12. A makrancos hölgy

Katharina, a makrancos hölgy, Baptistának, egy gazdag páduai úrnak legnagyobb lánya volt. Olyan fékezhetetlen szellemű, olyan vad és indulatos, kotnyeles és csípős nyelvű hölgy volt, hogy egész Páduában nem ismerték más néven, csak Makrancos Katának. Igen kétesnek, sőt valójában lehetetlennek látszott, hogy valaha is akadjon olyan úriember, aki feleségül merje venni ezt a lányt, ezért hát sokan kárhoztatták Baptistát, amiért visszautasított sok nagyszerű ajánlatot, amely Katharina szelíd húgát, Biancát illette. Baptista azzal utasította el Bianca kérőit, hogy majd ha az idősebb nővért illendően férjhez adja, csak akkor nyernek szabadságot arra, hogy Biancát megkérhessék.

Történt azonban, hogy egy Petruchio nevű nemesember érkezett Páduába azzal a céllal, hogy feleséget keressen: az ő bátorságát nem vették el a Katharina indulatáról szóló hírek, s amikor hallotta, milyen gazdag és csinos lány, elhatározta, hogy feleségül veszi ezt a hírhedt hárpiát, s majd szende, kezes asszonnyá zabolázza. És az már igaz, hogy senki sem volt olyan alkalmas erre a herkulesi munkára, mint Petruchio, akinek természete éppolyan fennhéjázó volt, mint Katharináé, de volt szelleme, jókedve, humora is, továbbá okos, helyes ítéletű férfi is volt, értett hozzá, hogyan kell szenvedélyes, tomboló dühöt tettetni, amikor pedig olyan nyugodt volt a kedélye, hogy ő maga is vidáman tudott nevetni saját színlelt haragján, mivel természettől gondtalan és könnyed férfi volt. Az a szilaj viselkedés tehát, amelyet akkor alkalmazott, amikor Katharina férje lett, merő játék volt csupán, vagy pontosabban szólva, bölcsen belátta: ez a tettetés az egyedüli módja annak, hogy saját területén kerüljön fölébe a dühöngő Katharina szenvedélyességének.

Petruchio nekiindult tehát, hogy a makrancos Katharinának udvaroljon, de mindenekelőtt apját, Baptistát kereste föl, engedélyt akart kérni, hogy megnyerhesse lányát, a szelíd Katharinát - mert így nevezte Petruchio -, s huncutul azt mondta, hallott már szemérmes szerénységéről, nyájas viselkedéséről, s azért jött el Veronából, hogy szerelméért versengjen. Az apa szerette volna férjhez adni lányát, de azért kénytelen volt bevallani, hogy Katharina nemigen felel meg ennek a jellemzésnek, és csakhamar ki is tűnt, milyen szelíd anyagból faragták Katharinát, mert berontott a szobába zenetanárja, és panaszkodott, hogy növendéke, a szelíd Katharina betörte fejét a lantjával, mert a mester hibát merészelt találni Katharina játékában. Amikor ezt Petruchio hallotta, így szólt:

- Derék egy leányzó, jobban szeretem, mint valaha, és epedek, hogy végre cseveghessek vele. - Aztán határozott válaszért sürgette az öregurat, és így szólt: - Az én ügyem sürgős, signor* Baptista, nem jöhetek naponta udvarolni. Ismerted atyámat: meghalt már, s minden javának, birtokának én vagyok örököse. Mondd meg hát, ha megnyerem lányod szerelmét, milyen hozományt adsz vele.

Baptista úgy gondolta, kérő létére kissé nyers a modora, de örült, hogy férjhez adhatja Katharinát, s ezért azt felelte, húszezer tallér hozományt ad vele, halála után pedig fele birtokát: úgyhogy gyorsan elrendezték ezt a furcsa házasságot, s Baptista elment, hírül adni makrancos lányának szerelmese szándékait, aztán beküldte őt Petruchióhoz, hogy meghallgassa udvarlását.

Közben Petruchio azon gondolkozott, hogyan próbálja megnyerni szerelmét, és így szólt magában:

- Amint belép, elkezdek neki mulatságosan udvarolni; ha gúnyolódik, azt mondom neki, olyan édesen énekel, mint a csalogány; ha szemöldökét ráncolja, azt mondom neki olyan derűs az arca, mint a harmattal frissen mosott rózsák; ha egy szót sem szól, ékesszólását dicsérem majd, s ha azt mondja, hagyjam magára, úgy köszönöm meg, mintha arra kért volna, maradjak vele egy hétig.

