Maga a magyaráz → magyar származtatás az indoeurópai módszertan szerint teljesen jogos lenne, mert ezek a nyelvek, köztük főleg a latin leánynyelvei hajlamosak a szavak rövidítésére, miután általában nem képzőket használnak új szavak előállítására. Csak éppenséggel a magyarnak mint ragozó nyelvnek az alapelve ezzel homlokegyenesen ellenkezik. De sajnos a magyar nyelvészetre túl erős volt az indogermán hatás, ezért sokszor „elvonásról” beszélünk ilyen esetben, amikor pedig célszerűbb lenne példányosításról beszélni, ami ennek pont az ellentéte, például a programozási nyelvek világában – vagy ez a fogalom túl modern lenne? Hogy lehetett egyáltalán egy hosszabb szóban elvontként jelenlevő tövet még egyszer elvonni? Az, amit „elvonásnak” neveznek, az nem más, mint egy addig csak elvont, azaz absztrakt fogalom megjelenítése, vagyis „példányosítása” egy rövidebb, csak a tőből álló szó alakjában. (Ez egyébként egy óriási „tudományos” baklövés, mert a magyarra nem jellemző, hogy ugyanazzal a szóval illet két ellentétes fogalmat!)

Sajnos fordítva, tehát a magyar → magyaráz irányban sem rózsásabb a helyzet. Azért, és csakis azért, mert az inkább „értelmez” jelentésű német deuten a Duden magyarázó szótára szerint annyit tesz, hogy „az összegyűlt (német azaz »deutsch«) nép előtt érthetővé tenni valamit”, azért az, aki magyaráz, az valamit a magyarok számára érthetővé tesz… Ez csak részben igaz, például amikor fordításról volt szó, és esetleg még nem volt rá szavunk.

De egyrészt a német meghatározás úgy hangzik, mintha egy kora középkori magyarázó szótárból másolták volna ki (ami persze lehetetlen), másrészt a magyar -z képző sokkal szélesebb körű, mint azt ez a szűk szempontú leírás sugallná. Ezért attól, hogy régen magyarázva fordítottunk, még nem lesz az -á- kötőhangzó lativusi raggá (vö.: Iránymutató magánhangzók), ami azt lenne hivatott kifejezni, hogy „a magyar irányába”.

Elvégre a ráz ige sem azt jelenti, hogy rátesszük a kezünket valamire, és azt megrázzuk, hanem egyszerűen valamit körben mozgatunk (figyeljük meg, az első leírás csak szóismétlés, a második már magyarázat). A -z képzőnek ugyanis van egy „mindig, állandó” jelentésmozzanata, amiért a vele ellátott és ezért tárgy központú ige valamit mindig csinál. S mit tesz az, aki magyaráz? Az „mindig a magyart csinálja”, vagyis állandóan úgy csinál, mint a magyarok!

A magyarázkodás oka

Az irányhármasság és az indogermán szemlélet által a magyarra erőltetett 18 megkülönböztetett esetből álló „esetsereg” már magában is arra figyelmeztet, hogy a magyar nyelven belül valamilyen sajátos, pontosságra ösztönző kényszerrel állunk szemben. Tehát jogosan tehetjük fel azt a kérdést, hogy a magyar tulajdonképpen mit is magyaráz? Erre talán a legjobb válasz egy német ismerősöm megfigyelése, aki magától (!), könyvből és segítség nélkül megtanult magyarul.

Ő azt mondta, hogy mindig csodálkozik rajta, hogy a magyar lenne Európa egyetlen természeti népe, amelyik még nem felejtette el a gyökereit. Erre két példát hozott fel, az egyik volt a fázik, a másik pedig az égtájak elnevezése, de e szótörténeti gyűjtemény cikkei közül is sokat lehetne felsorolni mint valamilyen természeti jelenség leírását. Hogy ez a megfigyelés mennyire helytálló, azt azonnal belátjuk, ha belegondolunk, mit is teszünk az égtájak megnevezésével: mindenki számára egyszerűen érthető módon elmeséljük, mi történik egy-egy égtájon.

