mind
Az első pillantásra talán hihetetlennek tűnik, de az ő mint a személyes névmás egyes szám 3. személye alaktanilag egyezik ugyanennek a személynek az igei és névszói személyragjával (vö.: Névmások és személyragok). Jelentéstanilag viszont ez a szó megfelel egy lativusi értelmű mutató névmásnak, amit ma inkább a statikus jellegű a(z) névmással fejeznénk ki (lásd Iránymutató magánhangzók). Irányról lévén szó, amely a távolba mutat, az ő ezek szerint az arra levő személy. A te által képviselt 2. személy szintén rámutatás tárgya, de mint azt tegnap (azaz ennél a szónál) már megmagyaráztuk, ez a személy se nem közel, se nem távol, hanem pont kartávolságra van tőlünk. Az én viszont tényleg közelre mutat, mégpedig a következő logika szerint. Az é* iránymutató magánhangzó az ő ellentéteként a közeli célzás alapszintű megelevenítése. Az n itt a II. locativus ragja (lásd a III. mellékletet), ezért ebben az esetben egy közeli, állandósult helyzetre mutató névmással van dolgunk. Más szóval élve, az én a beszélő szempontjából nézve az itt levő személy.
A többes szám
A személyes névmásoknál maga a többes szám kifejezése semmiben sem különbözik az egyéb névszóékétól. Erre a magyarban a -k jel szakosodott, így például a 3. személy névmása egyszerűen ők lett. Ezt a névmást nehéz lenne csak a személyragok szerint elemezni, mert ebben a személyben a személyragok némi hangtörténeti változáson mentek keresztül.
Viszont a 2. személyben az egyöntetű -tOk személyrag (amiben az O=o,e,ö) arra enged következtetni, hogy a személyes névmás eredeti alakja *tik volt. Ebben a magánhangzó változása szabályos, mert a te, ti névmás a X. melléklet szerint a tÏ* szóbokorba tartozik, amiben az Ï=i,í,ö,ő,e,é lehet. Így a névmás eredeti jelentése a hozzád tartozók sokasága. A *tik-ben az i is meg a k is a többes szám jele, ebből pedig egy is elég, amiért a mai ti alakhoz vezető rövidülés is teljesen észszerű.
Az is közismert, hogy a két jel közül az első tulajdonképpen a birtokos esethez tartozik, míg a k valaminek az általános sokszorosságát adja meg. Ez utóbbiról akár azt is mondhatnánk, hogy ez egy egyszerűen gyakorító képző (lásd alább*). Ebben a szerepében találjuk meg az összes többes számú személyrag végén, így az 1. személyén is, ami -nk. Ez a rag eredetileg megvolt a hozzá tartozó személyes névmáson is, ami *mink, mely a közhiedelemmel ellentétben nem „tájjellegű, lerövidült változata” a minket tárgyesetnek, hanem pont az utóbbinak a teljesen szabályos alanyesete. Ennek a mai mi-re való rövidítése ugyanúgy indokolható, mint a 2. személyben. Sokkal érdekesebb annak a kérdése, hogy miért m-mel kezdődik ez a névmás. Valószínűnek látszik, hogy ennek a betűnek a mi kérdőszóban található elvont értelme a névmásban kialakult gyűjtőképzői feladatának a következménye. Ez megmagyarázná azt is, hogy válhatott egy olyan szó személyeket illető (mert többes szám 1. személyű) névmássá, amely egyébként kizárólag dolgokra vonatkozó kérdőszóként használatos.
Ennek megértéséhez vegyünk egy más(ik) szót. Ez a melléknév ugyan szabályosan van képezve a ma főnévből, annak ellenére, hogy értelmileg – látszólag – távol áll tőle. Az s a szerepét tekintve eleve valamit valamihez „hasonlóvá” tesz, pedig tudjuk, ami más az lehet, hogy hasonló, de nem ugyanaz. Ezt egész elvontan úgy is nevezhetjük, hogy egylényegű. Ez a fogalom az, amivel például az ez mutató névmást emez-zé fokozzuk, és amivel már átfogóan meg is határozhatjuk a legtöbb ilyen m* kezdetű szó jelentését.
Az n betű a többes számú *mink névmást az én befejező hangjával való egyezése miatt egyértelműen az 1. személyhez köti. De ugyanúgy, mint az egyes számú névmásban, itt is van bizonyos határozói feladata. Mint fentebb már láttuk, az előtte található i a többes szám jelének minősül, ezért az n itt tulajdonképpen egy egységesítő képző, mint a ketten gyűjtő számnévben, vagy a kettőnként distributivus alakjában.
Ezáltal fényt derítettünk minden aspektusra, amely meg van örökítve a *mink személyes névmásban: ez kicsit elvontan, de még érthető módon az egylényegűekhez tartozó egyedek együttese.
A szótörténeti események algebrája
Tehát gyakorlatilag a *mink az én meg te. De van a magyarban egy ismételten gyakorító képző is, ami a d. Ezt ha számnevekre alkalmazzuk, akkor segítségével az egészet egyenlő részekre tudjuk osztani, lásd ketted. Vagyis az egyik ketted és a másik ketted is ugyanannak az egésznek a része.
Ennek az észszerűségnek engedelmeskedik a címszavunk is. Ugyanis ha az előbbi személyes névmás tövét használjuk fel, akkor a mind az én és te és ők. Más kifejezéssel élve, ez a szó az egylényegűekhez tartozó egyedek összességére vonatkozik.
A végleges felismerés pedig az, hogy úgy mint a vagy kötőszó esetében, itt is egy alapvető logikai megállapítás rögzítéséről van szó. Mégpedig azért, mert a valószínűség-számítás értelmében a k-s alak összeg, míg a d-s szorzat. Egyébként pont ezt tükrözi az a tény is, hogy egyek többen is lehetnek, míg az egyed egy egyszeri jelenség.
* Megjegyzés:
Ha valamit egyszerűen „gyakorítunk”, akkor tulajdonképpen ugyanabból az egy valamiből lesz több. Ha pedig a G=g,k archifonémát éppen az erre a valamire való utalásként értelmezzük, ami kézenfekvő, hiszen ilyesmi nem létezik a -d képző esetében, akkor megkapjuk az önhivatkozás elemi fogalmát is.
| vissza |
| lapozz |