bíboros
Ez a szó kitűnő példa a magyar nyelv rendkívüli hagyományőrzésére. Bár magában ártalmatlannak látszik, mégis tekervényes úton magyar néprajzi hagyományokat elevenít fel, de egyidejűleg őrzi egy több mint 650 éve megváltoztatott egyházi szokás emlékét is. Az ennek megfelelő nemzetközi szó, a kardinális minderről semmit sem tud. Pedig mindenkinek szeget üthetne a fejében a következő gondolatmenet. Minden idegen nyelvű szótárban ugye a kardinális fordítása a bíboros. Ennek közvetlen szomszédságában találjuk mindig a bíbor szót, aminek a nemzetközi jelentése a latin purpura, illetve a görög πορφύρα (porphüra) elnevezésből ered. Ez mai használatban inkább a püspökök által viselt lilához hasonló szín (minta itt), mint az, amelyik a bíborosokra jellemző. Ez utóbbi egyházi tisztség megkülönböztető jele tudvalevőleg az a fajta piros szín, amit a lenti képen látunk Mindszenti hercegprímás címerén. Philippe de Champagne képe Richelieu bíborosról (.fra) ugyan régi és talán már kicsit kifakult, de mégis hívebben adja vissza a viselet eredeti színét, mint ezen a modern címeren a palást. A ruhadarab
A fenti bevezetőben a „tekervényes” szó szerint értendő, mindjárt belátjuk, miért. De talán kezdjük a legelején. Címszavunk töve régi magyar szó, olyannyira, hogy női személynévként már az Árpád-korból is ismerjük, például – archifonémával írva – „BíbÅr(a) Hölgyasszony”-ként. Akkor még semmi köze nem lehetett a lilás színhez, hiszen itt a hölgy utal a színre, méghozzá a hófehérre, és a BíbÅr(a) valószínűleg selymest jelent. Hogy miért? Azért, mert a bíbor annak a kendőnek a neve, amit az előbb említett szócikkben látható menyecske a feje köré tekerve visel. Ez az idézetben is említett tekerődző bíbor, aminek a neve talán csak a feladatát örökíti meg. Ugyanis ez a szó a bǏ* szóbokorba tartozik (Ǐ=i,í,u,ú), aminek az alapfogalma nagy általánosságban valaminek a dudora.
Erre példa a virágoknál a bimbó vagy a bibe, melyek mindegyike tulajdonképpen búbos. A gyapot termése buggyos, de nem bugyborékol. A buci kenyeret esszük, s ha ügyesek vagyunk, akár a buckán is bukfencezhetünk. Ezt persze fejjel előre szoktuk, úgy mint bújni vagy bukni.
Az r a forgásnak az elemi jele, ezért a bíbor mint ruhadarab tényleg a fejre tekert kendő. Ha most ennek fényében még egyszer megnézzük a festményt, akkor azt kell mondanunk, hogy Richelieu kardinálist a köntöse úgy veszi körül, mint a bíbor a menyecskénket. Sőt még a köntös csuklyája a fejét is beboríthatja – ez pedig a tisztségének úgymond az előjoga, mert a püspökök nem viselnek csuklyát. Ez a mai napig érvényes a köntös maradványának számító vállkendőre is, amit úgy hívnak, hogy mozetta.
Az elveszett szín
Egy kardinális „bíbora” persze korántsem fehér, hanem eredetileg olyan színű volt, amilyen az ókori Rómában csakis a császárnak járt ki (minta itt) – a szenátorok csak egy csíkot érdemeltek meg belőle. A bíborfesték egy nagyon régen ismert természetes színezék, de a nyersanyaga, amit a Földközi-tengeri bíborcsigából nyertek, egyáltalán nem kiadós, és az előállítása is bonyodalmas. Az ebből adódó rendkívüli drágasága miatt csak a legfinomabb lenvászon festésére alkalmazták (gyapjút például egyáltalán nem is lehet vele színezni), amit latinul byssusnak neveztek, ami pedig nem más, mint a mi bíborkendőnk anyaga. Ennek a kelmének a kereskedelmi központja az ókorban a főníciai Türosz városa volt, mely római tartományként ellátta a birodalom előkelőinek igényeit, még abban az időben is, amikor Bizánc lassanként átvette Róma szerepét mint főváros. Időközben a két város keresztény egyházainak a főméltóságai, mármint a császárok mellett a kardinálisok is magukra ruházták a bíborszínű viselet kiváltságát. Bár Türoszt a VII. században elfoglalták a hódító arab seregek, ez még nem okozott különösebb nehézséget, mert Bizánc ekkorra már biztosítani tudta a szükséges bíborfesték egészének előállítását. Valószínűleg a Közép-Európába érkező magyarok a „bizánci vörös”-ként emlegetett színt így már a római-katolikus egyházon keresztül ismerték meg a kereszténység felvétele által közvetítve. Ezért nem csoda, hogy a színt a bíbornok tisztségéhez kötötték, legalább olyan szorosan, mint ahogy maga a festék tapad a vászonhoz a színezés folyamán. Erre ugyanis még két másik okuk is lehetett. Az egyik hangtani, mégpedig azért, mert a magyar „bǏbor” szó kiejtésében igencsak hasonlít a latin színnév német változatára, ami Purpur. A másik ok a burkolt jelentés, ami közvetlenül a fent ecsetelt bǏ* szóbokorral függ össze.
Az ebbe tartozó szavak b kezdőbetűje az egybetartozó elemi fogalom hordozója. Ezért ha valaki valamivel bír, akkor az őt körbevéve (r) hozzátartozik. Ha viszont valaki valakit valamivel meg-bíz, akkor azt állandóan (z) magához tartozónak tekinti. S éppenséggel a pápa személyes megbízottja általában egy kardinális – aki mellesleg annak idején, amikor a bíborosok még tényleg bíborszínűek voltak, csak ilyenkor viselt megkülönböztetésképpen skarlátvörös színt (minta itt).
Ez utóbbi szín csak akkor vált minden kardinális általános viseletévé, amikor a keresztény világot az oszmánok a XV. században Konstantinápoly, vagyis az ókori Bizánc bevételével végképp elvágták a bíborfesték forrásától. Ekkor a pápa elrendelte, hogy a bíborosok a keresztény vértanúk emlékére skarlátvörös ruhát viseljenek. Vagyis a színváltás történelmi véletlen, amiről a magyarok valahogy lemaradtak. Ami persze nem csoda, mert többé-kevésbé rájuk hárult az a hálátlan feladat, hogy megakadályozzák azt, hogy egész Európa hasonló sorra jusson, mint Konstantinápoly…
Mindenesetre azóta egy szóba sűrítve, szinte jegyzőkönyvként őrzik az akkor történteket, mivel ezek szerint a bíboros a pápa képviselője, aki (valamikor) bizánci vörös színű, csuklyás öltözéket viselt.
| lapozz |