mennyi
mennyi
Mennyi hermelinbe kerül a menyem? – kérdezte a fiától a király.
Lehet, hogy a bevezető jelmondat inkább anyagiasnak, mint mesébe illőnek tűnik, de már megszokhattuk, hogy a magyar szókincsben kevés a véletlen. Most sem kell messzire mennünk, s főleg nem idegen nyelvek hazájába, hogy megértsük az összefüggéseket – igaz, időben néha a kezdet kezdetéig kell visszagondolnunk magunkat. Így van ez a mé* szóbokorral is, ami az odafelé való mozgást képviseli, és amibe ezek szerint a megy ige különböző származékai tartoznak. Pontosan egy ilyen ősrégi fejlemény a meny szavunk is. Még pedig azért, mert egy menyecske tudja, hogy rá sajnos nem érvényes a fenti állítás: neki igenis el kell hagynia a szülőházát. Méghozzá hosszú időre, mint azt az ny betű a nevében sugallja. Ugyanis a leendő házastársak közül ő az, aki végleg elmegy otthonról. Ezért mondják róla, hogy hozzámegy a férjéhez. Menő kisragadozók
A menyétről azt tartják, hogy „kis ragadozó nőstényeként” köze van a fenti meny szóhoz. Ez természetesen – és persze a nőstényt tekintve természettanilag is – teljesen helytelen. A két szó közös vonása a mé* szóbokor alapfogalmában kimerül, sőt az állat nevében az -ét rag pont a különbséget hivatott kihangsúlyozni. A menyét csak azért tartozik a tárgyalt szóbokorba, mert a hozzá hasonló és főleg fán vadászó nyuszttal ellentétben elsősorban földi életmódot folytat. Ugyanúgy mint annál, az ny betű az állat hosszú testére utal (vö: nyolc). A szóvégi -t képző pedig valószínűleg a nyest, a nyuszt és a menyét hasonlóságát hangsúlyozza. Tehát a menyét egyszerűen az a nyuszthoz hasonló hosszútestű állat, ami a földön megy, azaz jár.
A hölgymenyét, bár a menyétnél elegánsabb, mégsem annak a nősténye, hanem a mai, német eredetű nevén jobban ismert hermelin. A hölgy szóról pedig tudjuk, hogy pont éppen a kis ragadozó eleganciájától ihletve vált a nyelvújítás korában a nők udvarias megszólításává. Legfeljebb csak az lehet titokzatos előttünk, hogy a hermelint miért pont éppen hölgymenyétnek nevezték el.
Erre már egy holdkóros hód se tudná a választ. Az pedig két okból kifolyólag is figyelemre méltó. Egyrészt a hold a még hajlított tövű ősi szavak közé tartozik, s ezért fennáll nála a hold=hód egyenlőség. Másrészt a hód a nevét valószínűleg a rágcsálókra jellemző testtartásáról kapta, ami ilyen nagy méretben egy félholdra emlékeztet. Ez a két szó egyidejűleg ugyanabba a hó* szóbokorba tartozik, amiben a holnap, hó(nap), hajnal, stb. szavakat is megtaláljuk. És érdekes módon ezek mindegyikének a hó a közös töve – ami egyáltalán nem is furcsa, ha belegondolunk, hogy ez utóbbi az, ami tökéletesen világos.
A hold igazából csak teliholdkor világos, s ezt a tényt a -d gyakorító képző jelzi rajta, mondván hogy az ismételten világos. A „hód” mint égitest minden külső hatástól független isteni jellegű, de az élőlények esetében az ilyen esemény külső hatásra való feltétlen bekövetkezését a szokásos módon j-vel jelölnünk kell. Így kapjuk a *hódj szót, ami hangtanilag nem más, mint a *hógy.
Ez pedig a fenti hajlítási szabályok szerint megfelel a *holgy alaknak. Ezzel már csak az a baj, hogy mély hangrendű, és ezért kerekíteni kell a magánhangzóját, hogy mint hölgy- előtag passzoljon a menyéthez. Ha a külső hatást nevén nevezzük, akkor ezek szerint a hölgymenyét az a menyét, amelyik télen mindig hófehér lesz – ami a képek szerint nyilvánvaló.
