Nézzük azonban az első színt, ami az ibol(y)a (minta itt). Ez a latin viola szó leszármazottja, aminek a hangjait a nyelv egy v → b átalakulás kíséretében csak átalakította a megszokott magyar sorrend szerint. Folytassuk ezután a legkülső színnel. A vörös szót az ő-ző nyelvjárásokból jól ismert Ë=e,é,ö,ő archifonéma segítségével úgy is írhatjuk, hogy vËrËs. Ebbe viszont már a véres szó is beletartozik, ami azonnal fényt derít a szín értelmére (minta itt).

A vér viszont az, ami küzdelemben körben ömlik (vö.: Az alapfogalmak huzamosságot kifejező származékai). Ugyanez történik a *fejér-rel is fejés közben. Ami pedig arra enged következtetni, hogy az ebből kialakult fehér egyszerűen a tej színe (minta itt).

A piros a pÎr* szóbokor tagja, s ezért nem más, mint a parázs színe (minta itt), mint azt már a pöröly szónál is olvashattuk. A sárga (minta itt) ellenben a g betűje miatt maga a sár színe, legyen az világos mint a szivárványon, vagy sötét, mint az a sár, amit ma barnának neveznénk (minta itt). Ez az utóbbi név csak jóval későbben, a német braun szónak köszönhetően terjedt el.

A másik „koszos” szín a fehér ellentéteként a fekete (minta itt), mely vele együtt a fecskefészek alatt tárgyalt fé* szóbokorhoz tartozik. A szín nevét úgy kell elemeznünk, mint az -e rag miatt birtokos esetben levő f*k*t szót. Ebben az elemi képzők jelentése sorban az eredetnél (f), magától (k), majd keletkező (t). Ez szinte kézenfekvő leírása – a szó szoros értelmében – a köröm csíkja színének, ami szinte elkerülhetetlenül megjelenik az ujjunk végén földmunka közben.

A szivárvány

A csík különben pont a jó irányba vezet bennünket, mert ha figyelembe vesszük, hogy az -n mozzanatos elemi képző egyben helyhatározó értelmű is, akkor igazolódik a sejtésünk, hogy a szín egy a szivárvány csíkjai közül. Ugyanis a szíj sem más, mint a csíkra hasított bőr.

A címszavunk viszont már többszörösen ragozott, s mint ilyet akár két szinten is értelmezhetjük, mégpedig az összetett ragozás és az elemi kifejezések szintjén (vö. forradalom).

Először is, a szivár-vány olyan látvány, amin valami, talán a monda szerint a tenger vize az égbe szivárog. Igaz, hogy a -vÁny képző hosszúságra (ny) illetve valaminek a végére (v) utal, mint a kötvényben, de mindebből nem derül ki a szív tő összefüggése a szí* szóbokor többi tagjával, hiszen ezt a csík fogalma egyáltalán nem érinti.

Másrészt viszont egy kis képzelőerővel a szivárvány úgy néz ki, mint egy száj (lásd a képet). Ez egyben utalás is arra, hogy a szóbokor töve hajlítással bővített ősi szó, mégpedig a szÚ. Ennek a *szű változatáról tudjuk, hogy a szív eredetije. Így ide tartozik a szül ige is, ami annak a bizonysága, hogy a szívás az életet adó alapfogalom értelmében sokkal inkább a szopás folyamatára vonatkozhat, mint a közben keletkező hangra – ami a csecsemő esetében amúgy sem sziszegő. Hangutánzónak inkább a származtatott szürcsöl igét nevezhetnénk.

Mellesleg az, ami szivárog, azt körben, vagyis felismerhető eredet nélkül teszi. Ezt persze az r betű jelzi benne, de a címszavunk esetében csak félkörről, vagyis ívről lehet szó. Ezért ha mindezt összefoglaljuk, akkor a szivárvány a jelentését tekintve az az életet adó hosszú ív, ami az eső végén jelenik meg.

Vagyis a magyar az okszerű logikája mellett a szókincsében mégis tud kifejezetten költői lenni…