Kelet-en kel a nap, nyugat-on meg nyugszik. Ha dél-en van, akkor épp dél van. Még az észak is olyan, mint egy esti, illetve pontosabban hajnali mese: ez az égnek az a része, ahonnan jön a nap. Ne azon törjük a fejünket, mint azt az indogermán nyelvészek tennék, hogy milyen hangtörvények alapján lett az éjszakából vagy esetleg az *égszakból észak, hanem lássuk be végre, hogy ezek különböző, de rokon értelmű szavak, melyek akár egyidejűleg is keletkezhettek.

>>> A magyar különlegessége pontosan az, hogy a szóbokrai segítségével más nyelvek számára elérhetetlenül bonyolult értelmi összefüggéseket örökít meg rendkívül egyszerű nyelvtani eszközökkel – és itt az „örökít” tényleg szó szerint értendő, mert állhatatosan ragaszkodván ehhez a módszeréhez, sikerült neki évezredek távlatából megőriznie azt a környezetéről minden bizonnyal tudatosan összeállított képet, aminek a beszéd elsajátításakor még mindig a hasznát vesszük.

A tudatosság ugyan abban kimerült, hogy az új szavakat a „magyarázkodás” miatt mindig a lehető legmegfelelőbb helyen illesztették bele a már meglévő képbe, de a teljes kép így is szinte magától létrejött, mint a ragozási elv következetes alkalmazásának következménye, vagy úgy is mondhatnánk mellékterméke.

Ennek megértéséhez vegyük például az északkal rokon ész szavunkat. A magyar toldalékok átfogó jelentéstani elemzésének köszönhetően erről alapjában véve csak annyit állíthatunk, hogy az alkotóelemeinek a jelentése „ide, folyamatosan”. De viszont tudjuk róla, hogy a szó értelme „szellemi képesség”. A szó hangjainak úgy látszik kizárólag az a szerepük, hogy utaljanak arra, hogy az általa takart fogalom az a hely, ahonnan az ötletek jönnek. Ez az utalás az, amit a továbbiakban burkolt jelentésnek, vagy az értelemmel szemben egyszerűen csak jelentésnek hívunk.

Ez a megközelítés jóval észszerűbbnek látszik, mint a szó származtató értelmezése, ami kétbetűs ősi szavaknál még közeli rokon nyelveknél is erősen vitatható, és ami amúgy sem magyarázza meg a hosszú é jelenlétét az ész szóban, miközben a származékai rövid magánhangzót használnak: eszelős, eszeveszett, eszme, stb. Mindez csak akkor válik érthetővé, ha a megfelelő szóbokor keretein belül vizsgálunk meg minden szót.

A magyar szavak szokatlan hasonlósága tehát egyáltalán nem véletlen, de nem is csak a ragozási elv akaratlan következménye, hanem sokkal inkább a nyelv kifejezetten kívánatos tulajdonsága. Minden ezoterika nélkül bátran kijelenthetjük, hogy a magyar nyelv célja a pontos, vagyis igaz beszéd – ami egyben az etimológia eredeti, szó szerinti jelentése is.

Néhány szó a módszertanról

>>> Mint sejthetjük, itt elsősorban a szavak etimológiája a fő tárgyunk, ezért az ehhez felhasznált módszertani alapokat nem részletezzük. Így ezekkel csak az egyes szócikkekben elszórtan találkozunk, ahol pár szóval megemlítjük őket (bővebben a könyvben). De ezek a helyek mind az alábbi megjegyzésnek* megfelelően vannak jelölve, így talán elég, ha a szótörténeti gyűjteményt sorban végiglapozzuk.

A szófejtések megértéséhez feltétlenül szükségesek a mellékletek, de a hozzájuk vezető logikai levezetés ott sincs részletesebben megadva. A módszertant megemlítő szócikkekben a következőkről olvashatunk:

1. Alaki hasonlóság
2. Aspektusgyorsítás
3. A bővítő szóalkotás
4. Burjánzó szóképzés
5. A hárombetűs szavak képzése
6. Matematikai alapok
7. Nyelvi kohézió
8. Példa egy szócsaládra az újlatin nyelvekben
9. A származtatási módszerek determináltsága
10. Szemantikus-fonetikus rendszerek
11. A szóképzés alapszabályai

* Megjegyzés:

>>> Egy így megjelölt bekezdés minden szócikkben valamilyen módszertani magyarázat kezdetére utal.

| vissza |