öt

A kis kéz így szól a nagyhoz:

– Látod, ebből lesz a hatos.

Vagyis úgy is mondhatnánk, hogy a hat magában azt jelenti, hogy a lehetőség adott valaminek a bekövetkezésére. Ilyen jelenséggel számolás közben akkor találkozunk, ha öthöz esetleg hozzáadunk még egyet, s ekkor az eredményt jelző hatodik szám átkerül a másik kezünk hüvelykujjára – amint a kis kéz a képen megfogja a nagyobb hüvelykujját. Ez egy viszonylag elvont megfogalmazás, de még teljesen szabályszerű, mert indokolható a testrészekkel. A sorban következő szám hét elnevezésével is hasonló a helyzet, bár ennél ugyanúgy egy kettős rokonságról van szó, mint a dél szó esetében.

Egyrészt itt is fennáll a fenti hatás, csak éppen kettőt kell az öthöz hozzáadnunk. Másrészt a hetedik ujj szimmetrikus a másodikkal, így jogossá válik egy elméleti ΧÊt* szóbokor felállítása (ahol a görög Χ=h,k), amibe a hat, a hét és a két számneveket sorolhatnánk a származékaikkal együtt. Az érdekesség kedvéért akár meg is nevezhetjük a szóbokor alapfogalmát: ez az eddigiek szerint a számoláskor átkerülő ujj.

>>> A ΧÊt* csoport jó példa arra, hogy a magyar szavak alaki hasonlósága nem ok nélküli, hanem a legtöbbször szándékos értelmi egyeztetés eredménye. Ez csak annyival megy messzebb a nem ragozó nyelvek körében is megszokott nyelvtani ragozásnál, hogy a szóképzéskor a képzőkön kívül a felhasznált szótöveket is tudatosan válasszák meg. A szóképzés ezért a flektáló nyelvekkel ellentétben sohasem egyenes irányú, hanem sokkal inkább burjánzó.

Ezért még a hét napokat összefoglaló időegységként való használata is megmagyarázható. Ez a szó nem csak némileg hasonlít a számnévre mint más nyelvekben, hanem ténylegesen ugyanaz a szó. Mégpedig a fenti elvek szerint nem feltétlenül azért, mert egyszerűen a hétbe tartozó napok számát adja meg. Ugyanis ez a számnév nem kizárólag a ΧÊt* szóbokor tagja, hanem a sokkal kézzelfoghatóbb hË* „ideható” sorozaté is, aminek a befejezett változatát a hév, azaz hő szó képviseli. Ez a tény azt sugallja, hogy a hét valahogy összefüggésben áll a tűzzel. A hivatkozás vallási vonatkozású, és az ótestamentumi nyugalomnap szokásaira utal. Tudnunk kell ugyanis, hogy a mai hétnapos hét gyakorlata az asztrológia és a bibliai teremtéslegenda egymásba olvadásából fejlődött ki, ami a zsidók babiloni fogsága alatt, vagyis az i. e. VI. században vette kezdetét. A hét napjainak magyar nevei – illetve ezeknek a rendszere – a szombat kivételével mind kárpát-medencei eredetűek, ami arra enged következtetni, hogy a honfoglalás előtt a napok valószínűleg egyáltalán nem voltak megnevezve. De viszont ismertnek kellett lennie a részben zsidó vallású kazár birodalommal való érintkezés miatt a sábát szokásának. Ezt a nyugalomnapot az isteni teremtés mintájára minden hetedik nap ünneplik, és az előírásai közül az egyik tiltja a tűzrakást (.eng), avagy a már égő tűz eloltását, tehát a tűz bárminemű befolyásolását. Ennek értelmében a hét az az időköz, ami elmúlik két sábát között, és aminek a végén nem nyúlhatunk a tűzhöz.

Az ötödik ujjunk

Az öt számnév egy eléggé népes szóbokorba tartozik, amit ö*-ként tarthatunk számon. Természetesen mindenképpen ide kell sorolnunk a mellékelt képen megörökített ököl szót is, ami a kéz megjelenése a fő feladatának teljesítése, azaz valami megmarkolása közben. Ha valamit ki-öntünk, akkor a ki-ömlő folyadék körben fog terjedni. Az öböl esetében bár nem a víz terjed, de a szárazföld az utóbbit körbe-öleli. Mi is ezt tesszük valakivel, ha örülünk neki. Persze az öv is ezt teszi a derekunkkal. Összességében minden ö* szó valamit körbefog. Még az öreg fogalma is, amivel az ősz szó kapcsán már találkoztunk, mert ez szintén az élet folyamán szerzett átfogó tapasztalatról tanúskodik. Ez a fajta alapfogalom egy másképp képtelennek tűnő ellentétre is megoldást kínál. Ugyanis a folyamatos öl mint főnév életet ad, de ugyanakkor igeként életet vesz el. Ez úgy értendő, hogy az első a gyermeket, vagy négyszögölként valamilyen területet vesz körül, míg a második a fegyvert szorítja meg, amivel valami életének véget vetünk. A szóvégi t a címszavunkat még egy másik szóbokorral is rokonítja. Ez az Ǒt* szavak együttese, aminek a kezdőbetűje Ǒ=ö,u,ú. Az ide tartozó szavak arról tanúskodnak, hogy valami utoljára következik, mint például utóbb az utód az elődje után. Vagyis arról, hogy valami valaminek a végén van vagy történik. Ez egyben arra is utal, hogy a régi magyarok nem buddhisták voltak, mert e nézet szerint a cél fontosabb, mint az út. Így vélekedik az utas is, amint bandukol az utcán. De ha nem túl fáradt, ő is rá-ötlik a következőre: az öt az a szám, amelyik az utolsó ujjunkra esik, amelyikkel együtt viszont körbe tudunk fogni valamit. S ehhez lásd még egyszer a legelső képet…

Kútfő

John D. BARROW: A művészi Világegyetem (a könyv keresése). Ebben a következő fejezetben olvashatunk bővebben a napok rendszeréről: „Az ember, aki csütörtök volt: a hét eredete”.

| lapozz |