Ez persze a harmadik igénkre nem feltétlenül érvényes, mert az, amit valaki szeret, azt csak szívesen látja (vagy látná) maga körül, aminek egyenes következménye a szeretet. A megszerzés vágya csak az ehhez fűződő, de elvontabb fogalomban jut kifejezésre, ami tulajdonképpen ugyanolyan érzést jelölő szó, mint a türelem, aggodalom, stb. Ha a körülvevést jelenlétként értelmezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a szerelem eredetileg az az érzés, amely egy másik személy jelenlétének keresésére késztet bennünket. Ez már a Halotti beszéd „Szerelmes barátym” kifejezésére is hasonló módon érvényes volt, de ha az előbbi meghatározásban a keresést feltétlenné tesszük, akkor megkapjuk a fogalom mai értelmét is.

A ragok szerepe

Címszavunk minden jel szerint a fenti műveltető, következményekre késztető szeret igének a módosított változata. Az itt használt toldalék az -(A)kOz[(É)k] (az archifonémákat lásd itt), amit olyan szavakból is ismerünk, mint pl. az adakozik, vitatkozik, hadakozik, stb. Először csak a -kOz képzővel foglalkozunk, mert mint alább mindjárt látni fogjuk, az -(É)k ikes jel nem hiába van zárójelben.

A kérdéses képző gyakorító jellegű, és ezt a k*z szerkezetében csakis a k okozhatja. Mint feljebb már megtárgyaltuk, a z önmagában az állandóság szemléletét tükrözi, így a képzőnk a vele alkotott szavaknak azt a jelentést adja, hogy valamit állandóan ismételve csinálni. De érdekes módon, egyes szám első személyben ugyan gyakran vitatkozom, de annál ritkábban adakozom vagy hadakozom. És pont ez a sajátosság, ami egyedülálló alkalmat nyújt az ikes jel zseniálisan egyszerű, de hihetetlen következményekkel járó igei használatának magyarázatára.

Ugyanis a harmadik személy különleges helyet foglal el a magyarban, amit azon a tényen is lemérhetünk, hogy tárgyként ez a személy a többivel ellentétben megköveteli az objektív ragozást: szereti őt, de viszont szeret engem/téged. Fordítva, vagyis az egyes számú alany szempontjából egy olyan „elbeszélő móddal” állunk szemben, amely minden más személynél pontosabban írja le a cselekvés (vagy akár birtokviszony) tárgyának mivoltát. Ezt könnyen megértjük, ha közelebbről megnézzük a vitatkozik alapját képező, műveltető értelmű, de tranzitív vitat egyes szám 3. személyét:

Az utolsó alakot ma már ugyan nem használjuk, de még érthető mindenki számára. Az eredmény az, hogy a k-ja miatt önhivatkozó -ik jel segítségével kiemeltük az alany fontosságát, amiért egy esetleges tárgy teljesen lényegét vesztette, sőt az ige tárgyatlanná és szenvedővé vált anélkül, hogy visszaható is lenne egyben.

Pontosan ez történik az -(A)kOz-ra végződő igékkel is (a hadakozik például főnévből van képezve, ezért egyáltalán nem is kell hozzá tárgy). Ezek az ikes jel hozzáadásával egyáltalán nem valamiféle „álvisszaható” igékké válnak, hanem csak határozottan alany központúak lesznek. Ez az, amit „önhivatkozásnak” nevezünk, és ami akár visszaható igékhez is vezethet, mint pl. kínálkozik vagy iratkozik. Ezekben a hallgatólagos tárgy szerepét az önhivatkozás által maga az alany foglalja el.

Nem oszt, csak szoroz

Tehát a vitatkozik esetében olyan indulatos cselekvésnek vagyunk tanúi, amelyben a vita tárgya teljesen lényegtelen. Ez történik akkor is, ha valaki szeretkezik, mert az olyan mélyrehatóan és állandóan ismételve szeret valakit, hogy annak a valakinek a személye tulajdonképpen nem is fontos többé.

Mindezt pedig úgy teszi, hogy közben mégsem feledkezik meg a szóbokor tövéről, amely – mint feljebb láttuk – a körülöttünk lévők szaporítását is jelentheti…

| lapozz |