→Bevezető

A hivatalos álláspont szerint a magyar nyelv szókincsének körülbelül az 50 százaléka ismeretlen eredetű. A nem hivatalos szerint pedig az elismert másik 50 százaléknak a megfejtése a helytelen. Ennek talán legfőbb oka az, hogy a hagyományos etimológia leginkább csak arra keresi a választ, hogy egy adott szó hogyan alakult ki, és nem arra, hogy miért.

Azt is mondhatnánk, hogy bár mindez kellemetlen helyzet egy nyelvész számára, mégis a magyar nyelv esetében szinte elkerülhetetlen következménye a nyelvészeti kutatások nemzetközileg is alkalmazott módszertani alapjainak.

Ok

Ezeket az alapokat még a XIX. században fektették le leginkább német ajkú nyelvészek: elóbb Friedrich illetve August Wilhelm von Schlegel, majd később a Grimm fivérek, és utánuk Wilhelm von Humboldt. Az általuk kidolgozott – és mára már nem végérvényesnek tekintett – alaktani tipológia élesen elkülöníti egymástól a túlnyomórészt hajlító (flektáló) európai nyelveket az itt különlegesnek számító ragozó (agglutináló) nyelvektől, amik közé a magyar és a baszk, de az ázsiai nyelvek többsége is tartozik.

Miután akkoriban a fő cél a nyelvek közti származási rokonság tisztázása volt, ezért ennek feltárását a flektáló nyelvek legszembetűnőbb tulajdonságára alapozták: az úgynevezett hangváltásra. Ez azt jelenti, hogy toldalékok használata helyett – de még amellett is – egyszerűen megváltoztatjuk a szótő valamilyen hangzóját.

A hangváltás lehet egyrészt nyelvtani értékű, mint például az igeragozásban: a német sprechen beszélni ige spricht, sprach, spräche alakjainak a jelentése beszél, beszélt, beszélne. Ismeretes ilyen jelenség a főneveknél is: das Haus / die Häuser a ház illetve a házak.

Másrészt ez a módszer szóalkotásra is kiválóan alkalmas, amit akár több, egymással rokon nyelven keresztül is megfigyelhetünk. Ehhez is tekintsünk meg két példát:

• τρία (tria, görög) / tres (latin), þrír (izlandi) / three (angol), és drei (német) mint a három számnév néhány megfelelője;
• κύων (küon, görög) / canis (latin), chien (francia), és Hund (német) mint a kutya némely elnevezése.

Az első sorozat egyben példa is a t → Þ → d hangváltásra, melynek az első átmenete a germán hangeltolódásnak, míg a második az ófelnémetnek a részét képezi. Mindenesetre figyeljük meg, hogy változásról mindig csak a kezdő mássalhangzó esetében beszélhetünk.

A második sorozat viszont már két különböző hangváltást ábrázol. A franciában k → χ → s átmenet történt, a németben pedig k → χ → h. Ez szépen mutatja azt is, hogy időbeni hangeltolódásról tulajdonképpen csak a germán nyelveknél lenne szabad beszélnünk, mert egyéb eredetű nyelveknél csak az időrendtől független, esetleg párhuzamos hangváltást kapunk, aminek lehet egyszerű nyelvjárási oka is, mint például a Stájerországban megfigyelhető ismételt t → d átmenetnek (vagy netán egy új hangeltolódásnak lennénk tanúi változatlan nyelvi környezetben, a felnémetről a még feljebb németre?).

Okozat

A baj akkor kezdődik igazán, amikor ezt a módszert vakon akarjuk alkalmazni egy olyan ragozó nyelvre, mint a magyar. Egy ilyen nyelv legfőbb, ha nem is kizárólagos eszköze természetesen maga a ragozás. Ennek pedig előfeltétele a jelentéshordozó mássalhangzók változatlansága hosszú időn keresztül, miután egy ilyen hangzónak a cseréje akár több száz szó egyidejű megváltoztatását is megkövetelné.

Ezt szépen aláfesti a szintén ragozó, de egymással még közeli rokon türk nyelvek szókészlete, melynek bármelyike sokkal szabályosabb, mint a magyaré. Ilyen méretű szóegyezést hiába keresünk akár egy kicsit is távolabbi rokon, de amúgy nagyon hasonló nyelvtanú ragozó nyelvekkel, mint a mongol nyelvcsaládba tartozókkal a török esetében, vagy pedig a finn és a magyar között.

Ezért nem véletlen, hogy a hajlító szószármaztatás egy ragozó nyelvben inkább szóferdítéshez vezet, mint eredményhez. Erre a legjobb példa a finnugor tanszékeken dogmaként kezelt magyarázat a fent említett ház szó eredetére. A dogma szerint emez csak boszorkányság vádja alatt, de egyébként semmi esetre sem lehet a kézenfekvő, mert hasonló hangzású és egyező jelentésű német Haus névszó megfelelője. (Ez egyébként az uralisztikában legalább ugyanolyan ellentmondás, mint az indogermanisztikában a έχω, azaz echo, haben, have, avoir, stb. birtokige rokonságának a tagadása a hasonló értelmű és használatú latin habeo-val, pusztán hangtani törvények alapján.)

