Először is közelebbről meg kell vizsgálnunk a G archifonéma feltűnő használatának az okát. Ne felejtsük, hogy ennek az elvont értelmű változata önhivatkozást jelöl. Azt már olvashattuk, hogy az íj szó ellentétes párja az éj. Mielőtt eljön az éjjel, pontosabban akkor, amikor lemegy a nap, azt mondhatnánk, hogy az ég olyankor – főnévi használatban – az, ami magára marad. Igeként viszont tudjuk, hogy az ami ég, az úgy mint a tűz, magát táplálja. Mindez abból következik, hogy az é* szóbokor az elsőrendű rendhagyó igék 4. fogalomkörének, vagyis a táplálkozás alapfogalmának az „ide” irányuló é sorozatát képviseli. Tehát egyszerű magyarázatot kapunk két látszólag – és a szótárszerkesztési szokások szerint amúgy is – egymástól független szó közös eredetére: a főnév az „ide” irányból adódik, míg az ige jelentése az alapfogalom függvénye.

Ez nem is egy túl ritka jelenség a magyarban. Az ilyen jelentéstani különbségnek persze mindig van oka, ezért a levonható tanulság elgondolkoztató. Miszerint bár az eget nagyjából mindenki kéknek tartja, a fentiek értelmében a magyarban meglevő ég fogalom a török nyelvekkel ellentétben erre semmi támpontot nem nyújt.

Az égi kék

A szín elnevezésének a megértéséhez sokkal inkább a ké* szóbokor mivoltját kell megvilágítanunk. Ebben az önhivatkozásnak egy szinte természetes megjelenését találjuk, amit elvontan önmagával járónak nevezhetnénk.

Mostantól kezdve ne gondoljunk többé Klee Éjjeli virágjára, hanem képzeljük el a következő jelenetet, s eközben összpontosítsunk a mássalhangzókra:

Egy képen a kék szemű kém két kezében kés van.

Az amit egy ilyen kép-en látunk, az úgymond maga a pillanat (k+p). A kém magában ügyködik és megfoghatatlan (k+m) – ha szerencséje van. A kéz az ember magától értetődő állandó (k+z) testrésze.

Ennek egyenes következménye (k+t), hogy két kezünk van. A kés valószínűleg hasonlóan fontosnak (k+s) ítéltetett meg, mint a kéz.

Az előző fejezetben megállapítottuk, hogy magyarul az vagy ami ég nem feltétlenül kék. Tulajdonképpen pontosan ezt hívatott kifejezni az utóbbi szó befejező mássalhangzója.

A k ugyanis szokott lenni még az ismétlés gyakorító elemi fogalma is, mint például amikor a többes szám jeleként használjuk. Ezek szerint a kék az a szín, amelyik ismételten önmagától megjelenik.

Mindazzal együtt ebben az értelmezésben szinte csak véletlen, hogy a színnek a neve által megörökített tulajdonsága az égen látszik a legjobban – magában a kék szóban erre semmi utalást nem találunk. Úgy néz ki, mintha a török szónak csak a felét vettük volna át.

Ez a szó végül is majdnem olyan, mintha arra alkották volna, hogy a kisgyerekek kedvenc kérdésére választ adjon: – Mitől kék az ég?