ősz
A nyári évszak titkait már feltártuk a dél kapcsolatai között. Ott láttuk, hogy legalábbis az idő mérésében ellentéte a télnek. Hasonlóan egymással ellentétes a fenti idézet első sorában szereplő maradék két évszak is. A tavasznál még egyszerű a helyzet. A neve után ítélve ez a tÅ* szóbokorba tartozik, hiszen például tárgyesetben a tó tavat tesz. A tővégi v nemcsak egyszerű kötőhangzó, hanem a legtöbbször a befejezettséget is jelöli. Azonfelül az sz-t használjuk a folyamatosság kifejezésére. Ezért összességében a tavasz az az időszak, amikor minden tócsává válik.
Az ősz a négy évszak közül a legrejtélyesebb. Rendkívül megnehezíti a dolgunkat, hogy csak egy szó hasonlít rá, mégpedig az alakilag azonos melléknév, aminek a jelentését a képen látható madár szépen ábrázolja: ez egy őszapó, ami történetesen tényleg úgy néz ki, mint egy ősz apóka.
Igen ám, de a magyar névszói használat nem tesz különbséget a főnevek és a melléknevek között. Tehát az ősz esetében sem valószínű, hogy a látszólagos értelmi eltérés ellenére teljesen egyező és ráadásul még egyedi alak a véletlen műve lenne. A rejtély titka az, hogy jóval a Télapó újabb keletű divatja előtt kellett lennie egy Őszapónak. Erről ugyan a magyar mondákból nem tudunk, de ismerjük a finn Kalevala (például Szente Imre fordításában) főistenét, Ukkót. Ennek a neve eredetileg öregembert jelentett, ezért bátran nevezhetjük őt, vagy legalábbis egy vele közeli rokon ősi finnugor istent az ük(-) szavunk névadójának, bár ez csak a mai formája egy réges-régi szónak, amit igazából Ÿk-nek kéne írnunk (vö.: Archifonémák). Ez lényeges felismerés, mert ez a pont az, ahol a hagyományos alaki származtatás elhomályosíttatta a szó eredeti jelentését. Ugyanis az Ÿk szót a manysi nyelvben meglevő, de egyszerűen „asszony” értelmű юкэ (jüke) szóra vezetik vissza, mondván hogy a magyar szónak a korai jelentése nagyanya volt. De ez talán annak tudható be, hogy az asszonyok egyszerűen nagyobb kort értek meg (ami egyébként köztudott és ma is érvényes). Pedig ez a szó magyarul a nemre való tekintet nélkül a k kicsinyítő képzője miatt öregecskét jelent.
Ez maga abból következik, hogy a szavunk ugyanúgy a régi ik, mint az új ük alakjában tulajdonképpen az Ÿ* szóbokorba tartozik, az öreg, az ős, az ó, s még egy pár szóval együtt. Ezért az az ember ősz – melléknévi használatban – aki egyre inkább öregszik. Ami ugye fedi a valóságot.
De Ukkó volt az eső és a zivatar istene is, aminek következtében az idők folyamán a neve is felvette ezeknek a jelentését. Emiatt az Ÿ* szóbokor alapfogalma egészen pontosan az agg esőisten. A magyarban ennek az öregségre való vonatkozása vált általánossá – egyetlen egy kivétellel, ami az évszak neve lett.
Tehát Ukkó volt az Őszapó, vagyis az eső öreg istene. Így az ősz az ő évszakja, magyarul az az időszak, amikor mindig esik az eső. Mert hogy az sz itt is a folyamatosságra hívja fel a figyelmünket.
Befejezésül győződjünk meg magunk az összefüggés helyességéről a Kalevalában folyton ismételt, esőért könyörgő ráolvasó ige segítségével:
„Ó, Ukkó, te felső Isten,
Avagy agg apó a mennyben,
Futó föllegek királya,
Bolygó burhanyók birája!
Hullass esőt nagy egedből,
Csurgass mézet föllegedből,
Hogy a gabna lábra kapna,
Sűrű vetés jól suhogna!”
Kútfő
Bodrogi Tibor és mások: Mitológiai ábécé (a könyv keresése).
| lapozz |