Katharina ekkor méltóságteljesen belépett, s Petruchio így szólította meg:

- Jó reggelt, Kata, hallom, ez a neved.

Katharinának nem tetszett ez az egyszerű üdvözlés; ezért megvetően így szólt:

- Aki velem beszél, Katharinának nevez.

- Hazudsz - felelte a szerelmes -, a te neved egyszerűen Kata, helyre Kata, néha makrancos Kata, de annyi bizonyos, Kata, hogy te vagy a legcsinosabb Kata az egész keresztény világon, és ezért, Kata, mivel szelídségedet dicsérik minden városban, eljöttem, hogy megkérjelek, légy a feleségem.

Annyi bizonyos, hogy ezek ketten furcsa lánykérést rendeztek. A lány hangosan és dühösen bizonygatta a fiúnak, hogy méltán jutott a makrancos névhez, a fiú azonban továbbra is Katharina édes, udvarias szavait magasztalta, végül pedig - mert olyan rövidre akarta fogni az udvarlást, amennyire csak lehet -, amikor hallotta, hogy közeledik a lány apja, így szólt:

- Édes Katharina, hagyjuk már ezt a hiábavaló fecsegést, apád úgyis beleegyezett, hogy a feleségem légy, már a hozományban is megállapodtunk, és akár akarod, akár nem, elveszlek.

Ekkor belépett Baptista, Petruchio pedig azt mondta neki, hogy lánya kedvesen fogadta őt, s megígérte, hogy jövő vasárnap férjhez megy hozzá. Katharina tagadta, azt mondta, inkább lássa vasárnap Petruchiót felkötve, s szemrehányásokat tett apjának, amiért azt kívánja tőle, hogy ilyen kelekótya csirkefogóhoz menjen, amilyen Petruchio. Petruchio arra kérte az apját, ne is hallgasson lánya dühös szavaira, mert ők ketten megbeszélték, hogy Katharina majd vonakodni fog az apja előtt, de amikor egyedül voltak, igen gyöngédnek és szeretetteljesnek találta. Végül így szólt a lányhoz:

- Add kezedet, Kata! Velencébe megyek, és mindenféle szép holmit hozok neked esküvőnk napjára. Gondoskodj az ünnepségről, apám, és hívd meg a násznépet. Nyugodtak lehettek, hozok gyűrűket, mindenféle cicomát, gazdag ruhákat, hadd legyen szép az én Katharinám, most pedig csókolj meg, Kata, mert vasárnap megesküszünk.

Vasárnap összegyűlt az egész násznép, de sokáig kellett várniok, amíg Petruchio megjelent, úgyhogy Katharina már zokogott bosszúságában, ha arra gondolt, hogy Petruchio csak csúfot űzött belőle. Végül mégis megjelent, de semmit sem hozott el a Katharinának ígért menyegzői cicomából, ő maga sem volt vőlegénynek öltözve, hanem furcsa, rendetlen ruhát viselt, mintha csak gúnyt akarna űzni abból a komoly ügyből, amiért voltaképpen eljött; még a szolgáját, sőt a lovaikat is ugyanilyen hitvány és hóbortos módon szerelte föl.

Petruchiót nem lehetett rábeszélni, hogy ruhát váltson, azt mondta, Katharina hozzá jön feleségül, nem pedig az öltözékéhez; amikor aztán látták, hogy hiába okoskodnak vele, elmentek a templomba, de ott is ugyanolyan bolondul viselkedett, mert amikor a pap megkérdezte Petruchiót, akarja-e Katharinát feleségül, olyan hangos káromkodás kíséretében mondta ki az akarom-ot, hogy mindnyájan megriadtak, a pap leejtette a könyvét, és amikor lehajolt, hogy fölvegye, ez a hóbortos vőlegény akkorát vágott rá, hogy a pap is, a könyve is földre pottyant. És amíg csak az esküvői szertartás folyt, Petruchio úgy toporzékolt és káromkodott, hogy a szilaj Katharina csak úgy reszketett félelmében. Amint véget ért a szertartás, még ott helyben, a templomban már bort kért, hangosan felköszöntötte a társaságot, a borba mártott süteményt a sekrestyés arcába vágta, és furcsa tettét nem is indokolta mással, minthogy a sekrestyésnek gyér, éhenkórász szakálla van, és mialatt ő ivott, mintha kinézte volna szájából azt a süteményt. Annyi bizonyos, hogy soha még egy ilyen őrült házasságot nem kötöttek, de Petruchio azért öltötte magára ezt a vadságot, hogy annál jobban sikerüljön a makrancos felesége megzabolására kieszelt terve.

