kutya
kutya
A kutyafáját a kút fájának!
A kutya elnevezését sok nyelvben hangutánzónak tartják, és ezért majdnem olyan egyetemes szóval állunk szemben, mint a víz vagy a száz esetében. Mint azt már a bevezetőben is példaként említettük, ez a kutyánál abban nyilvánul meg, hogy gyakran valamilyen k-val vagy ennek egyik hangtani származékával kezdődő névvel illetik. Így a magyarban is néha szabályos kicsinyítő képzős alakkal (vö. a III. melléklettel) kucsu-nak, kucsó-nak vagy akár kucó-nak nevezett kutya a szerbben kuče, míg a törökben köpek, ami az oszmánban még szintén kuçu volt. Ellenben a magyarban a szó rokonai, sőt mint látni fogjuk, maga az alapszó is inkább a kutya más tulajdonságára utal: pl. kucorog, kullog, kuksol, kusza, s így tovább. Egyértelműen hangutánzók viszont a következő szavak: kurrog, vakkant, csahol, morog, stb. Az ugatás pedig egyenesen a háziállat ősére utal, mely ez esetben a farkas. Ugyanis az, amikor üvölt, hangzás szerint igazából *ú-gat, csak éppen a farkas hangadása folyamatos, ellentétben a kutyáéval, amely ismételt – innen a felhasznált képzők különbsége (mindkét szó kezdő hangja tulajdonképpen az Ú=ú,ű archifonéma).Az állatokról általában
A természet önállónak látszó részeinek a legfőbb vonására a magyarban három különböző, de rokon fogalmat találunk: ezek a lét, az élet és az állat. Ezek közül az első egy alapvető, tehát általános és elvont fogalom, a második tárgy központú, a harmadik pedig alany központú. A lét talán a legelemibb alapfogalom, így joggal képviseli az 1. fogalomkört az I. mellékletben. Az értelme rendkívül pontosan, de elvontan megfogalmazva a folyamatosság következménye. Ez annyira velős leírás, hogy a mai napig nem alakult ki rá megfelelő szinonima. A másik két fogalom viszont ugyanannak a 4. fogalomkörnek a származéka, amelynek a táplálkozás az alapfogalma. A különbség csak az általuk képviselt iránynak köszönhető, úgy mint az egy és az agy között (lásd még az avar cikkét is), és ami végeredményben az alapige nemében fellelhető eltéréshez vezetett. Szavainkat az irányított alapfogalom segítségével a következőképpen tudjuk leírni:
- Az élet jelentése szerint a folyamatos táplálkozás következménye (l. a van alatt), aminek kifejezetten aktív színezete van. Más szóval ez az „itt” evés és levés;
- Az állat viszont azért szubjektív, mert az a létét „elszenvedi”, miután külső erők által állíttatik. Az előbbi szóval szemben ez tehát az „ott” evő és lévő.
Ennek az utóbbi értelmezésnek segítségével azonnal meg tudunk magyarázni olyan ál* kezdetű szavakat is, amelyeket az áll ige mai jelentésével aligha értenénk meg. Például egyáltalán nem az az önálló, aki vagy ami „magában áll”, hanem az egymagában evő és lévő. Az pedig aki áld, az ismételten életre kelt – ezért is maradhatott fent ez a pogány szokásokra utaló szó egy keresztény szertartás névadójaként. Ide illeszkedik az által névutó is, mert ennek az *állt-tal átírása egyből rávilágít, hogy valami külső hatásra jött létre.
Az állat manapság egy olyan élőlény megnevezésére használatos, amely se nem növény, se nem ember. De ez természetesen nem azért van, mert az ilyen állat „oktalan” – ez nem tudatlant, hanem öntudatlant jelent, mégpedig a ki kérdőszóban is megtalálható k cáfolása miatt (ez egyébként kiderül az eredeti szövegkörnyezetből is).
Továbbá ne feledjük azt sem, hogy még mindig elsősorban a táplálkozás fogalomkörében vagyunk. Ha belegondolunk, minden állat szembetűnő tulajdonsága az, hogy lábon eszik, méghozzá éppen az emberrel ellentétben, aki mint tudjuk, evés közben ül. Az elnevezés így elválaszthatatlanul össze van kötve az áll ige mai jelentésével is.
