víz
víz
A vér nem válik vízzé – vagy mégis?
Még akkor is, ha a vizet uráli eredetű szónak (.deu) tartjuk, be kell ismernünk, hogy tagadhatatlanul köze van az indoeurópai megfelelőjéhez.
Már eleve minden olyan alaknál, melyben d vagy t mássalhangzót találunk (ved, wet, stb.), vagy aminek a záró magánhangzója hasonlít az o-ra (vu, va, stb.), kérdéses, mennyire erős volt a rájuk ható szláv befolyás (vö. вода azaz voda). A többi pedig (víz, vesi, stb.) túlságosan hasonlít a germán változathoz (vö. Wasser) ahhoz, hogy elvessük a rokonságukat.
Végül is teljesen mindegy, milyen eredetű maga a víz szó, a tény az, hogy biztos nagyon régi fogalmat takar. Felesleges bármilyen hangváltással is törődnünk, hiszen úgy sem fogjuk tudni eldönteni, hogy közös-e a szó a fenti nyelvek között vagy átvett-e, s ha átvett, akkor honnan hova.
Sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy a vizet miért éppen így hívják magyarul. A szó értelme minden nyelvben az alakjától függetlenül ugyanaz, de mint látni fogjuk, a magyarban önálló jelentéssel is bír.
A ragozó szóalkotás elvei
>>> A magyar mint nyelv nem csak hogy ragozó, de szinte jellegzetesen magyarázó is. Ez annyit jelent, hogy a szókincs túlnyomó része az indoeurópai nyelvekkel ellentétben nem feltétlenül egy ősibb szó örökségéből meríti az értelmét, hanem önmagában is jelentést hordoz. A ragokra ez feltétlen érvényes, mert a ragozó szerkezet mintegy rögzíti a képzett szó történetét, például egy olyan hosszú szónál, mint „legeslegmegengedhetetlenebb”.
Elvileg a ragozással létrehozott szavak hasonló információt tartalmaznak, mint a szemantikus-fonetikusnak nevezett kínai vagy maja írás írásjegyei. Ez utóbbiak vagy egész szavakat, vagy kiejtendő szótagokat ábrázolhatnak, miközben az általuk megörökített fogalom leginkább csak segítségül szolgál a leírt szó megértéséhez. A magyarban a szótövek és az egyes toldalékok magától értetődő jelentése szintén megkönnyíti a szavak megértését a beszédben anélkül, hogy ezt a jelentést mindig tudatosítani kellene, ugyanúgy, mint az írásjelek alkotórészeit a kínai vagy maja szövegek olvasásakor.
Az ilyen szemantikus-fonetikus rendszereknek a jellemzője a már létező jelkészlethez való állandó viszonyítás, ami nélkül a rendszer szinte kezelhetetlenül bonyolultnak látszik – ami érvényes úgy a magyar nyelvre, mint az előbbi írások bármelyikére. Az ugyanis bizonyított tény, hogy valamit annál könnyebben jegyzünk meg, minél jobban hasonlít egy már ismert dologra. Ugyanakkor ennek a módszernek van egy óriási előnye, mégpedig az, hogy bőkezűbben lehet új fogalmakat alkotni, melyek használata ráadásul a burkolt jelentésük segítségével könnyebben válhat általánossá.
Érdemes még azt is megjegyezni, hogy mindhárom kódolási rendszer körülbelül 200–400 alapjelre hagyatkozik. Ez érvényes a kínai írásjelek gyökeire (.deu), a maja írás szó- és szótagjeleire, valamint a magyar nyelv ragjaira és valószínűleg a „gyökeire” is – no meg a számítógépek világában használatos, egy-egy nyelv ábécéjéhez szükséges úgy nevezett karaktertáblázat 256 jelére. Bár ez utóbbi önkényes műszaki határérték, mégis érdekes lenne annak a vizsgálata, hogy az emberi elme szimbolikus rendszereket alkotó képessége mennyire függ össze az említett nagyságrenddel.