Baptista bőséges lakodalmat készített elő, de amikor visszatértek a templomból, Petruchio kézen fogta Katharinát, és kijelentette, az a szándéka, hogy azonnal hazaviszi feleségét, és sem apósának tiltakozása, sem a feldühödött Katharina mérges szavai nem változtathattak akaratán. Ragaszkodott ahhoz a férji jogához, hogy úgy rendelkezzék feleségével, ahogy neki tetszik, s magával is hurcolta Katharinát, mert olyan hetykének és eltökéltnek mutatkozott, hogy senki sem merészelt ujjat húzni vele.

Petruchio a feleségét egy nyomorúságos, ösztövér, csont és bőr gebére ültette, amit külön e célra szemelt ki, de őneki magának és szolgájának sem volt különb lova; sáros, göröngyös utakon át haladtak, és valahányszor Katharina lova megbotlott, szidta, átkozta a szegény, terhe alatt alig vánszorgó rozzant párát, mintha csak a legvadabb ember volna, aki valaha is élt ezen a földön. Végre fárasztó utazás után, miközben Katharina egyebet sem hallott, mint Petruchio dühös veszekedését a szolgákkal és a lovakkal, hazaértek. Petruchio nyájasan üdvözölte otthonában, de eltökélte, hogy Katharina se nyugalomhoz, se ennivalóhoz nem jut ezen az éjszakán. Az asztalokat megterítették, a vacsorát hamarosan felszolgálták, de Petruchio azzal az ürüggyel, hogy minden fogásban hibát talál, földhöz csapta az ételt és megparancsolta a szolgáknak, hogy vigyék ki; s mindezt, úgy mondta, merő szeretetből teszi Katharina iránt, nehogy rosszul elkészített ételt egyen. S amikor Katharina fáradtan és vacsora nélkül visszavonult lenyugodni, Petruchio ugyanígy hibát talált felesége ágyában, a földre hajigálta a párnákat és takarókat, úgyhogy Katharina kénytelen volt egész éjszaka egy székben ülni, de ha már-már sikerült elszundítania, azonnal felébresztette férjének harsány hangja, amint szolgáira viharzott, amiért rosszul vetették meg felesége menyegzői ágyát.

Másnap Petruchio folytatta ezt az eljárást, és továbbra is kedvesen beszélt Katharinával, de amikor Katharina megpróbált enni, férje hibát talált mindenben, amit eléje tettek, s a reggelit éppen úgy földhöz vágta, mint a vacsorát, úgyhogy Katharina, a gőgös Katharina kénytelen volt könyörögni a cselédeknek, hozzanak neki titokban egy morzsa ételt, de azokat Petruchio kitanította, s így azt felelték, semmit sem mernek adni Katharinának uruk tudta nélkül.

- Ó - mondta Katharina -, csak azért vett el, hogy kiéheztessen? A koldusok, akik apám kapujához jöttek, azok is kaptak enni! De én, aki soha nem tudtam, mit jelent az, bármit is kérni, éhezem, mert nem kapok enni, szédülök, mert nem alhatom el, káromkodással tartanak ébren, ordítozással táplálnak, és az egészben az bosszant legjobban, hogy mindezt a tökéletes szerelem ürügyén műveli, és úgy tesz, mintha rögtön meg kéne halnom, amint alszom vagy eszem.

Itt a magányos elmélkedés félbeszakadt, mert Petruchio belépett; nem az volt a célja, hogy Katharina a végletekig éhezzen, ezért hát valami kis húst hozott neki, és így szólt hozzá:

- Hogy van az én édes Katám? Látod, szerelmem, milyen buzgó férj vagyok? Én magam készítettem el az ételedet. Remélem, jóságom hálát érdemel? Hogyan! Egy szót sem szólsz? Akkor nem ízlik neked az étel, és hiábavaló volt minden fáradozásom.

