szám
szám
A tudás a számolással kezdődött…
>>> Az eddig ismertetett rokonítva magyarázó elv matematikai értelemben egy kétértékű Boole-algebrához teszi hasonlóvá a magyar nyelv szókincsét. Ennek a megvalósítása, vagy mondjuk úgy működése rendkívül egyszerű: a toldalékok segítségével mindig csak azt kell eldöntenünk, hogy valaminek van-e egy bizonyos tulajdonsága vagy sem – anélkül, hogy emezt megneveznénk (vö.: Szóalkotási módszerek).
Ez a tulajdonság lehet nyelvtani, mint például az esetragok esetében, vagy jelentésbeli, mint a jeleknél illetve a képzőknél. Ezt az algebrát alkalmazzuk mondatalkotás közben, szavak módosításakor illetve képzésekor, valamint minden toldalék eredeti kialakításakor. Mindehhez nem kell mást tennünk, mint azt feltüntetni, hogy az új fogalom valamilyen már ismeretes másik fogalomhoz hasonlít-e.
Így kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a kettes mint természetes számrendszer szerves részét képezi a ragozó nyelveknek általában, de a magyarnak különösen. Azonkívül nélküle meg se tudnánk magyarázni a másik természetes számrendszert, mert a tízes szám nem következtethető ki az uráli nyelvcsaládból (.deu) (A hivatalos állásfoglalással ne is foglalkozzunk, mert akkor a d → t átmenet értelmében majd minden nyelv lehetne az átadója).
A számrendszer bázisa
A tíz számnév ugyanúgy mint a víz, ősi szóként az elsőrendű rendhagyó igék népes rokonságába tartozik. Ennek keretében viszont azonnal értelmet kap. Ha ugyanis úgy tekintünk rá, mint az odafelé irányuló cselekvés Ï sorozatát képviselő tÏ* szóbokor z-s elemére, akkor megértjük, hogy a tíz az a változatlan mennyiség, amit az ember az ujjain meg tud számolni, ha a kez-ét ráteszi valamire. Ebben a szellemben, vagy még inkább egy szellemidéző összejövetel alatt, ha ugyanezt tíz ember teszi, akkor már száz ujjat fogunk összeszámolni. Ha megfigyeljük, itt már a z a számokat látszik összekötni. Nevezzük ezt matematikai fogalommal a tíz, s így tovább kontinuumának. Ebbe az ezer is beletartozik, de itt nem foglalkozunk vele. A száznál megállunk, mert az amúgy is a kézzel való számolás természetes határértékét adja. Szemléltetésképpen ehhez olvashatjuk itt egy módszer leírását (.eng). A tíz négyzete
A számnevek közül a tíz-zel ellentétben a száz valójában egyetemes eredetű szónak látszik. Nemcsak az uráli nyelvek körében találjuk meg valamilyen hasonló alakban, hanem az indoeurópai nyelvterület keleti felében is. Olyannyira, hogy ez utóbbinak a felosztási alapjául is szolgált egy ideig. A legrégebbi alakja a Védákban – magyarul a Tudás könyveiben – előforduló szanszkrit śatám. Ezeknek a keletkezési ideje kb. i. e. 1500-500-re tehető. Az előbb említett izoglossza satəm névadója meg az Avesztából származik, ami az óiráni Zarathustra vallásának a szent könyve (i. e. VII-VI. sz.). Az uráliak egyszerű átvételén túlmenően a magyar nyelv ezt a szót a szokásához híven a szá* szóbokor tagjaként bekebelezte, mégpedig valószínűleg már nagyon régen. Vizsgáljuk meg, melyek ennek a családnak a főbb tagjai.
A szóbokor kezdő sz betűje folytonosságot sugall, de ezt némileg módosítja a száz, s ezért az alapfogalom inkább az osztható folytonosság.
Ennek az egysége a szál, amiért például mondhatunk olyant, hogy száz szál százszorszép. A szál megfogható változatát szár-nak hívjuk, mert ennek a keresztmetszete általában kör alakú. Szárat ugyan ritkán eszünk, de az ennivalót úgy szokás elosztani, hogy minden száj-ra jusson. Ezt önzetlenül tesszük, ha szán-unk az ételből másnak is.
Az osztható folytonosság érvényes a szá* szóbokor határain túl is, mert még sok más rövid, de sz-szel kezdődő szót is érint. A következő mondatban négyszer is ugyanezt az alapfogalmat találjuk:
Szedünk egy szál búzát és – azt le-szakítva – fel is szabdaljuk.
Az utolsó említésre méltó ága a szóbokornak épp a címszavunk. Ennek az m végződése megfoghatatlant jelent, ezért a szám a magyarban teljesen érthető módon az osztható folytonosság elvont fogalma.
Ez talán hihetőbb is, mint egy szum csuvas szó állítólagos, mert egyedi átvétele.
| lapozz |