ember
ember
Csak azt ne hidd, hogy e
sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
A címszavunk annyira egyedi alakú, hogy a párján kívül, ami egyébként a némber (lásd a nép alatt) – látszólag – semmire sem hasonlít. Pedig létezik egy em* szóbokor, aminek az amúgy is a „meg- vagy felfoghatatlanságra” célzó m-je miatt még a szokásosnál is elvontabb az alapjelentése. Talán úgy nevezhetnénk, hogy a kimagasló, ami az emberre vonatkoztatva az élőlények között elfoglalt helyére utal. De ez a meghatározás érthetővé teszi az emel igét (és ennek az alább tárgyalt eml* származékait) is, ugyanis erre a műveletre a gépek feltalálása előtt tényleg csak az ember volt képes… Ebből az látszik, hogy címszavunkat eredeti magyar szónak kell tekintenünk, és akkor a töve és a mássalhangzói alapján önmagában is megérthetjük a jelentését. Lényeges annak a felismerése, hogy a szó töve eredetileg az e-, amiből egyenesen az következik, hogy a címszavunk semmiképpen sem összetett, hanem szokványosan képzett alak. A töve szavunkat egyértelműen a közeli, vagyis „idefele” irányuló 4. alapfogalom, azaz a táplálkozás é* szóbokrába sorolja. Erre a legjobb példa a kutya rendkívül rövid, de annál velősebb korabeli megnevezése, amiben a b egybetartozót jelent: az eb ezért egyszerűen az idetartozó, illetve az az állat, amelyik velünk eszik. A táplálkozással kapcsolatos az emlő is, amely folyamatosan táplál bennünket, vagy akár az emlék, ami úgymond örökre belénk „evődött”. Ezekben a szavakban a többes szám 1. személyének hallgatólagos említése már a mi személyes névmásban is meglévő „egylényegűség” fogalmára enged következtetni. A szóvégi r-nek itt körülbelül az a jelentése, hogy „körben”. Ezzel már össze is foglalhatjuk a címszavunk lényegét, miszerint az ember mindenképpen a „hasonmásunk”, mert az egy kimagasló, velünk evő (e-), hozzánk hasonló (-m), és velünk együtt élő (-b), vagyis körülöttünk levő (-r) lény.
| lapozz |