Falak

Balla D. Károly

Falak

Napló a Literán: 2006. december 12.

Jól érzem magam falaim mögött; „a fal / kívülről ellenállás / belülről védelem”, írja Rákos Sándor. Csak azt nem lehet soha biztosra venni, mi van bent, és mi van kint. Aki túlságosan belülre zárkózik, az előbb-utóbb kívül reked. Ami rendjén is volna, ha nem tenné az elzárkózást ellentmondásossá, hogy a belső bugyrok legmélyéből látszanak meg leginkább a külső világ álságosságai.

Miután visszahoz a házi lift az emeletre, nyolc és kilenc között ülök le dolgozni. Bár ez így pontatlan. Nem az időköz szorul pontosításra, hanem a ’dolgozni’ fogalma. Amit napi 14 órában cselekszem a képernyő előtt, abban elválaszthatatlan a munka a szórakozástól. Írni végül is a legnagyobb élvezet, leginkább a magam örömére teszem, még ha a folyamat egyfajta munkavégzéssel jár is. Így hát amikor dolgozom, akkor a kedvtelésemnek (és -ből) élek.

De még ez a kép is sántít. Mert az írás nálam már túlpezsgett azon a fázison, amikor a munka és/vagy szórakozás, pénzkereset és/vagy hobbi kérdése felmerül. Az írás alaphelyzetemmé vált, állandósult körülményemmé, halmazállapotommá. Szöveget létrehozni annyi tesz, mint szellemi kilégzést végezni. Ilyen egyszerű. És ilyen összetett, mert ebben sűrűsödik össze szétszálazhatatlanul az életem minden mozzanata, az engem ért hatásokra (mint belégzésre) adott összes reakcióm. Ezért írok novellát és levelet, drámát és publicisztikát, verset és blogot, regényt és aforizmát. Meg azért, hogy kitöltsem szövegekkel azokat a hiányokat, amelyek a beléjük írt mondatok révén válnak láthatóvá. A résekbe, közökbe, hiátusokba írom bele magamat, saját tudatom számára is csak így válhatok érzékelhetővé, így képződik meg egyszerre önvalóm és világban-létem.

Szövegeim lelepleznek, de meg is óvnak, elárulják legbensőbb titkaimat, de falként körbe is vesznek: csak rajtuk áttörve vagyok megközelíthető.

Manzárdunk valós falai is szöveggel béleltek. Amikor körbelambériáztattuk a hajdani padlást, a fa burkolat alá szigetelésül a házban több évtized alatt felgyülemlett sok mázsányi folyóirat került. Hőnél és hangnál jobban szigetelik el a külvilág nemkívánatos sugárzását. De akad védelem beljebb is: a felületek nagyobbik részét könyvespolcok foglalják el, erősítésnek ott a két méternyi bakelitlemez és helybéli piktoroktól néhány kedvenc.

Arabella érkezik, egyenesen a hegyekből. Őt aztán nem fenyegeti az elszigetelődés veszélye. Szlovák anyanyelvű, ereiben magyar, ruszin, sváb vér, Prágában járt angol gimnáziumba, most londoni ösztöndíjasként a ruszinok eredetmítoszait kutatja. Leveleket váltva ismerkedtünk meg (az interneten bukkant rám), mielőtt első gyűjtőútjára ide érkezett volna. Azóta minden alkalommal meglátogat, most a visszaútján tér be, fekete hajában a Verhovinán lakók faházának szúrós dohszaga, ruháján frissen cserzett birkabőrök émelyítő bűze, s hogy mégse fintorogjunk a kárpáti ködbe vesző legendák hallatán, most kapott ajándékkosarából előszedi a minden ismertnél hasonlíthatatlanul ízesebb kecskesajtot.

Szakdolgozatának tárgyszerű leírásaival együtt szaporodnak különös hangulatú versei, érdekes, hogy milyen közvetett módon ihleti meg a hegyi pásztorok világa, a költeményekben nyoma sincs a bukolikus témának és stílnek, koppanósan kemény szabadversek ezek, Sylvia Plath a kedvence, kicsit mintha a bőrébe is belebújna. A nyugati modern civilizációban elidegenült, deviánssá frusztrált individuumként jár házról házra, faluról falura, megpihen a keleti Kárpátok archaikus közösségeinek akolmelegében, hogy aztán a kétféle világ összes ellentmondását beleszorítsa egy-egy metaforába: nála a kecsketőgy krómnikkel csillogású, a patakok csobogása túlvezérelt, a fészer dohos, mint egy múmiagyomor, az ádventre terített asztalon felborul az öngyilkos petróleumlámpa, a falakon tenyészik a depresszió penésze.

Nem csak azért próbálok meg néhányat lefordítani versei közülük, hogy gesztusát viszonozzam, amiért ő meg időnként a regényem mondataival vesződik, hanem mert úgy érzem, nyilvánosságot érdemelnének. Sajátos helyzet: magyarul hamarább láthatja egy megjelent versét, mint anyanyelvén.

Arabella ellibeg, várja Kelet vagy Nyugat valamely újabb kalandja, épp írni kezdenék, de Kolos megkér, olvassam el az interjúját, amelyet egy most árverésre kerülő blogszolgáltató tulajdonosával és fejlesztőjével készített. Mindent gondoltam, csak azt nem, hogy az írás iránt eddig semmilyen affinitást nem mutató programozó matematikus fiam blogja egyszer népszerűbb lesz, mint az enyém. Jegyzeteinek jó része ugyan webguruknak és szoftverbubusoknak való, néha szót sem értek belőlük, ám olykor megereszt laikusok számára is élvezhető internetes témájú írásokat, meglepően jó érzékkel tapint rá az aktuális témákra, posztjaival kikerül több bloggyűjtőhely címlapra, özönlenek az olvasók, szaporodnak a hozzászólások, én meg ámulok és bámulok, hetedik éve írok webnaplót és még most sem tudom, mi a csínja, ő meg három hét alatt belejött, mint kiskutya az ugatásba.

Szemfüles kölyök, kiszúrja az érdekes témákat. Arra a hírre is ő hívta fel a figyelmemet a minap, hogy egy autópálya építő cég Kínában megbontotta az emberi civilizáció egyik legértékesebb emlékművét, a Nagy Falat. Keresztezte a nyomvonalat, hát gondolták, kicsit felüldózerolják a történelmet.

Pedig a közvélekedés szerint ez az egyetlen épített objektum a Földön, amely a világűrből szabad szemmel látható.

Szabad szemmel egyébként, mutatja a tapasztalatom, akár át is lehet látni bármilyen falon.

eredeti: litera, 06. dec. 12.

Naplóm a Literán: