi vonzalomra. Azonban mint tartósnak látszó adottságot, nem lehet és nem is hasznos eliminálni. Számomra úgy tetszik, zavart kelthet az eredményes működésben az, ha az „ukrajnai magyar” státusra folyamatosan, mint valami menekülési útvonal, rácsatlakozik a „magyar haza”.
    Esetünkben ugyanis nem egyértelműen hasznos tápszer a hazaszer. Etet, laktat, de bizonyos környezetidegensége okán, félő, meg is árthat.