isten
Az írásról még lehetne vitatkozni, hogy egy nép kulturális fejlődése során mikor jelent meg, de a természetfeletti erők megnevezése szinte kényszerű, s ezért nyilván a szókincs alapvető rétegébe tartozik. Az ilyen fogalmak önmagunkban is elvontak, így az átvételükre egy idegen nyelvből csak egyenes – tehát „családfás” – nyelvi származás, történelmi folytonosság, vagy esetleg területi hatás esetén kerül sor. A bevett szokásoknak megfelelően, írásos bizonyítékok hiányában az előbbieket elég, ha feltételezzük. S ha már itt tartunk, akkor feltételezzük azt is, hogy az ősmagyarok filológiai műveltséggel és az ókori vallástörténet átfogó ismeretével rendelkeztek, amikor a legelőször kiejtették azt a szót, hogy „isten”. Egy pillanatig se tartson fel bennünket az a tény, hogy ez a szó mind alaktanilag, mind hangtanilag, s mint látni fogjuk az értelmét tekintve is teljesen magyar alkotásnak látszik, hallatszik és érzik. Hiszen már többen is meg vélték találni az eredetijét – a legközelebb Iránban (lásd Rédei Károly: Isten szavunk eredete [.pdf]). A szó teremtése
Komolyra fordítva a szót, a kulcs a keresett szavunk megfejtéséhez a mássalhangzó-szerkezetében rejlik. Ezt úgy kell felírnunk, hogy *st*n, amiből az látszik, hogy két mozzanatos, sőt mi több időhatározói jelentésű toldalék együttesével állunk szemben. A zavaró dolog csak az, hogy a címszavunk főnév, és ezért semmilyen határozói szerepe nem lehet. Tehát a látszat ellenére nem olyan jellegű, mint a hasonló alapszerkezetű mostan. Az -st képzővel már találkoztunk az est szóban az eső magyarázatánál. Ez persze nem véletlen, mert ősi szóról lévén szó, az *ist tő pont az est párja, úgy mint az iszik az eszik-nek, vagy az íj az éj-nek. Ez lényeges felismerés, mert ezáltal értelmet tudunk adni az -n ragnak is.
Mint tudjuk, az n-re végződő szavak a leggyakrabban határozószók, de régi szövegekben lehetnek ma múlt idejűnek számító igealakok is, mint például a jelmondatunkban. Ebben a lőn ige a ma már nem használatos mozzanatos igeidőben van ragozva. De egyébként az -n szerepét bátran általánosíthatjuk a hirtelenség jelölésére.
Az általános alapfogalom segítségével képzett szavakra a kén és a szén jó példák. Ebben a két szóban például a szóvégi -n a lángra lobbanásra vonatkozik. Ha mármost az est a fentről küldött éjszaka beállta, akkor ebben a fogalomkörben a hirtelen tűz csakis a villámot jelentheti.
Mint azt már az esőnél bővebben megindokoltuk, ebben az összefüggésben az -st képző tulajdonképpen az estet, az esőt, stb. okozó égi hatóerőt jelképezi a j ↔ s hangzócserének köszönhetően.
Marad tehát az *ist és az est különbsége, ami még magyarázatra szorul. A két említett ige, az iszik és az eszik elsőrendű rendhagyó ige, ezért a rokonaikat megtaláljuk ezek táblázatában, a 4. alapfogalom vagyis a táplálkozás két ellentétes sorozatában. Az ellentét abból áll, hogy amíg minden é* szó elméletileg az „ide” irányt képviseli, addig az í* szavak, amik közé a címszavunk is tartozik, az „oda” értelmét hordozzák.
Ezek szerint az *ist nem más, mint az est tárgy központú, cselekvő párja. Ezáltal az isten mint természetfeletti hatóerő egyből értelmet nyer, mert ő az, aki leküldi a villámot – amit nem hiába mond a magyar ember „istennyilának”.
Végezetül jegyezzük még meg, hogy az öreg isten oly jellemzően magyar kifejezése a finnugor mitológia öröksége, mint azt az ősz szónál is olvashattuk.
| lapozz |