Ennek bizonyításként elfogadott levezetéséhez először is két hangváltásra lenne szükségünk – ami már önmagában is ellenkezne a grimmi hangtörvénnyel, ami egyszerre csak egy változást enged meg: a fent említett (többlépéses!) k → h szó eleji és a t → z szótövön belüli mássalhangzócserére (két ragozó nyelv között?). Ha e kivételeket kivételesen mint szabályt kezeljük, azonnal látni fogjuk azt, amit szeretnénk. Mégpedig azt, hogy a ház szavunk a kota nevű finn kunyhót jelentő szó egyenes leszármazottja, és semmi más!

Fokozat…

Az azért nyilvánvaló, hogy a magyarban is lehetett egy az észt koda, mordvin kudo, vagy a hanti kat, s a többi szóhoz hasonló fogalom, hiszen a kunyhó, kút, stb. szavak a tövükkel erre utalnak. Tegyük fel, ez az ómagyar szó *kudu volt (a végén az -u a korabeli alanyesetképző).

Igen ám, de már államalapításkor, sőt még előtte is, sok német lovag érkezett István király udvarába. Ezeket viszont nem lehetett egyszerűen csak *kudu-ba szállásolni. Hogy miért nem? Mert ismertek egy hasonló valamit, amit náluk kŏt-nak hívtak (röviden ejtett o-val) és nem volt túl népszerű.

Ugyanis ennek a szónak az értelme a mai napig fennmaradt az angol cot szóban, ami ólat, akolt jelent – s ami azért egy lovagnak mindenképpen méltóságon aluli. (Bár jegyezzük meg, a hosszú ó-s változata, amit ma Kot-ként írnak, régebben pedig Koth volt, még rosszabb egybehangzás lehetett: szennyet, sarat, bélsárt jelentett volna.) Így tehát nem csoda, hogy mindenki inkább háznak hívta a lakhelyét, úgy a németek, mint a félreértések elkerülése végett a magyarok.

A tény az, hogy sok helyen, ahol a balti tenger partjáról (Finnország hol is van?) elinduló germán törzsek a népvándorlás alatt megfordultak, nyelvi örökségként hátrahagytak valamilyen kŏt-szerű viskófélét. Ezt már Grimm Jakab is megjegyzi az eredeti szótárában (.deu). Tehát magát a kota szót sem lehet eleve kizárólag finnugornak tekinteni. Főleg, hogy latinul casa volt a neve, és ennek viszont egy k → h hangmegfeleléssel a német Haus tényleg rokona.

Egyébként Grimm még azt is szóvá teszi, hogy a kunyhónak megfelelő Hütte levezetésére nincsen semmilyen kŏt → Hütte összefüggés (az utóbbi valószínűleg a Haus kicsinyítőképzős alakja, vö. ennek svájci, azaz középfelnémet megfelelőjével, ami Huus).

A továbbiakban azt is látni fogjuk, hogy például a ház szóvégi z-je sem véletlen. A magyar nyelv ugyanis még az átvett szavait is szigorúan hozzáalakítja a saját magyarázó rendszeréhez, ami által valójában sikerült neki a legtöbb esetben megőriznie a szavak eredeti jelentését. Ez a magyarázatra való törekvés tulajdonképpen minden nyelvben megvolt, de talán pont a hangváltás hiúsította meg.

Nos, mindebből mi a tanulság? Hangtani törvény ide vagy oda, a területi nyelvi befolyásnak általában sokkal nagyobb hatása van, mint azt a nyelvcsaládos elv követői hitték. Mindamellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a történelmi tényezőket sem (például lényeges, hogy a Haus mint kőből épült állandó ház már a középkori Európa települési szokásait tükrözi, tehát nem feltétlenül lett volna célszerű egy félnomád sztyeppei népnek). Nem alkalmazhatunk tehát fenntartás nélkül olyan kutatási módszereket, amelyek tulajdonképpen csak a vizsgált nyelvek egy szűk csoportján belül, és ott is csak az írásos emlékek kíséretében működnek megbízhatóan.

E webhely ennek tudatában, a tévhitek ellensúlyozására készült. A célja az eddig terjesztett pontatlan értelmezéseknek a fenti szellem szerinti helyesbítése, valamint a még ismeretlen eredetű illetve jelentésű magyar szavak folyamatos megfejtése. Az alkalmazott módszertan könnyebb megértéséhez valószínűleg elengedhetetlen az első pár oldal sorban való átlapozása:

Kellemes böngészést!

Egyéb jegyzékek

• Magyar nyelv.lap.hu
• Megaport kereső portál

A http://sites.google.com/site/vortscienco20100820/ rövidebb elérhetősége:

etimologia.hu.gp