A reneszánsz építészet a gótikával ellentétben jellegzetesen emberközéppontú. A méretek, a terek és falak arányai az emberhez igazodnak: nem nyomasztóak, sőt azt hangsúlyozzák, hogy emberi élet és tevékenység színterei. A kor általános nézete szerint az épület olyan, mint az élő szervezet. Az oszloprendek az emberi test arányait, sematizált formáit mutatják, a fejnek az oszlopfő, a törzsnek és lábnak az oszloptörzs felel meg. Az ókori építészet magas színvonalán kell alkotnia a kor építőművészének. Elvárják tőle, hogy tudásával, széles körű ismereteivel, sokoldalú képzettségével kitűnjön az egyszerű mesteremberek közül. A művész társadalmi megbecsülése érthető módon növekszik, hiszen nagy művek kerülnek ki keze alól, amelyek a klasszikus műalkotásokkal vetekednek. A polgári műpártolás, az egyéniség és az egyéni ízlés szabadabb kibontakozása hozta magával, hogy a lakás, a szóvakozás és a művelődés céljait szolgáló épületfajták kerülnek túlsúlyba.