Ez a sajátságos ujjszopás azért érdekes, mert magyarázatot nyújt arra, hogy a kézen való számoláskor az erre az ujjra eső szám neve, az egy miért egyesíti a 4. alapvető fogalmat megtestesítő é* szóbokor két, egymástól függetlennek tűnő jelentését. Az alapfogalom első vonatkozása az ide iránya, ami azért egyértelmű, mert a hüvelykujjunk mindig felénk mutat. Ezért, mintegy természeti „állandóként” az idefele mutató névmás az ez. Ennek az ellentéte köztudomásúan az az. Hasonló a helyzet a teremtődést jelképező -gy végződéssel ellátott szavaknál is: a határozatlan névelőként is használatos számnevünk ellentéte az agy, ami ezek szerint az, ami adatott. Vagyis ez a fogalom tulajdonképpen azt sugallja, hogy az általa megnevezett szervet őseink a túlvilág ajándékának tekintették. Erre az utal, hogy a gy hangot előidéző d palatizálása* a szellemek befolyását jelképezi (vö. eső), ami viszont igazolja is a koponyalékelés szertartásos gyakorlatát.

Ne felejtsük azonban, hogy az elsőrendű rendhagyó igék észszerűségét követve az ez párja az íz is, ezért azt várhatnánk, hogy az agy helyett inkább az így határozószó a számnév megfelelője. Az, hogy ez mégsem így van, az annak köszönhető, hogy a magyarban az irányt megszabó magánhangzók két dimenzióba rendeződnek (ehhez lásd még az avar szó jelentését is).

Mindenesetre az íz szó megerősíti, hogy a kérdéses alapfogalom tényleg a táplálkozás. A hasonló jelentésű ed- indoeurópai fogalomtól (pl. latin edere, angol eat, német essen, stb.; lásd még a reggelinél) többek közt az különbözteti meg, hogy a többi alapvető fogalmunkhoz hasonlóan irányított.

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy az egy tulajdonképpen az a „táplálék”, ami a születésünk óta a kezünkön van, és felénk mutat. Ami már azért sem csoda, mert ez a számnév ugyanúgy az eszik ige felszólító módú alakjának is a töve, mint például a „vagy” kötőszó a van kijelentő módjáé.

Az utolsó előtti, de mégis a legeslegelső szám

A kilenc számnév olyan magyarázata, hogy „(egy) kivételével tíz” lehet, hogy számtanilag helyes, de szótörténetileg semmi esetre sem kielégítő. A kivétel sokkal inkább az, hogy a tizen aluli számok közül ez az egyetlen, amit az ujjak segítségével nem lehet megmagyarázni. A megfejtés szempontjából sokkal célravezetőbb annak a kérdése, hogy miért egyedül a harminc viseli ugyanazt a képzőt.

Ugyanis e két számnéven kívül minden szám nevét sorozatba lehet rendezni:

1. a valamire teremtett ujjak számai, melyek az előbb tárgyalt egy, valamint a négy;
2. a műveltető számok, amik t-re végződnek, vagyis a két, illetve az öt, hat, hét;
3. a középső ujjakra kerülő számok, a három és a nyolc;
4. az állandó számok, amik a tíz, száz, ezer, de ide sorolható még a húsz is;
5. végül a tízes maradék többszörösei, melyeket kivétel nélkül a -vAn képző segítségével nevezünk meg, mint ötven, hatvan, stb.

Az -nc képző aránylag gyakori, de érdekes módon a vele képzett főneveket két, egymástól jól elkülöníthető osztályba lehet sorolni. Az elsőbe eredeti magyar szavak és régi helységnevek tartoznak, míg a második kizárólag idegen keresztnevekből, illetve tükörfordítású német szavakból áll. A meglepő dolog az, hogy mindkét csoportnál egyezik a képző jelentése.

Az n hirtelenséget kifejező mozzanatos elemi fogalom párosítása a c-vel, ami magában gyakorító- és kicsinyítő képző is lehet, olyan értelmet ad a vele megalkotott szavaknak, hogy ismételt kicsinység. Ez a fogalom kiválóan meghatározza például a következő szavakat: gerinc (csigolyák sora), gubanc (csomók sokasága), ínyenc (finomságok tömkelegének a kedvelője), lánc (szemek füzére), stb.

Feltehetően ilyesmi volt a településnevek eredeti jelentése is: Penc, Dabronc, Ivánc. A ilyen végződésű keresztnevek pedig inkább csak becézettnek tűnnek: Lőrinc, Ferenc. A képző megfigyelhető amúgy a következő szóképzési folyamatban is, ahol az -ny először „meghosszabbítja” az idegen szót (lásd nyolc), majd az -nc kicsinyíti:

kÅmEn (német, szláv) → kémény → kemence.

Az -nc-vel képzett fogalmak általában passzív értelműek, ezért egy mozzanatos, alany központú kicsinyítő képzővel van dolgunk. A német tükörfordítások is ezt hivatottak kifejezni, bár a példákért felelős -ling képzőnek nincs semmi mozzanatos mellékíze, s ezért a magyarosított szavak általában jelentéstöbblettel bírnak a német eredetihez képest. Íme néhány példa: ifjonc (Jüngling), kedvenc (Liebling), magonc (Keimling), lelenc (Findling), stb.

Nem tudni, hogy ezek a német eredetű szavak mind nyelvújítási fejlemények-e, vagy már korábban megjelentek a közös történelem folyamán. Van ugyanis példa a képző alkalmazására idegen szavakra fordítás nélkül is: kolonc, konc. Mindenesetre az új szó értelme mindig megfelel a képző magyar jelentésének.