Parancsot adott hát a szolgának, vigye ki a tálat. A rendkívüli éhség megtörte már Katharina gőgjét, és ilyen szókra bírta, bármilyen dühöt érzett is szíve mélyén:

- Kérlek, hadd maradjon.

De nem ez volt minden, amit Petruchio el akart nála érni, s ezért így felelt:

- A leghitványabb szolgálatot is köszönettel szokás fizetni, az enyémnek is ez jár, mielőtt az ételhez nyúlsz.

Mire Katharina tétovázva kinyögte:

- Köszönöm, uram.

Erre aztán megengedte Petruchio, hogy felesége hozzálásson a szegényes ételhez, és így szólt:

- Váljék egészségedre, szelíd szívem Katám. De gyorsan egyél. Most pedig, édes szerelmem, visszatérünk apád házába, ott aztán kedvünkre kimulatjuk magunkat, selyemruhákban, szép kalapokkal, arany gyűrűkkel, fodrokkal, szalagokkal, legyezőkkel, két rend csipkeruhával - s hogy elhitesse vele, mennyire igazán az a szándéka, hogy megajándékozza ilyen örvendetes holmival, behívott egy szabót és egy divatárust, azok behoztak néhány új ruhát, amit ő rendelt meg Katharina számára, aztán leszedette az edényt az inassal, még mielőtt Katharina elverhette éhségét, és így szólt hozzá: - Mi az, már meg is ebédeltél?

A divatárus átnyújtott egy kalapot e szavakkal:

- Itt az a kalap, amit méltóságoddal megbeszéltünk! Petruchio erre újra elkezdett viharozni, kijelentette, hogy a kalapot úgy szabták ki, mint egy bögrét, de nem nagyobb, mint egy dióhéj vagy csigaház, és azt mondta a divatárusnak, vigye el és nagyobbítsa meg. Katharina közbeszólt:

- Nekem ez kell, ma minden úrinő ilyen kalapot hord.

- Ha majd te is olyan finom leszel, mint egy úrinő - felelte Petruchio -, akkor te is kapsz egyet, addig nem.

Az étel, amit Katharina elfogyasztott, kissé életet öntött csüggedt lelkébe, s ezért így szólt:

- Uram, remélem, szabad beszélnem, márpedig beszélni akarok. Nem vagyok kisbaba, sem gyerek; nálad különbek is eltűrték, hogy kimondjam, ami a lelkemet nyomta, ha pedig te nem tudod eltűrni, jobb, ha betömöd a füledet.

Petruchio úgy tett, mintha nem hallotta volna ezeket a haragos szavakat, mert szerencsére rájött, hogy az érvekkel való feleselgetésnél sokkal jobb módja is van annak, hogy feleségével elbánjon, ezért mindössze ez volt a válasza:

- Úgy van, igazad van, vacak egy kalap ez, és nagyon szeretlek, amiért nem tetszik neked.

- Szeretsz vagy nem szeretsz - mondta Katharina -, nekem tetszik a kalap, és nekem ez a kalap kell vagy semmilyen.

- Azt mondod, látni akarod a ruhát - mondta Petruchio, aki még mindig úgy tett, mintha félreértené.

Előrelépett hát a szabó, és megmutatott Katharinának egy szép ruhát, amit neki készített. Petruchiónak azonban az volt a szándéka, hogy se a kalapot, se a ruhát ne kapja meg, s ezért ebben éppen annyi hibát talált.

- Ó, Uram irgalmazz! - mondta. - Micsoda rongy ez, hát erre te azt mondod, ruhaujj? Olyan ez, mint egy ágyúcső. Úgy föl van szeletelve, mint egy almáslepény.

A szabó azt mondta:

- Méltóságod mondta, hogy a mai divat szerint készítsem!

Katharina közbevetette, hogy sohasem látott még jobban szabott ruhát. Ez elég is volt Petruchiónak: elrendelte, hogy titokban fizessék meg ezeknek az embereknek áruikat és kérjék elnézésüket, amiért látszólag ilyen furcsán bánt velük, nyíltan azonban goromba szavakkal és dühöngő mozdulatokkal kikergette a szobából a szabót és a divatárust, aztán Katharinához fordult és így szólt:

- Akkor hát jöjj, Katám, inkább elmegyünk apádhoz, ilyen szegényesen, ahogy most vagyunk öltözve.

