A vitorlás szóban az egyetlen magyarnak látszó toldalék az -s névszóképző. Nem véletlen, mert nyilvánvalóan a vitorlás az olyan hajó, amit vitorla hajt. Ezen is csak az utolsó betű magyar, mert a szóvégi a alanyesetképző, azaz szintén névszót eredményez. Már ez is valami, ha belegondolunk, hogy a szó eredetije a szláv, többek közt szlovák vetrilo. Ez eredetileg melléknévként széllel (vetr) megy, vagy éppenséggel szelet csinál – az előbbi például az orosz яхта ветрила (jahta vetrila), azaz vitorlás jacht összetételben, az utóbbi meg mint legyező vagy ventilátor, ami maga is ugyanarra az indoeurópai szóra vezethető vissza. Emellett ez adta természetesen a szavunk kiinduló szerkezetét: v*t*rla. Tehát már csak a mássalhangzóit tekintve is eleve egy olyan tárggyal van dolgunk, amit a szél huzamosan fúj (l) és mondjuk az árboc körül forgathat (r). Így marad egyedül a szót vegyes hangrendűvé tevő e → i magánhangzóváltás a tövön belül vita tárgya. Ez persze csak egy vélt ellentét, mert a vit* alakú szavak, amelyek közé – az értelmét pontosítván – a címszavunk is besoroltatott, az „odafele küzdő” alapjelentéssel bíró ví* szóbokorba tartoznak. Ennek a tagjai pedig az irányító magánhangzók törvényei szerint mély hangrendűnek minősülnek. Az idézett verset folytatva, „Hosszú tenger után béke”, így lett a szó a magyar tengeren végre – vitorla, ami úgy viszi előre a hajót, hogy az árboc körül forogva küzd a széllel.