Közzététel dátuma: Feb 04, 2019 10:7:16 PM
Shakespeare utolsó tragédiája csalódásról szól, és csalódással tölt el. A kezdetleges és vázlatos darab goromba egészében úgy hat, mint egy elnyújtott emberkáromlás – „Rothadjon meg, aki csak él!” –; és nehezünkre esik elhinni, hogy a tragédiák költője ezt a gyalázkodó üzenetet címezte mindnyájunknak, az utolsó szó jogával visszaélve. Megkönnyebbüléssel fogadnánk, ha bizonyosságot nyerne, hogy az Athéni Timon nem a tragikus gondolatmenet végállomása. Nem is Shakespeare műve... nem is a kritikus időszakban íródott... nem is tragédia... A találékony Shakespeare-kritika az évszázadok során a bizonyítás minden lehetőségét kiaknázta – és kimerítette.
Kezdjük hát, stílszerűen, a negatívumokkal. Nem fogadható el az a feltételezés, hogy Shakespeare csak imitt-amott dolgozott bele valamely korábbi vagy kortársi szövegkönyvbe (Chapman, Day vagy Middleton munkájába), s az sem, hogy a kortársak valamelyike (ismét Middleton, Chapman vagy Tourneur) dolgozta át úgy-ahogy Shakespeare töredékét. Az állítólagos együttműködésnek ellene mond a képhasználat következetes logikája, mely egyetlen szerzőt dicsér. És ez Shakespeare. De melyik? Nem valószínű, hogy a nagytragédiáké. Tematikus párhuzamok alapján lehetne épp 1604-re is datálni az inkriminált darabot, mint a Lear király előtanulmányát vagy melléktermékét; ha karcosabb dikciója, szikkadtabb poézise és üledékesebb eszmeisége nem tiltakozna a társítás ellen. Nincs az a képzelet, mely Timon után még Macbeth-et és Antoniust teremne! A hasonlítgatástól, úgy tűnik, hiába várunk segítséget. Az Athéni Timon ugyanis éppannyi hasonlóságot mutat a korábbi keletkezésű problémakomédiák sötét tónusával, mint a pályazáró regényes színművek áttetsző példázatszerűségével. Mindenhová kötődik és sehová sem illik. Ez a negatív vonzódás segíthet talán kijelölni a helyét: ki-ki oda teheti, ahol a legindokoltabbnak véli Shakespeare életművében a hiányjelet.
Vagy inkább a „sötét lyukat”, amelyen át egy kozmikus méretű gondolatrendszer önmagába omlik... A metaforát állásfoglalásnak szánom: a kritikusok vitájában az 1608-as keltezés mellett szavazok. A Coriolanus közvetlen folytatásának, illetve kiegészítésének tekintem az Athéni Timon-t; fenntartva annak lehetőségét, hogy befejezetlen – mert befejezhetetlen – írásművel van dolgunk. Költői törmelékhalmazzal, mely azért nem állhatott össze szerves egésszé, mivel tárgya és tartalma a lebontás maga. Az utolsó tragikus vállalkozás az önkiürítés abszurdisztikus dramaturgiai kísérletével viszi végbe (teszi folytathatatlanná) azt a kísérletsorozatot, melynek paradox célja, hogy a klasszikus hagyományanyagból előállítsa a modern kor műfaját, a tragikummentes tragédiát.
Shakespeare-t éveken át foglalkoztatja ez a negatív alkímia, hogy miként lehet az aranyból szemetet csinálni. Vagyis módszeresen leépíteni, lejáratni, kiszorítani a helyéről a nagytragédia hitelét vesztett hősét; bebizonyítani, hogy önerejéből az ember nem teheti magát sem naggyá, sem boldoggá. A módszer nyomon követhető; minden új darab fölvet a megelőzővel szemben egy ellenalternatívát, majd azt is elveti. Az örömtelen Macbeth örökébe az élveteg Antonius lép, őt a puritán Coriolanus váltja fel, hogy máris átadja a helyét megint egy lakomázónak, aki menet közben átvedlik gyökérrágó aszkétává. Így se jó, meg úgy se jó. Timon élményében már összerímel a nesze semmi két fele: hogy sehogyan se jó. Mint a nótában. A tanulság olyan banális, hogy restelljük magunkat. Shakespeare helyett? Nem tudom, miért kellene szégyenkeznünk miatta, amikor századunk nagy angol költője, T. S. Eliot is ilyesvalamit dudorászott. Hogy „A világ így ér véget / A világ így ér véget / A világ így ér véget...” Hát igen. A huszadik századi műélvező sok mindent felróhat az Athéni Timon-nak, csak egyet nem: hogy korszerűtlen.
