avar
avar
Csak messziről tár kapzsi karokat …
Avar királyfi volt a gondolat
A magyarban a közeli és a távoli helyzet, illetve irány megkülönböztetése alapvető vonás, és ezért a más nyelveknél megszokottnál sokkal átfogóbb. Az is érdekes, hogy a megkülönböztetés iránymutató magánhangzók segítségével történik. Mindenki ismeri az ez és az közti különbséget. Az is világos, hogy ezek a mutató névmások rengeteg ragozott alakban jelenhetnek meg, melyeknek közelre mindig e-, távolra pedig a- a töve. Az első az é* szóbokor része, amely a 4. alapfogalomnak az idefelé irányuló sorozatát képviseli. A második viszont a viszonyítás jelképe, hiszen előtagként minden közönséges kérdő névmásból vonatkozó jellegűt csinál: aki, ami, ahol, akkor, stb. Ezek pedig nem erre a valamire utalnak, ami a mellékmondaton belül van, hanem arra, ami ezen kívül található. Tulajdonképpen ennek a viszonyító prefixumnak az ellentéte az -e kérdőszócska, amit bár kötőjellel írunk, a beszédben mégis kötött postpositionak számít. Mellesleg a 4. alapfogalom a táplálék. A minket érdeklő „ide” sorozatnak az alapigéje az eszik, aminek a főnévi igeneve tudvalevőleg enni=*evni. A v tő miatt az evés egy befejezett cselekvés (az sz és a v jelentését lásd az elemi fogalmak között). Így teljesen nyilvánvaló az is, hogy ami avas, annak is vége van, mégpedig azért, mert nem lehet többé megenni. Ha nem élelmiszerről van szó, akkor valami el-avul, amikor a divatjának vége van. Az avatás ezzel szemben nem vég, hanem kezdet, mert ezzel valamit végleg (v) „azzá” (a-) teszünk (t). A lehullott lomb neve avar, ami a fentiek értelmében azok a fa körül (r) heverő levelek, melyek véget szenvedtek. Ezeket persze kavarja, majd messzire elhordhatja a szél. Amihez még csak annyit fűznénk hozzá, hogy a címszavunk a legtöbb török nyelvben vándort jelent (.eng), ami ugyanúgy illik a hasonló nevű történelmi népre, mint ezek szerint a lehullott lombra…
| lapozz |