A kecske a kutya után talán az emberiség egyik legrégebbi háziállata. Ennek ellenére még arról is van genetikailag igazolt (.eng) régészeti tudomásunk, hogy a háziasítás hol történhetett: a kis-ázsiai Zagrosz-hegység lejtőin. A házikecske, tudományos nevén Capra hircus legtöbb fajtájának a vad- vagy bezoárkecske (Capra aegagrus) az őse, kivétel az angóra, kasmír és damaszkuszi fajták, amelyeket a mellékelt képen látható Capra falconeri-től, a pödrött szarvú kecskétől származtatnak (.eng).

Az állat neve a tartásával foglalkozó népek körében ugyanolyan egyetemes hangutánzó szónak látszik, mint a kutya vagy a holló esetében. Ugyanis a neve a legtöbbször valamilyen k-val vagy g-vel kezdődő szó: mint az előbb láttuk, a latinban és leánynyelveiben ca* (amit a francia szokása szerint chèvre-re változtatott), a germán nyelvekben gei* (ami az angolban goat lett), a szlávoknál koz*, és végül az állat őshazájában, vagyis a török népeknél keç* (kecs*).

Így ki is derült, hogy a címszavunk honnan jött. De a magyarban persze nem maradt egyedül, s ezért még fel kell tárnunk, hogy a nyelv mit is lát a kecske nevében.

A kecske rokonai

Tudvalevő, hogy a kecske patás mivoltához képest igen kíváncsi egy állat, de egyben a szamárhoz hasonlóan rendkívül makacs is tud lenni. Így nem csoda, hogy csalogatására külön szó alakult ki, ami a kecsegtet. De persze attól, hogy így hívogatjuk, egy kecske még nem lesz kecses – vagy mégis?

Ezen szavak mindegyikének kecs- a töve, úgy mint a címszavunknak, ha elhagyjuk belőle az állatnevet eredményező kicsinyítő képzőt (vö. szürke). Ha most ezt az Æ=a,e,é,í archifonéma segítségével írjuk fel, akkor egy kÆcs* alakú szóegyüttest fogunk kapni, amelyben a k önhivatkozó és a cs gyakorító elem.

Akár el is árulhatjuk a szóbokor jelentését, még mielőtt megmagyaráznánk: az ide tartozó szavak jellemző vonása a magától tekeredés jelensége. A kacs esetében ez egyértelmű, de a kecske is érzékelhető példa rá. Ha megnézzük a fenti képet, sejthetjük is miért. De egy kecses mozdulat sem annyira az állatra emlékeztet, mint inkább egy táncosnő nyúlánk és tekergő mozgására.

Rendes körülmények között a kecskék szarva V alakban hátra hajló. De a fent említett falconeri fajtáké hosszú és csavart (mint a képen), és tulajdonképpen hasonlít a futónövények kacsára. Hogy ezt őseink honnan tudhatták, amikor nem is jártak a Zagrosz-hegységben? Ahogy Dr. Kiszely István írta, a parlagi kecske egyik fajtáját „a Körösök mentén szírkecskének nevezték” (Az ősmagyarok háziállatai). Szíria fővárosa pedig Damaszkusz, így ez a fajta azon kevés falconeri-féle kecskék közé tartozott, amelyek Európában a mai napig is ritkaságszámba mennek.

Mindezt összefoglalva a kecske igazából az az állat, amelyiknek magától tekeredő szarva van. Ezt a sajátos tulajdonságot alább magunk is összehasonlíthatjuk az ugyancsak magyar racka juh szarvával, amely a mai fajtánál szintén csavart, de egyenes, és semmiképpen nem mondhatnánk rá, hogy kacsos vagy akár kacskaringós.

A Dunakanyartól a kanyargó Tiszáig

A tekeredés fogalmával már találkoztunk a csavar értelmének tisztázásakor. Ott olvashattuk azt is, hogy ez a fogalom a kavar ige által van a vízre vonatkoztatva. Ezt pedig még elfogadhatóan egy kÆ* csoportba lehetne sorolni, amelybe a kanyar szó is beletartozna. Az utóbbiból nem hiába hiányzik a cs gyakorító képző, hiszen itt egy egyszeri „tekeredésről” van szó, ami hosszú (ny) ív alakban (r) történik.

Magyarország két nagy folyójának legszembetűnőbb különbségét (a Tisza szőke vizétől eltekintve) a fenti alcím híven tükrözi: míg a Dunán egyetlen nagy kanyart találhatunk, addig a síksági folyókra jellemző lassú folyása miatt a Tisza, legalábbis régen, tényleg kanyargó volt. Erre az egyik legszebb példa a középső képen látható helység, Tiszakécske környéke.

Ezt persze nem a Tisza mellett legelő kecskék miatt hívják így, de nem is a tőle nyugatra fekvő Kecskemét közelsége miatt. A név utótagja szintén a kÆcs* szóbokor része, s ezért egyértelműen a Tisza tekergésére utal. Amit a látképen a folyó szépen igazol is a mai medrével és holtágaival.

Mi az, ami még tekeredik?

Az Æ archifonémába nem véletlenül felvettük az í betűt is. Mellesleg tudjuk még azt is, hogy a lábon való előrehaladást a d és a j hang egybeolvadásából keletkező gy hanggal jelölték a mozzanatos ragozásban.

Mindez a kÆ* szóbokor keretén belül rögtön a magától tekerődző állat értelmét adja a kígyó nevének (még akkor is, ha ennek nincs is lába). Tehát ez az állatnév sem áll a látszat ellenére egymagában a magyarban, ugyanúgy mint a ló.

Ezen a tekervényesnek látszó magyar észjáráson pedig ne csodálkozzunk egy cseppet sem, hanem térjünk inkább vissza az első képen ábrázolt pödrött szarvú kecskéhez. Ez a bezoárkecskétől távolabbra, a Himalája gyér erdőkkel borított nyugati oldalán él (.eng), ahol általában markhornak hívják. Ez egy összetett perzsa név, ami szó szerint „kígyóevőt” jelent. A kígyó elfogyasztása egy kérődző által természetesen babona, ezért ennek is az állat szarvára kell utalnia.

Ha még tovább megyünk, és átkelünk a Himaláján, pl. a régi Selyemútnak a Karakorumon keresztül vezető déli útvonalát követve, akkor elérjük a Tarim-medencét, ahol ma az ujgurok élnek. Ők a többi türk néptől kicsit eltérően a saját nyelvükön az itt bemutatott háziállatunkat úgy szólítanák, hogy kecski.

Ami azért említésre méltó, mert az ujguroknak történelmi, esetleg népi, de mindenesetre területi elődei a hunok voltak…

| lapozz |