holló
holló
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek: „édesem”?
Szólt a Holló: „Sohasem”.
A holló elnevezését a legtöbb nyelvben hangutánzónak tartják. Ez teljes mértékben igaz is az olyan ((Γ*)(v*))r* alakú szavakra (melyekben a Γ=g,h,k), mint a latin corvus, francia corbeau, finn korppi, vagy akár a fenti idézet eredeti címében: The Raven (lásd a teljes listát is [.eng]) – ezek a madarak a varjúfélékre jellemzően nem hiába károg-nak, és nem huhognak, mint például a baglyok. Még ha létezik is az uráli nyelvek körében egy k=h kezdőhang megfelelés – vö. finn kala = hal – a magyarban ezek szerint szó sem lehet hangutánzásról (s ezt azért még városi filológusoknak is tudniuk kéne…). Sőt, éppen ellenkezőleg, a név pont a Nagy Csendre emlékeztet. De mielőtt megmagyaráznánk, hogy ez mi, vizsgáljuk meg az -ll képző feladatát.
A szó vége
Ehhez elég megnéznünk a mellékelt kép hátterét, ahol is egy csillag látható. Erről pedig mindenki tudja, hogy egy „fényes apró égitest az éji égbolton”. De honnan is tudjuk mindezt? Azt, hogy fényes és apró, azt többek közt onnan, hogy a csillám is csillan. A csi- tő itt a III. mellékletnek megfelelően picinységre utal, ugyanúgy mint végződésként a kicsi-ben. Tehát az ilyesmi pontszerűen villan, azaz az -n miatt hirtelen fényt ad, avagy az -m miatt megfoghatatlan a fénye, mint a villám-nak – bár a csillám tulajdonképpen fém-szerű ásvány. Egy g elemi képzővel viszont ez a folyamat ismételt és önmagából eredő lesz, ezért az csillog, ami ismételten, pontszerűen világít. Ha ilyen pontokat látunk az egyébként sötét égbolton, akkor azokat főnévként csillag-nak nevezzük.>>> De miután a világító, a villogó és a villanó fény között időtartambeli különbség van, méghozzá úgy, hogy a folyamat ebben a sorrendben „gyorsul”, ezt ezek szerint pusztán mássalhangzó-kettőzéssel fejezzük ki, vagyis az l betű esetében, a gyorsaságra nézve -l < -ll < -ll*n.
A szó eleje
Az eddig elmondottak szerint a címszavunk tövét a hÅ(l)* szóbokor keretein belül kell megvizsgálnunk (az archifonéma megjelenési lehetőségei: Å=a,á,o,ó,u,ú), amely egyébként a has rokonságába tartozik.
Minket most közelebbről a halk érdekel, ami önmagában olyan, mint a hal, vagyis csendes, úgymond majdnem hogy néma. A csendben persze mindenki sokkal jobban, azaz élesebbenhall (megint a mássalhangzó-kettőzés miatt!). Amikor viszont valaki hallgat, akkor ismételten csendben marad, és úgy figyel. Ebben a szemléletben a hang az, ami hirtelen megszakítja a csendet.
Érdekes, hogy a magyar szintén csendként fogja fel a halál-t, mert azt az alapszó igei változatához kapcsolja: (meg)hal, holt, hulla. Ennek rokonai a következő szavak is: hal(o)m*, hamu, hamvad, hant, stb.
Végül pedig idézetünkhöz visszatérve, feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a madárnak a versben is megörökített vonása, miszerint a megjelenése baljós, egy egész Eurázsiában elterjedt közhit. Ez azzal függ össze, hogy bár nem kizárólag dögevő, mint a keselyű, mégis kifejezetten kedveli a döghúst, és ezért elkerülhetetlenül megjelenik a tetemek körül, például csatatereken.
A magyarban a holló név a fentiek szerint pontosan erre utal, mert ez a madár egyszerűen, de végzetesen hirtelen halált hozó.
Jegyezzük még meg, hagy a hasonlóan viselkedő varjú egyébként hangutánzó, és ezért egyáltalán nem uráli eredetű elnevezése (vö. orosz és ukrán ворон, azaz voron) ugyanabba a mulandóságot kifejező va* szóbokorba tartozik mint a van létige, csak éppen ez a j-je által bizonyossá válik…
| lapozz |