Tetszik, nem tetszik, a „jó Timon” bizony a mi korunk hőse; talán az egyetlen pozitívumot képviseli, amire még esküdni merünk. A hatalomtól félünk, a teljesítménytől ódzkodunk, de a gazdagságot, azt szeretjük. A gazdag ember, a multimilliomos csodálatunk tárgya. Mert annyi mindene van... mert mindent megtehet. Egy személyben helyettesítheti az Istent és az Államot; ha úgy tetszik neki, tehet igazságot, boldoggá tehet, megadhatja nekünk a mindennapi kenyeret és itt a földön az erény jutalmát. Egyszóval: adhat pénzt. Pénzével kiszabadíthat a börtönből, kiházasíthatja a lányunkat, fellendítheti az ipart és a kereskedelmet, támogathatja a tudományokat és a művészeteket. Ezt el is várjuk tőle. Adományokat várunk, mert rajongó gyermeki bizalmunkban elhitetjük magunkkal, hogy a jólét: jótét. És imáinkba foglaljuk jótevőnk nevét; mindaddig, amíg rendelkezik ránk költhető fölösleggel. Jól tesszük? Jól imádkozunk, hogy azé az ország (s a többi) – akinek pénze van?
Shakespeare-nek volt pénze, ha nem is elherdálni való. Tisztes jövedelmet húzott a vagyonából, amiért megdolgozott. Pénzért írta a remekműveit; a megkereshető, megtakarítható, befektethető és forgatható pénz volt szárnyaló szellemének ösztönzője és húsz szorgalmas életévének megvalósult értelme. S nem lett volna Shakespeare, ha képzeletének színpadán le nem játszatja a pénz tragédiáját, mielőtt visszavonul a magánéletbe, áldásait élvezni. Szóval titokban gyűlölte a pénzt? Vagy azt titkolta, hogy szereti? Lehet, hogy így is, úgy is érzett iránta; lehet, hogy így se, úgy se. Ismerte a hasznát, tehát elgondolkodott az értékéről. S mivel kételyei voltak, jónak látta, ha feláldoz maga helyett egy bűnbakot. Ugyanezt tette nemrégiben az ambiciózus Coriolanusszal is: az elválasztó különbség biztos tudatában exorcizált magából valami nemkívánatos hasonlóságot. Körülnézett hát egy emberarcú pénzeszsák után.
Nem kellett sokáig keresgélnie az emberét; olvasott róla. Ott volt előtte a nyitott Plutarkhosz-kötet. Az Antonius-életrajz egyik bekezdésében már felfigyelhetett az athéni Timonra, s most áttanulmányozhatta az Alkibiadész-fejezetet, a Coriolanus-történet „párhuzamos” darabját. Nyersanyagnak ennyi meg is tette. Hogy kíváncsivá tette-e Shakespeare-t egyéb feldolgozásokra is, nem tudhatjuk. Bizonyíthatatlan, hogy csakugyan felhasználta-e azt a Timon-tárgyú novellát, melyet William Painter gyűjteményében, A gyönyör palotájá-ban találhatott, s hogy emlékezett-e még az iskolában tanult Lukianosz-dialógusra, mely latin fordításban ismertette meg az ifjúságot Az embergyűlölő Timon-nal. Nem is lényeges, mert minden lehető forrásműben (bármelyik olasz, francia vagy angol színpadi adaptációban, ha ilyenről véletlenül tudomást szerzett) ugyanazt lelhette: az elvadult különc extrém esetét és groteszk figuráját.