A ravasz állat
A szarvas állat
A farkas állat
Ezzel tisztáztuk is a farkas mibenlétét, ezért már csak a neve eredetéhez fűződő mítoszt kell felszámolnunk. Ez félrevezető módon, de annál csökönyösebben tartja magát a saját tanításához, miszerint ez a ragadozó totemállat volt, és a nevét tilos volt kiejteni, ezért csak „farkas állat” néven emlegették. Nos, a totemként való tisztelet igazából egyedül a medvéről bizonyítható, bár a mondabeli „csodaszarvas” hagyományaink részét képezi, és a farkast több kaukázusi nép is tiszteletben tartja. De a magyarban a fenti elnevezés nem több, mint egy közönséges jelző, ahogy azt a következő példák is igazolják. Van például egy olyan állat, amelyik fürgén ró-ja köreit*, s így nem hagy ki semmilyen lehetőséget zsákmányszerzéshez. Ezért a magyar hajlítási szabályoknak engedelmeskedve ravasz-nak nevezik. Erről az állatról pedig mindenki tudja, hogy rendes neve is van, ami a róka.
Tehát a „ravasz(di) állat” sem kimondhatatlan nevű totemállat, de még a kedvenc zsákmánya sem az, amelyet az északi moldvai nyelvjárásban filesz-nek neveznek. De a csángók kiejtése ott sajátosan sziszegő, így az, amiről beszélünk, az tulajdonképpen egy *files=füles állat, vagyis a nyúl…
Emezt viszont legfeljebb húsvétkor lehetne totemállatnak nevezni, annak ellenére, hogy a régies neve ezek szerint szintén jelző.
Igazi pogány szokások
A ku* szóbokorban további két olyan szavat találunk, melyek szintén nem idegen eredetűnek látszanak, és egymással némi jelentéstani rokonságot is mutatnak. Ezek a kút és az ugyancsak az ivóvízzel kapcsolatos kulacs. Az utóbbira alakjában hasonlít a kullancs, de ez csak a kutyának köszönhető közvetve, mert úgy „függ” rajta az élősködő, mint a bogáncs.
A fent említett csángók megőriztek egy olyan ősi szokást, melyet Magyarországon Szent László hivatalosan már 1092-ben betiltott: a kutak imádatát. Ennek a szokásnak az eredete talán összefügg azzal a ténnyel, hogy a cseremiszek, akik egyébként a magyarok után a legjobban eltörökösödött finnugor nép, a bálványaik részére épített áldozó házaikat a szóvégi magánhangzót leszámítva igencsak hasonlóan hangzó kudo-ként tartották számon – s ennek a szónak a rokonságáról már beszéltünk a kunyhó-félék felsorolásánál.
A ku* szóbokor ezen tagjait talán az állandó szállás fogalma foglalja össze a legtalálóbban. Ezt pedig kezdetben minden bizonnyal földbe ásták, ugyanúgy mint az elengedhetetlen tartozékát, a kutat. Tény és való, hogy az ilyen kuckó-ban kellemesebben lehetett kuporogni, mint a földből rakott, kúp alakú kupac tetején…
Vissza a kutyához
A címszavunk által megnevezett háziállatunk hűséges tagja az előbbi szóbokornak. Ha most a nevében a ty hang jelentését keressük, akkor azt megtaláljuk például egy másik háziállat, a tyúk jellemző vonásában, miszerint az szinte elkerülhetetlenül tojik. De gondolhatunk a halak kopoltyú-jára is, mellyel folyamatosan és kényszerből levegő után kapkodnak.
Így maga a kutya feltehetően kényszerűen ugat, amikor őrzi a lakhelyünket.
Kútfő
Bodrogi Tibor és mások: Mitológiai ábécé (a könyv keresése).
* Megjegyzés:
>>> A „rója a köreit” kifejezés megértéséhez szükséges conditio sine qua non az, hogy az r hang mint elemi fogalom tényleg a körrel ill. a forgással kapcsolatos.
| vissza |
| lapozz |