távol
távol
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
A mellékelt kép már magában is azt sugallja, hogy a távol a tova célja, még akkor is, ha az utóbbi nem a tó ragozott alakja, mint például a tava. Az összefüggés mégsem magától értetődő, hacsak nem vesszük figyelembe a fenti versidézetet is. Ebben két olyan szót is találunk, amelyre nem kizárólag a szokványos ragozásos képzési mód jellemző. Ez a két szó a szív és a táj, melyek mindegyikét megtaláljuk a VIII. mellékletben, mint hajlítással képzett szavakat. Különösen érdekes a második – nem hiába van táj-kép a mellékleten. A minket érdeklő t sorozat mozzanatos elemei a tú* és tű alakú szavak. Az utóbbi igazából nem más, mint egy tő-ről szakajtott, szúrós tüske. A *tő viszont igeként a tesz kihalt mozzanatos változata, aminek a jelentése körülbelül „tetetett”, azaz egy múlt idejű szenvedő alak. Ezért a főnév is ilyen alany központú, vagyis a tő az a hely, ahova valami rátetetik, például a fa törzse. Talán ehhez kötözték a foglyot, akit túsz-ként tartottak fogva. Ebben a szóban az sz mint mindig a folytonosságra utal (vö.: A szóképzésben fellelhető alapvető fogalmak), de egy r-rel az aki túr, körbe rakja a földet. Érthetővé válik az is, hogy az amin túl vagyunk, azt már megtettük, például ha átkeltünk a folyón.
Ha már a folyónál tartunk, vizsgáljuk meg, mi is a tó. Ez egész prózaian a t hajlítási sorozat mély hangrendű töve (lásd szintén a VIII. mellékletet), aminek első pillantásra kevés köze van valamilyen tetthez. Pedig a kezdő mássalhangzója ugyanúgy azt jelenti, hogy „következménnyel járó”, mint a tulajdonképpen a tÏ* szóbokorhoz mint az odafelé irányuló cselekvés rendhagyó sorozatához tartozó, magas hangrendű tő-ben. Az ó az ő-höz hasonlóan szenvedő értelmű, ezért a tó tényleg az a hely, ahol a folyó vize összegyűlik.
Mellesleg a t-nek ez az alapfogalma amolyan édenkerti viszonyokra enged következtetni az ember környezetének leírásakor. Ugyanis ha kiegészítjük az r által jelölt „forgó” azaz „körben” fogalmával, majd pedig egy „megfoghatatlant” jelentő m-mel, akkor az ami terem, az, érthetetlen módon körénk tevődik. Ugyanez a szó főnévi használatban egy hatalmas (és három dimenziós) tér, ami körülvesz bennünket, ugyanúgy mint a verem azt, amit kiveszünk belőle. A természet pedig a termés begyűjtésére szolgál, hasonlóan, mint a vadászat a vadak elejtésére.
A j betű a t hajlítási sorozat „feltétlen” tagjaként tünteti fel a tájat. Ehhez hasonló szereppel már találkoztunk, pl. az eső esetében, ahol az előállítás feladata az istenekre hárult. Ne felejtsük azt sem, hogy ez a szó a tő közvetlen rokonságába tartozik, ezért valami olyasmit jelöl, ami alapja másnak. Vagyis táj-nak azt nevezzük, amit természetfeletti erők tettek oda – hogy növények és állatok éljenek rajta (benne)… A címszavunkban a szó végi l régi határozóképző, úgy mint a jól, hajnal, stb. szavakban. A v pedig a befejezettségre, más szóval a végre utal, amiből az következik, hogy a távol egyszerűen a táj végén van.
| lapozz |