Tudjuk, hogy a hölgymenyétre a téli prémje miatt vadásztak. Viszont magában a vadász szóban az -Ász képző jelzi a foglalkozást. Emiatt régen a hermelinvadász neve hőgyész volt, ami igazolja a feltételezett hangváltások helyességét. Egyébként ezt az Árpád-kori elnevezést őrzi bizonyítottan a Tolna megyei Hőgyész község neve is.
Az itt bemutatott szóképzési folyamat jóval régebbi, mint a ma használatos ragozási rendszer. Ekkor még az -n toldalék igerag volt (vö. 1–6. megjegyzés itt), s ezért nem határozószók képzésére használták. Ez a feladat akkor még az -l ragra hárult, amit a java származéka miatt szintén hajlítással bővített jó melléknév is igazol, mert ennek nem *jón a határozói változata, hanem közismerten jól. Ezt az ősi vonást őrizték meg a jó ellentétének, valamint a beszélt nyelveknek a határozói változatai is: rosszul, magyarul, angolul, stb.
Ha viszont az -l határozóképző, akkor a hajnal az az időpont, amikor világosodik. Abban az időben úgy látszik általános volt még a határozószók névszói, vagyis a dolgok megnevezésére való használata is, ezért találunk még elvétve olyan szavakat, mint például az est((v)e).
A szóbokor alapfogalmából kiindulva a hölgymenyét régi székely neve biztos nem az állat hajnali életmódjára utal, hanem a fent elmondottaknak megfelelően szintén arra, hogy a hajnalicska néha megvilágosodik, vagyis „hófehérke” lesz belőle.
Menyét
Hermelin téli bundában
Hermelin
Apropó házasság
Lehet ugyan, hogy egy menyasszony az esküvőn a mennyekben érzi magát, de azt nem szabad elvárnunk, hogy ez az érzés örökké tartson, mint a mennyei élet. Ugyanis ennek már maga a fogalom is ellent mond.
Az akadály a meny és a menny közötti egyetlen különbség, az ny betű ismétlése. Ennek a feladata a szó alapfogalmának, azaz az elmenésnek mozzanatossá tétele, méghozzá kiemelve annak gyorsaságát. Vagyis a menny az a hely, ahova egy pillanat alatt, de örökre elmegyünk.
De maradjunk csak az esküvőnél. Ha a menyasszony párjára gondolunk, akkor észrevesszük, hogy a vőlegény összetétel első tagja hasonló hangtörvénynek engedelmeskedik, mint az előző fejezetben a hó. Ezért lesz a vő-ből magától értetődően vej. Mindkettő a vË* szóbokorba tartozik, ami a cselekvés idefelé irányuló alapfogalmát testesíti meg. Ennek a névadó igéje a vesz, ezért a vő ténylegesen a menyasszony vevője, hiszen feleségül veszi őt.
Így már viszont nagyon közel járunk a jelmondatunk velejéhez. Ha ennyire anyagiasan viszonyulunk a házassághoz, akkor a király kérdése talán mégiscsak jogos. Ezt legkésőbb akkor látjuk be, ha a címszavunkat közelebbről megvizsgáljuk. Ez természetesen nem az égi menny származéka, sem a mi kérdőszóé. A meny-nyi szó egész egyszerűen a meny teljesen szabályszerűen ragozott alakja. A -nyi általában valaminek a viszonylagos mértékét adja meg, körülbelül olyan jelentésben, hogy „annyi, mint …”. Ezt a ragot találjuk például a csipetnyi, tengernyi, stb. szavakban. Vagyis a mennyi végül is tényleg annyi, mint amit a menyért adnak. Ha ez esetleg sértené a házasságról alkotott ábrándos nézeteinket, akkor talán jegyezzük meg, hogy az ezzel kapcsolatos alapvető szavaknak az itt ecsetelt elemzése néprajzilag is igazolható, mert tükrözi például a hantik feljegyzett házassági szokásait (.eng). Mindezt Leonardo da Vinci még nem tudhatta, de a „Hermelines hölgy” című festményével majdnem hogy már a XV. században megjósolta a magyar nyelv későbbi fejleményeit, avagy esetleg tudatlanul befolyásolta azokat…
| lapozz |