cipő

Hogy került a cipő a ruhásszekrénybe?

A fenti címben a ruhásszekrény alatt az a szóalkotási rendszer értendő, amivel a víz szócikknél megismerkedhettünk. A kérdés amúgy jogos, mert a címszavunkkal a magyar nyelv szintén egy olyan régi hagyományt őrzött meg, mint például a bíboros szavával. Vagyis a szó megalkotásáért felelős nyelv, ami a mi esetünkben a német, mára már semmit sem tud róla.

A cipő mai német neve a Schuh, ami bár eredetileg germán szó, mégis kiejtésében hasonult a francia kifejezéshez, ami chaussure. Ezt az a tény igazolja, hogy csak abban a két germán nyelvben találunk kezdő „s” hangot, melyek közvetlen érintkezésben voltak a kora középkori francia műveltséggel: a németben a frank birodalom és ennek eredményeként a későbbi szoros szomszédságnak köszönhetően, valamint az angolban a normann hódításból kifolyólag (vö. shoe).

Néhány szó a melegítőről

>>> Egyébként az előbb említett francia szó kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével bemutassuk a magyar és az indoeurópai szóképzés közti különbséget. Ennek a szónak legalábbis az újlatin nyelvekben nagyszámú a rokonsága, de mégsem beszélhetünk „szóbokorról”, mert itt képzett szóból nem lehet újabbat képezni, ezért leginkább csak egyenes irányú átalakulásról lehet szó. Így erre a jelenségre találóbb az ezekben a nyelvekben használatos „szócsalád” elnevezés.

A franciában egyértelműen a cipő rokonai a chausson(s) mint posztócipő és a chaussette(s) mint harisnya. De ha már itt tartunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a chaussée (műút, úttest) szónak is annak kell lennie, mert ebben is valamit az útra „húztak”, méghozzá az aszfaltot. S ha már az útnál tartunk, akkor feltétlenül ide tartozik a sofőr szavunk eredetije, a chauffeur is – ami segít megérteni mindezen szavak eredetét, mert ez az első gépjárműnél, ami a mozdony volt, még inkább fűtőt jelentett, mint vezetőt.

Tőről az indoeurópai nyelveknél csak akkor beszélünk, ha ragozásra használjuk, amit például csak a sofőr eredeti feladatánál teszünk, ami a chauffage, vagyis fűtés, illetve a hozzátartozó chauffer ige. Ezeknek a chauff- a közös töve, de ettől a *chau- még távolról sem képezi a tárgyalt szócsaládét. Ugyanis a két f a tő végén nem képző, hanem teljesen önkényes, véletlen hang.

Ezért lényeges az indoeurópai nyelveknél a származtatás, mert különben a szókincs legnagyobb része magyarázhatatlan lenne. A magyarnál éppenséggel fordított a helyzet: itt a belső szóképzésnek van elsőrangú szerepe, még az idegen szavak honosításánál is (vö. király). De térjünk csak vissza a melegítőinkhez. Ugyanis a fenti szavak talán legrégibb modern rokona a chaud meleget jelentő melléknév, valamint az ebből eredő tulajdonság vagy jelenség, a chaleur mint melegség. Ez utóbbi van a legközelebb a latin eredetihez, ami calor.

A cal* → chau* átmenet jellemző a franciára, de ez korántsem jelenti azt, hogy az eredeti szókezdet ne maradt volna fenn. A calfeutrer szóban például még megtaláljuk, és miután a feutre filcet jelent, érthető hogy az ige jelentése szigetel, betapaszt. De van egy caleçon nevű szó is, aminek a fordítása egyezik a calzoncillo(s) spanyol szóéval, vagyis alsónadrágot, bugyit jelent (a spanyol elnevezés mellesleg gyűjtőfogalomként egyezik a címben említett fiókos szekrénnyel, vagyis ezt a bútordarabot úgy látszik az alsónemű tárolására találták ki). Mindkét szó kicsinyítő képzős alakja a calzón(es) (.esp) és calzoni (.ita) nadrágot jelentő szavaknak. Az olasz és a spanyol nem lágyították meg a kezdő szótagot, ezért például a zokni illetve harisnya is cal-lal kezdődik: calzini/calza (.ita) és calcetin/calceta (.esp). Az olaszban ide tartozik még a calzare is, ami valószínűleg a hasonló jelentésű, de nálunk török-szláv jövevényszónak számító csizma távoli őse. Spanyolul viszont calzador a cipőkanál, ami bizonyítja, hogy az úttest ebben a szócsaládban tényleg az útra van húzva, hiszen spanyolul úgy hívják, hogy calzada. Ez lenne tehát a francia chaussée megfelelője, míg a sofőré caldear. S hogy a témánál maradjunk, mezítláb „melegítő” nélkül megyünk, legalábbis a spanyolok szerint: ir descalzo.

Ezen a latin eredetű szócsaládon jól látszik az indoeurópai jellegű szóalkotási elv eltérése a magyartól. A felsorolt szavak – a kicsinyítő képzős alakok kivételével – nem képzők sorozatos alkalmazásával keletkeztek, hanem a kezdő és a belső mássalhangzók többé-kevésbé véletlenszerű megváltoztatásával. Ezért mindegyikük tulajdonképpen új szó, aminek az eredeti jelentését tényleg csak egy külső, idegen szó vagy fogalom igénybevételével lehet megérteni. Ezzel szemben a magyar szavak többsége a nyelven belül egyszerű szabályok szerint módosított szó, amiért elvileg még könnyebb is a magyarázatuk – ha nem követnénk vakon az indogermán szemléletet…

Húzzuk fel mi is a cipőt!

A címszavunk az alakját tekintve se az előbbi szócsalád latin eredetű tagjaira, se a megfelelő német szóra nem hasonlít. Akkor miért állítottuk, hogy a németből származik? A cipő a „mesebeli”, de igazából középkori cipellő megrövidült változata. Ez azért említésre méltó tény, mert a szóalkotási folyamat valószínűleg két nyelvet igényelt. A fő szerepe a szó létrejöttében az átadó latinnak volt, amelyben a zipellus a képen ábrázolt lábbelit illette. De ez nem egy eredeti latin szó, hanem a német Zipfelschuh latin változata. Ez a szó saját jelentéssel bír, amit úgy adhatnánk meg, hogy „csúcsos cipő”. Ami ugye nyilvánvaló, és alapjában véve már kora középkori kódex-illusztrációkon is látható. >>> A magyarban a hosszabb, de a kettős mássalhangzója miatt könnyedséget sugalló cipellővel mindaz ideig nem volt baj, míg annyira meg nem erősödött a német nyelv hatása, hogy ismertté válhattak olyan német szavak, mint Tafel (asztal), Apfel (alma), Gipfel (hegycsúcs), stb. Míg az előző fejezet újlatin szavaiban nem volt közös tő, addig ezekben a német kifejezésekben képző nincs – és ez a két legfontosabb eltérés az indoeurópai és a magyar szóképzés között –, mert a -fel egyszerűen csak végződés.

De a magyar fül számára talán mégis annak hangzott. Mindenesetre valamikor a nyelv arra a következtetésre juthatott, hogy ha már Zipfel a zipellus, akkor a cipellő töve csakis a cip- lehet. A cipő felé úgymond átmenetet képez a cipel ige, mert ezt az ember úgy látszik csak a cipellőnél nehezebb, de eredetileg csúcsos lábbeliben tehette…

| lapozz |