Lehet, hogy a képen ábrázolt patakban pont húsz hal úszkál, de minket ez kevésbé érdekel, mint az a tény, hogy a gyerekek kötelet húznak a víz felett. Főleg mert a jelmondatból egyértelműen látszik, hogy a szavak egymás közti rokonságát jobb a magyaron belül keresni, hiszen már az egyik legközelebbi rokonnak tartott nyelv, a manysi is teljesen más belső logikával rendelkezik. Ott – ha tényleg helyes átírásról és azonkívül nem pusztán véletlen hangtani egyezésről van szó – minden hu* kezdetű szónak rokonnak kéne lennie, ami legalábbis a hurem és a husz esetében megkérdőjelezhető. Ha valaki valamit húz, akkor a húzott tárgy természetesen az illető felé fog közeledni. Tegyük fel, az ősmagyar vadász valami nehezet, például a zsákmányát húzta maga után. A családja erre azt mondta: – Csoda, hogy húst hoz. Ez azért lehetett így, mert az első szó (a címszavunkkal együtt) a lehetőséget jelző h betű zárt hangzós hú* sorozatába tartozik, ami éppen csodát jelent. Persze az is nyilvánvalóan lényeges volt, hogy a vadász az elejtett vadat haza hozta, és nem a szomszédnak. S ha már így történt, akkor tegyük fel a kérdést, mi a haza? Ha irányhatározóként használjuk, mint az előbbi mondatban, akkor természetesen arra a kérdésre válaszol, hogy hova. Főnévként viszont megegyezik a hon értelmével. Ez utóbbi nem csak maga a haza, hanem lehet itthon vagy otthon is. Amire pedig úgy kérdeznénk rá, hogy hol is van?

Az út a lativushoz vezet

A hÒ* szavak (az Ò az eddigiek szerint lehet o,e,ö,ú) tehát a térnek azt a pontját jelölik, ahol valamit fellelhetünk. Ez a meghatározás majdnem olyan, mint Heisenberg határozatlansági relációja az atomfizikában. A szóbokor ezen alapfogalmát csak úgy tehetjük determinisztikussá, úgymond Bohr-féle modellé, ha hely-nek nevezzük: ez lesz a térnek az a része, ahol valami szükségszerűen, mert folyamatosan van (vö.: ly=l+j; az l a folyamatos).

A hol kérdőszóra adott válasz manapság úgy mint a hon -n-re végződik, vagy legalábbis a ragja ezzel a betűvel kezdődik (vö.: -nÁl). Az ilyen raggal ellátott eseteket – miután ennek az irányhármasság kilenc esete közül három felel meg: adessivus, superessivus és inessivus – II. locativusnak hívjuk. A régebbi I. locativus ragja a -tt, amit még az itt, ott határozószón láthatunk. Az összes ilyen helyhatározónak a jelentése a fentiek értelmében a következő: a térnek az a része, ahol valami éppen megtalálható.

A z betűvel viszont az a helyzet, hogy leginkább az állandóságra utal, mint például a ház szóban. Apropó ház – a példabeli vadászunk mai vállalkozóként igencsak élelmes lenne, hiszen már annak idején „ház-hoz szállította” a zsákmányát. Csak akkor még úgy mondták rá, hogy * ház hozzá.

Ebben a hozzá ma személyragos határozószónak számít, de kezdetben egyszerű lativusi, tehát irányt kifejező határozószó lehetett (vö.: Iránymutató magánhangzók). Talán az eredeti alakja *hozvá volt, ami még nyilvánvalóbbá tenné a hoz igéhez kötődő rokonságát. Nem mondhatjuk viszont azt, hogy ebből „elvonással” keletkezett volna a mai esetrag – sokkal valószínűbb a határozószó elvont tövének, vagyis a hoz- gyöknek az önállósulása. Az ilyen elvont gyökök szerepéről már szó esett a puli kapcsán.

Mindenesetre a mai rag a -hOz (a fenti Ò-ba még beletartozó ú nélkül O=o,e,ö), amit az előbbiek értelmében a következőképpen magyarázhatunk: a térben közeledve egy megszabott pont felé. Latinul az ennek megfelelő eset neve allativus, ami az „odahozott” (vagy odavitt) jelentésű adlatum participiumból származik. Ez persze mint nyelvtani fogalom műszó, de olyan, mintha egyenesen a magyar rag tükörfordítása lenne – vagyis kivételesen a latin megnevezés teljes mértékben fedi a valóságot.

A számnév

Azért persze a magyar toldalék a hÒ* szóbokorba tartozó rokonsága révén tömörebb, és ezért pontosabb, meg feleslegessé teszi az eset külön megnevezését. Latin szakkifejezéseket használva egyáltalán nem egyértelmű a lativusi esetek megkülönböztetése: melyik ragcsoport is tartozik a sublativushoz és melyik az illativushoz? (A válaszhoz lásd esetleg az irányhármasság eseteit.)

Ennek a tágabb rokonságnak tagja a címszavunk is, ami nem véletlen, mert a tárgyalt rag segítségével könnyen értelmet adhatunk neki. Már a szám szócikk alatt megfigyelhettük, hogy a zöngés betűs számok, a tíz, a száz és az ezer szinte természeti állandókat képeznek. Azt mondhatjuk, hogy a húsz is ide tartozik, mert ez az a szám, amit akkor kapunk, ha a kezünk ujjaihoz hozzáadjuk a lábunkon levőket.

>>> Ez az egyszerű, de ugyanakkor teljesen észszerű magyarázat csak a magyar nyelv szigorú belső összetartásának, azaz kohéziójának köszönhető. Mint már kezdetben említettük, ugyanezt a szót azonos jelentése és kiejtése ellenére még a legközelebbi rokon nyelvben, a manysiban sem lehet viszonyítani. Ez a rendkívüli szabályszerűség, ami valószínűleg a többi uráli nyelvre jellemző fokváltakozás hiányára vezethető vissza a magyarban (ami itt csuvas örökség is lehet), úgy látszik konokan ellenállt a történelem folyamán a nyelvet ért számtalan külső művelődési és területi hatásnak, sőt ezek inkább mintha fokozták volna, mint gyengítették. Akár azt is mondhatnánk, hogy ez a sajátosság az, ami a magyart a legjobban megkülönbözteti a rokonaitól.

Mit lehet még húzni?