A szélsőséges szituáció cselekményesítést igényelt, lélektani kibontást és társadalmi indoklást. Shakespeare fel is vázolta a leleplező ellentétekben és megrázó fordulatokban bővelkedő melodramatikus akciót, de ez láthatólag nem érdekelte. Az érdemi vizsgálatot leszűkítette a mechanikus tranzakcióra, ahogy a pénz forgása megfordítja a tengelye körül az emberbarátot, és a csődeljárás folyományképpen kinyeri belőle az embergyűlölőt. Ebben a tragédiában nem az ember a végzetesen kétértelmű morális cselekvő, hanem a pénz. Az Athéni Timon valódi főhőse a mindent meghamisító, áldásos-gyilkos arany.
Vagyis a címszereplő: az arany embere, maga a megtestesült magánvagyon; olyan valaki, akinek a tulajdona egyszersmind a legfőbb tulajdonsága is. Az első felvonás „királyi Timonja” nem melankolikusan áldozatkész kalmár, mint a velencei Antonio, nem szerelmesen dőzsölő világcsászár, mint Alexandriában Antonius, csupán egy athéni magánzó, aki számolatlanul költekezik, mert teheti, s mert így kényelmes és kellemes. Jó ember? Ez éppúgy nem kérdés, mint az, hogy van-e pénze. Timon állapota és minősége a jótékony dúsgazdagság. A hősi kvalitást most úgy kell értenünk, hogy a nagy zsebben nagy lélek lakozik, azaz a tehetség egyenlő a tehetősséggel. A „talentum” (bár meglehetősen bizonytalan árfolyamon) ebben a drámában mindig pénzösszegeket jelöl. A sáfárkodás pedig abból áll, hogy Athén bevételezi, amit Timon kiad. Ez a timoni teljesítmény: a rekordkiadás. Megkülönböztetés nélkül szórja a pénzt, mert ilyen a természete, azaz nem ismer más emberi gesztust, mint amihez a vagyona hozzászoktatta. Akármi van, fizet. Nem kérkedésből, nem azért, hogy hatalmaskodjon, egyszerűen csak megvásárolja magának egy értelmes élet illúzióját. Hogy jó hely a világ, jók az emberek, érdemes beléjük hitet, reményt és szeretetet invesztálni.
Van ebben a jóléti ábrándban már eleve valami émelyítő. Ennyit fogyasztani akkor is egészségtelen lenne, ha volna miből. Ha Timon győzné arannyal, Athénben hovatovább elértéktelenedne a pénz és megszűnne a gazdálkodás. Még szerencse, hogy a kifogyhatatlan vagyonközösség timoni utópiája kétfelől is lukas. Egyrészt a világ telhetetlen és érdemtelen. A tartós közboldogsághoz semennyi pénz sem elég, mert hitvány az emberanyag. Timon a barátság zálogául adná ajándékait, de nincsenek barátai; a kincseket csak hízelgőkre, csalókra, uzsorásokra és naplopókra fecsérelheti. És magát sem áltathatja sokáig, hogy a szemétnép aranyat ér, mert – másrészt – a felélhető fedezet véges; a vagyon elfogy. Volt, nincs. A jótevőről egyszerre kiderül, hogy rosszat tett: eltékozolta, elvesztegette javait. Vagy még rosszabbat: megvesztegette, megrontotta maga körül az erkölcsi közeget. Jót akart? Hiába. Az ingyen adomány parazitává zülleszt; akit kitartanak, az prostituálódik. Mint Timon szolgálatában a költő és a festő, akik együtt kínálják portékájukat a kereskedővel és az ékszerésszel, együtt riszálják magukat a táncos szajhákkal.
Bűnt szimatolunk? Pedig csak a szagtalan pénz működik. Logikusan, sőt automatikusan. Előbb fizetett szórakoztatássá és szolgáltatássá degradálja az alkotást és a termelést, utóbb az adakozót is lefokozza adóssá. A szükségnek kiszolgáltatott, fizetésképtelen Timon most megfizet a hiszékenységéért. Nincs hitele, nincs helye Athénben. Azért, mert rosszak az athéniek, mert önző és hálátlan bestia az ember? Így is felfoghatjuk. Az eljárásban akár kannibalizmust is láthatunk: a vendégek, miután kiették a vagyonából, végül elevenen felfalják a házigazdát. De élhetünk, az utolsó vacsorára emlékezve, más gasztronómiai metaforával is. Timon az élet kenyere helyett olvasztott aranyat tömött az éhes lelkekbe, s ezt, mivel élelemnek éppoly alkalmatlan, mint a forró víz, nem bírja a gyomor: az emészthetetlen tápot kiöklendi magából az emberi szervezet.
