ki, mi
ki, mi
Mi is az a ki?
A magyar nyelv érdekes módon szereti párba rendezni az elgondolásait. A legismertebb példa erre az alanyi mellett egy tárgyas igeragozás használata – s ez utóbbi csak az egyik megnyilvánulása egy átfogóbb szubjektív illetve objektív kettősségnek, ami egyébként átszövi az egész nyelvet: az alany központú szemlélet éles megkülönböztetése a tárgy központútól.
Egy másik szembetűnő dolog a két konjunktív kötőszó hasonlósága. Ez szintén nem véletlen, mert az és meg az is között az alaki rokonság értelmi összefüggést takar.
Ez a két kötőszó az elsőrendű rendhagyó igék 4. fogalomkörének hasonlóságot kifejező huzamos származéka. A könnyebb megértés kedvéért vegyünk egy egyszerű példát:
Az embernek van keze és lába. De van egy feje is.
Az első mondat kötőszava a birtokos alanyra vonatkozik – ami nem a mondaté – és ennek a testrészeit köti egymáshoz, ez utóbbiak tehát úgymond a mondaton belül „ide” tartoznak. A másodiké viszont az előző testrészekre vonatkozik és azokhoz köti az alanyát, ami ezáltal a mondaton kívülre, vagyis „oda” tartozik. A kérdéses hasonlóság itt abban rejlik, hogy mindegyik felsorolt testrész az emberé. (Mellesleg figyeljük meg, hogy az imént az -é raggal a birtokló alanyt jelöltük, míg a -(j)A jel a birtokolt tárgyon volt. Ezek szerint még a birtokos eseten belül is megkülönböztetjük a szubjektív nézőpontot az objektívtől.) Ebből viszont nyilvánvaló, ha az és a birtokosra utal, akkor szubjektív nézőpontot képvisel. Ugyanakkor az is nem erre, hanem valamilyen külső tárgyra hivatkozik, s ezért objektívnak kell hívnunk. Ezt a kívülre utaló szerepét az is aláhúzza, hogy csak névutói használatban ismeretes, ami által egy „olyan, mint valami más” értelmű határozószóként viselkedik. Ez a szerep tehát lényegében más, mint a szintén konjunktív latin -que kötőragé, amit többek közt a római birodalom jeligéjéből ismerhetünk: S.P.Q.R., avagy Senatus PopulusQue Romanus – Róma szenátusa és népe. A kettős világnézet eredete
Az e szócikk tárgyát képező két kérdőnévmás kialakulását egy kicsit máshogy kell megközelítenünk. Ezek már magukban véve is alapvető ősi fogalmaknak látszanak, s ezért betűnként kell elemeznünk őket. Szerencsére a magyar nyelv hihetetlen következetessége ezt még az ilyen kétbetűs szavaknál is sokszor lehetővé teszi.
A ki szócska alkotóelemeit tekintve tulajdonképpen nem más, mint a „GY” archifonémákból álló szó megfelelője. Ebben a G=g,k egy elvont, önhivatkozó elemi fogalom, amit például az ikes igék -ik ragjában is megtalálunk. Az Y=i,y pedig a valamihez való hozzátartozás állapotát szokta jelölni, például a nemesi nevekben. A kettő együttvéve olyasmit fejez ki, hogy önmagához tartozó. Ezt viszont a tudatosság fogalmának egy igen kezdetleges meghatározásának tekinthetjük.
A mi értelmezendő alakja hasonlóan a mY, ami annyit tesz, hogy egy megfoghatatlan fogalomhoz tartozó. Ez egy elfogadható meghatározása bármilyen dolognak, ugyanúgy, mint ahogy az öntudattal való rendelkezés körülírása a személynek. Visszatérve a latinhoz: Q.E.D., azaz quod erat demonstrandum – ez az, amit bizonyítanunk kellett.
Ez mindeddig tiszta ügy, hiszen a legtöbb nyelvben ezeknek a kérdőszóknak pontosan ez az értelme, legyen az wer/was (német), who/what (angol), qui/quoi (francia), kto/čo (szlovák), кто/что (kto/sto, orosz), stb. Tehát a ki-féle kérdőszó mindig személyre kérdez, a mi-féle pedig dologra. De a magyarral ellentétben semmilyen indoeurópai nyelvben ezek a szavak nem bírnak önálló jelentéssel. A fenti magyarázat egyben azt is igazolja, hogy igenis van az egyes betűknek illetve hangoknak saját, elemi jelentése. A két kérdőnévmás alapfogalmát képező k és m mássalhangzót megtaláljuk mindamellett más szerepben is: személyragként az első az alanyi, míg a második a tárgyas ragozásnak a megkülönböztető jele az egyes szám első személyében.
Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy eredetileg a szubjektívként besorolt fogalmak elsősorban a „ki?” kérdésre, az objektívek pedig a „mi?”-re hívatottak választ adni. Végül is a magyar nyelv nem tesz mást, mint hogy a többi nyelven túlmenően állhatatosan alkalmazza a személy és a dolog közti alapvető megkülönböztetést, így általánosítva azt majd minden elképzelhető nyelvtani és jelentéstani nyelvi jelenségre.
| lapozz |