Ha már ló van a mellékelt képen, akkor ragadjuk meg az alkalmat, és vizsgáljuk meg a régi magyarok legfontosabb háziállatának elnevezését. És közben ne feledjük, hogy a legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik és a hantik (.eng) erdei, ill. tajgai életmódot folytattak, ahol is a teherszállító állatuk a rénszarvas volt. Ezért teljesen lehetetlen, hogy ők, vagy valamilyen más finnugor nép „adta” volna át a ló nevét a magyaroknak, bár fordítva igencsak elképzelhető a dolog! Igaz viszont, hogy a magyarban ez az állatnév egyedülállónak látszik. Nincsen átvitt értelmű, szokványos képződménye, csak a közvetlenül hozzátartozó lov* alakú szavak: lovas, lovag, lovagol, stb. Így akár azt is mondhatnánk, hogy ez az egyetlen ilyen rövid, hosszú magánhangzóra végződő szó, aminek nincsen szabályos hajlítási sorozata, azaz nem ismerünk vele összefüggő *laj* vagy *lav* kezdetű szavat. Egyedül csak azt állíthatjuk első pillantásra, hogy a szóvégi -ó kicsinyítő képző, mint különben a G=g,k archifonémával együtt, pl. a csikó nevében. Csakhogy az ilyen kicsinyítő képző tulajdonképpen -GÓ, amelyben az Ó=ó,ő (vö. Anikó – Enikő). Ekkor viszont máris van magas hangrendű párja az állatnévnek a lő személyében, egy ajakkerekítéses magánhangzóval ellátva. Ez pedig már rendelkezik saját hajlítási sorozattal, és ezért van többek közt egy sima megfelelője is, ami a lé.

Vagyis a tényleg ősi ló szavunkat annak fényében kell értelmeznünk, hogy egy lŒ archimorféma része, amelyben fennáll az Œ=ó,ő,é kicserélhetőség. Ez viszont a lË* (Ë=e,é,ö,ő) szóbokor egyik „hajtása”, ami az elsőrendű rendhagyó igék 1. fogalomkörének az „odafelé” irányuló ágazatát képezi. Ennek a fogalomkörnek pedig a lét az alapfogalma (vö. van).

>>> Ez egyébként a legalapvetőbb fogalomkör, úgy hogy még az elnevezése is tautologikus, hiszen maga a lét szó is ebbe a képzési sorozatba tartozik. Ennek a töve a lé-, amire ebből kifolyólag talán célszerűbb a latin megfelelőjével hivatkozni, ami egyidejűleg eszencia mint „párlat, kivonat”, és esszencia mint „valaminek a lényege”, mert ezeket csak a magyar választja szét az idegen fogalmakban, amikor pedig a lében ugyanúgy egybe tartoztak, mint az eredetiben.

Mindenesetre a fent idézett mellékletekből kiolvashatjuk azt, hogy egyrészt a lő mozzanatos jellegű, másrészt létezik pl. a hév=hő és más hasonló egyezés szerint egy lő=*lév megfelelés, amelyben a v-re végződő tag végleges. Tehát a lövés cselekedete tömören leírja valami esszenciájának (létének) hirtelen megszüntetését, ami ráadásul a levegőn keresztül történik, mert ugye ez a szó is a közeli rokonságba tartozik.

A ló viszont a tó mintáját követve alany központú, azaz „magától lévő”. Ezek szerint a neve rendkívül röviden, de annál velősebben azt fejezi ki, hogy ez az adott, esszenciális állat – vagyis őseink tényleg kulcsfontosságúnak tarthatták!

A szín

De térjünk vissza címszavunkhoz. A kezdő idézetben az eget az ókori latinban még az ater szóval illették volna, ami „komort” avagy sötétet jelentett. Érdekes módon a rómaiaknak még nem volt külön szavuk az alba (fehér) és a nigra (fekete) között elhelyezkedő szürkére: a világos szürkét például ugyanúgy albának mondták, mint a fehéret.

A szürke szín (minta itt) latin elnevezése, a griseus csak később, a középkorban alakult ki, méghozzá a germán nyelvek hatására. Egy rövid válogatás ennek mai változataiból: gris (francia, spanyol), grijs (holland), grigio (olasz), γκρίζος (ghrízosz, újgörög) grå (skandináv nyelvek), grau (német), stb. Csakhogy ennek a szónak az eredetije csillógót, áttetszőt jelentett – németül még a X-XI. századbeli ófelnémetben is.