Nehéz a tanulságot megemészteni. Nem csoda, ha Timonnak sem sikerül. Elszegényedett, tehát dolgoznia kellene a betevő falatért, a viselő ruháért. Ehelyett meztelenül kirohan a vadonba, és gyűjtögetésből tengődik. Tiszteljük tébolyában a tragikus indulatot, mely nem ismer mást, csak végleteket? Talán keltene is bennünk szánalmat és félelmet, ha átfordulása nem lenne olyan gépiesen, középtengelyesen szimmetrikus. Az ellentétek (a liberális maximalizmus és a radikális minimalizmus) olyan pontosan egybevágnak, hogy már azonosak. A tükörtengely azonban nem a tudat, nem a személyiség, hanem valami rajta kívüli dolog: a vagyon. Timon mindig is visszaélt a civilizáció lehetőségeivel, s ugyanezt teszi tehetetlenségében is, amikor megpróbálja visszaélni magát a vadság korába. Változatlanul parazita életmódot folytat. Vicsorogva rágódik a gyökéren és a sérelmen, de a káromkodás és a böjtölés nem segítheti hozzá, hogy feltárja a bajok gyökerét. Az emberi természetre szórja szitkait, holott a pénz természetében csalódott, amikor azt hitte, hogy emberségessé (vagy legalábbis élvezetessé) tehető vele az élet. S ahogy az édes élvezet, a „cukrász világ” ajándéka erkölcsileg minősíthetetlen, éppúgy nem minősülhet erkölcsnek a kétségbeesett keserűség sem, mely görcsös epehányásként tör elő az elutálkozott, üres lélekből.
Nem a nyomor háborog így, hanem a visszájára fordult jólét. A bedühödött fogyasztó, aki mérgében csak azért sem lesz vevő semmire, ugyanolyan „oktalanul”, ahogy azelőtt mindent megvett. Nem győz átkozódni, hogy az olcsó világban minden és mindenki eladó, pedig leginkább azt fájlalja, hogy az élet értelme nem vásárolható meg semmi pénzért. Ezért őrjöng. Őrülete zavaros és sekélyes. A királyi együttérzés, „az általános fájdalom” vihara éppoly távol van Timontól, mint a hercegi „néma csend”. Magánya lármás és sivár; nem tud magával mit kezdeni. Egy faragatlan nyárspolgár, egy otromba tömegember acsarkodik és mocskolódik a bajban, ahelyett hogy tenne valamit.
Vagy átkai netán mégiscsak profetikusak, és előre jelentik azt az időt, amikor valóban nincs mit tenni, mert Athénből végleg kiveszett minden emberi érték, „illem és tudás, munka, forgalom”? Kik lakják majd a Várost, ha nem marad benne egy megbízható kulcsár, egy jóravaló „második tolvaj” sem? Mi lesz, ha a fogyasztói társadalom polgára addig sündörög szolgálatban és szolgáltatásért, míg egyszer és mindenkorra elfelejt dolgozni? Akkor eláshatja magát az emberiség.
Ezt teszi Timon. S jól teszi, mert esete reménytelen. Beteg. Az a beteges képzete, hogy embernek lenni ragályos és halálos betegség, melyet nem gyógyíthat semmilyen orvosság, még a jótékony természeti környezet sem. A természet sem természetes. Az erdőben nem gyógyírt, nem táplálékot talál a szenvedő, hanem csak pénzt; gyökérért kapirgál, s arany fordul ki a földből. A pénz mindenütt jelenvaló, s mégsem mindenható: kamatával nem kártalaníthatja a kárvallottat, mint Isten a bibliai Jóbot. Mert a pénznek nincs testamentuma és hitvallása, nincs mártírja és szentje. Timon, az antiremete nem hisz se pénzben, se emberben, se semmiben. A teremtéssel meghasonlott Isten érezhetne ekkora undort, ha volna Isten. De, mint a többi tragédiában, itt sincs. Itt még ember sincs. Timon diagnózisa ennyiben téves: nem az a baja, hogy ember, hanem: hogy nem az. Egyedi eset, de nem egyéniség. Eszköze csupán, hol a fölöslegnek, hol a hiánynak; vitatétele egy tézisdrámának.