Az elvek gyakorlati alkalmazása
>>> A bonyodalmas bevezetés után lássuk csak, hogy a magyarázó alapelv milyen roppant egyszerűen biztosítja a szókincs szemantikus-fonetikus bővítését. Semmi mást nem kell tennünk, mint végiggondolni azt, hogy a példának az okáért egy rendes ember mit csinál a ruháival. (Mégpedig rendesnek kell lennie, mert bevett szokás nélkül a beszéd érthetetlenné válna – ez az ami a leges… ↑.) Tehát eleve fiókokba tesszük a dolgainkat (az új szavakat). De előtte feldíszítünk vagy kihímezünk minden egyes ruhát (a képzők segítségével). Ezt esetleg meg is ismételjük, legalábbis addig, amíg meg nem szoktuk. Az alkalom (vagyis a jelek és ragok) szabják meg, hogy mit veszünk fel. Persze majd minden ilyen „díszmagyar” viselhető a kedvünk szerint a színén vagy kifordítva, attól függően, hogy a viselőjét vagy annak a környezetét akarjuk-e szépíteni (az előző lenne az alany központú, a második pedig a tárgy központú nézőpont).
Miután rendesek vagyunk, legfeljebb csak véletlenül rakunk zoknit az ingek közé. A fiókok tartalma ezért alig keveredik, és idővel sok hasonló ruhadarab gyülemlik fel a legtöbb fiókban. Ha egyszer pedig végleg kihímeztünk egy ruhát, akkor viselése közben már az sem érdekel, melyik fiókból vettük ki. De tudatlanul mindig a helyére fogjuk visszarakni.
A rendszeretetünk megakadályoz bennünket abban is, hogy összevissza szabdaljuk a ruháinkat vagy egy halomba öntsük a fiókjaink tartalmát (mint azt a hajlító nyelvek teszik). És az sem túlzás, hogy senkinek sincs kedve átrámolni az egész szekrényt, hiszen attól kezdve nem találnánk meg semmit.
Az ilyesféle ruhásszekrénynél nem az a lényeg, hogy hol vettünk valamilyen ruhát, hanem inkább az, hogy hogyan és főleg miért alakítottuk át. A legtöbbször úgyis csak valamit újra hímezünk valamilyen régebbi szabásminta szerint. Nálunk a fő kérdésnek annak kell lennie, ami az indoeurópai módszernél nem is létezik: mármint hogy miért is tettünk annak idején valamilyen ruhát egy bizonyos fiókba.
A válasz annál könnyebb, minél több van egy fiókban. De ha – végre büszkén – elfogadjuk, hogy tényleg rendesek vagyunk, akkor bármilyen fiókot vizsgálva előbb-utóbb kitalálhatjuk, hogy milyen szempontok szerint gyűlt össze a tartalma.
Minderre egy folyékony példa: a víz
Az ecsetelt ragozó szóalkotás egyik következménye, hogy egy szó általában annál régebbi, minél rövidebb. Ha egy hárombetűs vagy még rövidebb szó még ráadásul egy terebélyes szóbokor tagja is, akkor a legnagyobb valószínűséggel egy ősi szóval van dolgunk. Így van ez a víz esetében is. A nehézség az ilyen ősrégi szavaknál viszont az, hogy a szóbokor közös osztályozó fogalma az idők folyamán esetleg túl mélyre süllyedt (kicsit úgy, mint fenn a képen az erdő a Gyilkos tóban) ahhoz, hogy minden további nélkül feltárjuk. Sőt, mint éppen a kiválasztott szavunknál, még talán a magyarázó elv helyességében is kételkedhetnénk.
Ugyanis, ha belegondolunk, vajon mi köze lenne a víznek a rokonságában található következő szavakhoz: víg, vidám, virág, világ, visz, vita, s a többi (vö.: Szóalkotási módszerek).
A rejtély kulcsa érdekes módon a visz ige, aminek már hangzásra is érezzük a víz fogalmához való közelségét. A kérdés az, hogy miért? A válasz erre az a tény, hogy ez mint elsőrendű rendhagyó ige megőrzött olyan szabályszerűségeket, amelyekből egyből kiderül a keresett összefüggés.
Először is, a víz tulajdonképpen a ví* szóbokor tagja, aminek a meghatározó eleme a folyamatos visz ige befejezettként értelmezendő vív párja. Ebből következik a szóbokor által átfogott fogalomkör jelentése, amit küzdelemnek hívhatnánk – nem hiába tartozik ide a jelmondatban emlegetett vér is.
Másodszor, a z végződés nem más, mint egy elemi toldalék főnévképzői szerepben. Ez a folyamatos értelmű toldalékok közül a legnyomatékosabb, tehát olyasmi a jelentése, hogy állandó.
Végül is az korántsem meglepő, hogy több, mint ezer évvel ezelőtt a víz az emberek számára állandó küzdelmet jelenthetett – elvégre ez lényegében azóta is igaz.
| lapozz |