eső

Zeusz így szólt az esőhöz: – Le vagy ejtve.

Az eső szavunk olyan, mint maga az időjárás: azt mondhatnánk, bizony csalóka. Első pillantásra végre egy olyan szónak látszik, aminek a mikéntjéről mindenki megegyezik. Ez mint az esik ige jelen idejű igei mellékneve egy egyértelműen belső fejlődésű kifejezés. Ezt bárki idegen anyanyelvű azonnal meg is érti, ha elmagyarázzuk neki a nyelvtani összefüggést, hiszen az ilyesfajta jelentés szinte élményszerű. – Mindez szép és jó – mondaná az idegen –, de akkor viszont az esik honnan származik?

És mi abban a pillanatban rájövünk, hogy azt már nem tudjuk, és ezért tulajdonképpen nem magyaráztunk meg neki semmit.

Mi az, ami esik

Szerencsénkre a kérdéses ige nagyon hasonlít az eszik nevezetűre, ami nem lehet puszta véletlen. Ez kezdetnek azért nem rossz, mert az utóbbi elsőrendű rendhagyó igének minősül. A nagy baj csak az, hogy a látszat ellenére az es* szavak egyáltalán nem rokoníthatók a szintén az esz[ik] sorozatába tartozó és kötőszóval. Viszont nézzük csak meg, mi az, amiben az esik végül is különbözik az eszik igétől. Ez utóbbit az teszi rendhagyóvá, hogy a töve tulajdonképpen ev*, amin a folyamatosság sz-szel való jelölése csak a jelen időben lép fel. A vizsgált igénk ellenben történést fejez ki, s ezért természetesen rendelkezik egy cselekvést kifejező párral – ez a jelmondatban is szereplő ejt. Ez az első ránézésre sajátosnak tűnő hangtani jelenség más szavaknál is megtalálható, például váj → vásik. A mi esetünk ennél régebbi, ezért egyben magyarázatot is nyújt a hangváltásra. Ugyanis az ejt tulajdonképpen *é(j)ít, vagyis azt jelenti eredetileg, hogy éjszakát csinál.

Amivel pedig az éj közvetlen rokonságában találjuk magunkat (lásd még az íj alatt). Ez nem is meglepő, hiszen más nyelvben is eshet este valami, például az angolban a magyarhoz hasonlóan az éj mint nightfall, a franciában pedig a nappal a tombée du jour címmel.

Tehát az, ami elsősorban leesik, az az est. Ez ma már kifejezetten főnévnek számít, de vannak határozói változatai is. Ezek közül az egyik a régies estve, ami körülbelül olyan nyelvtani szerepre születhetett, mint például egy *történtve szó, ami – ha ilyen még lenne a magyarban – egy befejezett igei határozószó lenne.

A másik változatot a példán is elfogadhatónak tartjuk: történtében (vö. futtában). Ebben az esetben egy befejezett mozzanatos időhatározóval van dolgunk, aminek a töve a *történte. Pontosan ilyen jellegű, de önállósult tő az este is.

Mindkét alaknál a hangsúly a történést kifejező alapigék ellenére a t miatt a műveltetésen van. Ez a későbbiekre nézve fontos, most csak azt jegyezzük meg, hogy az ebből eredő mozzanatosság az oka annak, hogy az -st toldalék egyébként határozószókat képezhet.

Deus ex machina

A fentiekben feltárt j ↔ s megfeleltetésnek érdekes következményei vannak.

Az még hagyján, hogy a kéj nem véletlenül késik. De az már kevésbé jó, ha valami valakinek elrontja a gyomrát, azaz meghajtja a hasát. Erre egy meglepő dolog fog történni, és az érintett testrész önállósítja magát: az illetőnek megy a hasa. Persze az már hétköznapi, ha a hajtott szekér vagy az autó megy.

Ugyanígy a fojt ellentéte biztos nem a folyik… Bár ebből az látszik, hogy az ly=l+j hangnak megvolt a maga létjogosultsága. Az előbbi fejezetben láttuk, hogy a j-nek mozzanatos értelme van, tehát az l(y) nélkül egy *fojik ige elvesztené a huzamosságát, és a víz körülbelül úgy *fojna, mintha a betont rögtön szilárd állapotban öntenék.

A hasmenés példájának a kapcsán nem árt azt sem tudnunk, hogy az uráli népek hitvilágában a baj-t általában az alvilág istenei küldték az emberekre.

Tehát így nem véletlen, hogy a külső vagyis feltétlen hatásnak a j betű a jele. Ugyanis sok uráli nyelvben (.pdf) az istent jelölő fogalom neve pontosan j-vel kezdődik: finnül jumala, zürjénül jen, cseremiszül juma, s így tovább.

Mindenesetre ebből az a tanulság, hogy az eső nem egyszerűen a lefele folyó víz, hanem az, amit az istenek küldenek fentről.

| lapozz |