A humanizmus

A reneszánsz elsősorban tudós műveltséget, emberközpontú (humanista) gondolkodást jelent. Ebben az új gondolkodásban a régi, az ókori kultúra, az antikvitás születik újjá először Itáliában, majd szerte Európában. A középkor fogalma is a reneszánszban született, ekkor kezdték a klasszikus ókor és a reneszánsz közti korszakot köztes kornak, középső kornak nevezni. Az ókori hagyomány jelentős része a középkor erőteljes egyházi kontrollja miatt csak lappangott a középkori kultúrában. Ami megmaradt és tovább őrződött, sokszor csak elrettentésül szolgált, a pogányság, istentelenség szimbólumává lett. Ritka kivételek voltak ez alól Arisztotelész és Vergilius művei, a retorika és a történetírás egy része, illetve néhány irodalmi és tudományos munka.

A reneszánsz ember másképp gondolkodik, de nem lázadó. Kételye nem elutasítás, szembenállás, felmerül az árnyaltság igénye. A képzőművészetből vett hasonlattal élve, a reneszánsz ember nemcsak síkban akarja látni a dolgokat, hanem térben is. A középkor embere ugyanazokról a dolgokról gondolkodik, mint reneszánsz társa, csak válaszai egyértelműbbnek tűnnek.

A középkor és reneszánsz között az egyik jelentős különbség a filozófiai háttér. A középkori gondolkodás alapja a keresztény filozófia (vallásfilozófia), a reneszánsz filozófiája a humanizmus* (polgári filozófia). A humanista emberközpontú értékrend elsődleges forrása az ókor filozófiája és művészete: individualizmus, egyéniség-, személyiségkultusz.

Az ókori gondolkodók közül Arisztotelészen kívül más ókori filozófusok is hatással vannak az európai kultúra fejlődésére. A reneszánsz első századaiban főként Platón hatott. A reneszánsz kori filozófia egyik fő iránya a neoplatonista iskola. A tudás alapértékévé a klasszikus műveltség vált.