Pontosabban: a tételezések egyike. A darab csak úgy hemzseg a kidolgozatlan ellen-Timonoktól és Timon-párhuzamoktól. Timon a legkifejlettebb, de ő sem eredeti. Cinikus gondolatait Apemantustól, a foglalkozásszerűen világgyűlölő filozófustól kölcsönzi, bestiális indulatait Alcibiades, a hivatásos katona váltja tettre. Ezek a kiegészítő figurák sem jobbak vagy tanulságosabbak a nem létező címszereplőnél; vagyis a nemlét színjátéka is érdektelenül eltömegesedett.
Mégis igaza lenne Timonnak, hogy az ember biológiai létezése tévedés, és a szervetlen állapot, az ásványiság az egyetlen autentikus létforma? Ha igen (s ki tudja, hiszen már a Macbeth-ben is ez volt a tragédia tétje), a tételes kifejtés hiábavaló, az elkerülhetetlen tömegkatasztrófa szóra sem érdemes. Akkor az embervilág úgyis véget ér, ahogy Eliot mondja Az üresek-ben: „Nem bummal, csak nyüszítéssel”. Timon hasztalan nyüszít, kutyába se vennék, ha nem lennének még most is aranyai és nexusai. Ez a polgár végzete: hogy értékét a dologi viszonyok határozzák meg kívülről; azaz léte eredendően szervetlen. Timon jódolgában is ott volt, ahová kínjában vágyik: a szervetlen létben. De ha kezdettől ott van, hogy kerüljön végérvényesen oda? Jó kis találós kérdés. Hogyan halhat meg az, aki nem is élt? Timon nem öl meg senkit, őt se ölik meg, nem is lesz öngyilkos. Tehát? A magánzó antihős egyetlen heroikus találmánya: a komplett magánhalál. Megássa a sírját (nem messze a betemetett aranytól), megszövegezi a sírfeliratát, felállítja a követ, belefekszik a gödörbe és magára húzza a földet. És kész. Ez akkora képtelenség, hogy csakis költői kép lehet.
A kép egy tengerparti hantot mutat, melyet szabályos időközönként elönt a sós dagály. Ide süllyedt az emberi nagyság, a tengerszint abszolút nulla fokára. A föld alatt ott a humánum, amiről egyelőre nem tudhatni, hogy holt kincs-e vagy termő érték. Majd az idő meghozza a döntést, hogy teremhet-e embert az ásványi sókkal gazdagított humusz. Ha igen, „dús, csodás / Tengeri elváltozás” megy végbe a mélyben. De minek köszönhető a csodálatos értékdúsulás? A feledtető időnek, a leírt adósságnak. Szerencsés esetben ugyanis ez következik a tragikus csődtömegből: az ember lemond a követelésről, hogy rendelkezzen magával, s így tartozása is megszűnik. Hogy egyáltalán létezik az ember, jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan. Mégis meg kell bocsátani, s akkor minden jóra fordul. Nincs többé tragédia.
Van helyette regényes színmű, mesejáték, lesz polgári regény, mozirománc, képregény és video. Némi szerencsével mindent túl lehet élni. Ez örvendetes. De örömünk nem zavartalan, mert rossz a darab. És rossz az emberi minőség, ha nem bírja ki a tragikum próbáját. Kár, hogy jellemünk nem önérték, nem érdemli meg a megpróbáltatást, nem ér annyit, mint a nemes érc. De hát mit tehetünk? Felvehetjük havonta a fizetésünket, romlékony papírpénzben. Csalódottan távozunk a tragédia elnincstelenedett színteréről.