Aztán lovait nyergeltette, és erősködött, hogy ebédidőre odaérnek Baptista házához, mert még csak hét óra. Csakhogy amikor ezt mondta, nem kora reggel volt, hanem éppen délidő, ezért Katharina meg merte kockáztatni - bár szerényen, mert már csaknem behódolt férje erőszakos modorának - ezt az állítást:

- De uram, hiszen már két óra, úgyhogy vacsorára sem érkezhetünk meg.

Petruchio azonban csak akkor akarta Katharinát elvinni apjához, ha már olyan feltétlenül alárendelte magát az ő akaratának, hogy helyesel mindent, amit férje mond, azért hát, mintha csak a napnak is ura lenne és parancsolhatna az óráknak, azt mondta, annyi legyen az idő, amennyi neki tetszik, csak aztán indulhatnak el.

- Mert - folytatta - bármit is mondok, te mindig vitázol velem. Nem is megyek ma, hanem csak akkor, amikor annyi lesz az idő, amennyit én mondok.

Katharina kénytelen volt még egy napig gyakorolni ezt az újdonsült engedelmességét, s csak amikor Petruchio már tökéletesen leigázta büszke lelkét, és emlékezni sem mert arra, hogy létezik olyan szó is, mint »ellentmondás« -, csak akkor engedte meg Petruchio, hogy meglátogassa apját, de még útközben is az a veszély fenyegette Katharinát, hogy visszafordulnak, és pusztán azért, mert olyasmire célzott, hogy a nap süt, amikor pedig Petruchio azt erősítgette, hogy teli hold ragyog délidőben.

- De hát az anyám fiára mondom - vágta rá Petruchio -, az pedig én magam vagyok, az legyen, amit én akarok, a hold vagy a csillagok, mielőtt tovább megyek veled apád házába.

Ekkor úgy tett, mintha megint csak vissza akarna menni, de Katharina, csakhogy már nem a makrancos Kata, hanem az engedelmes feleség, így szólt:

- Menjünk hát előre, kérlek, most, amikor már ilyen messzire eljöttünk, és legyen a nap vagy a hold, vagy ami neked tetszik, és ha neked úgy tetszik ezentúl, hogy faggyúgyertya, esküszöm, nekem is az lesz.

De Petruchio el volt rá tökélve, hogy ezt ki is próbálja és ezért megint csak ezt mondta:

- Mondom, hogy a hold.

- Tudom, hogy a hold - felelte Katharina.

- Hazudsz, hiszen az az áldott nap - mondta Petruchio.

- Akkor hát az áldott nap - felelte Katharina -, de nem a nap, ha te azt mondod rá, hogy nem az. Aminek te nevezni akarod, az lesz, és örökre az lesz Katharinának.

Erre már Petruchio megengedte, hogy Katharina folytassa úr ját, de hogy további próbát tegyen, vajon tartós lesz-e ez az engedékeny kedve, úgy szólított meg egy öreg urat, akivel az úton találkoztak, mintha fiatal nő lett volna:

- Jó reggelt, nemes úrhölgy. - És megkérdezte Katharinát, látott-e valaha ennél szebb kisasszonyt, dicsérte az öregember orcáinak piros és fehér színét, a szemét két ragyogó csillaghoz hasonlította és megint csak így szólította meg: - Gyönyörű szép leányzó, mégegyszer jó napot kívánok neked! - És azt mondta feleségének: - Édes Kata, csókold meg őt a szépségéért.

A végképpen legyőzött Katharina gyorsan magáévá tette férje véleményét, és hasonló módon intézte szavait az öreg úrhoz:

- Te ifjú, bimbózó hajadon, szép vagy, üde és édes! Hová mégy? Merre van a lakóhelyed? Boldogok az ilyen szép kislány szülei.

- No, de Kata, remélem, nem őrültél meg! Ez egy férfi, öreg, ráncos, aszott és ernyedt, nem pedig hajadon, ahogy te mondod.

Mire Katharina így szólt:

- Bocsáss meg, öregúr, a nap annyira elkápráztatta szememet, hogy mindent zsengének és üdének láttam, amire csak ránéztem. Most már felismerem, hogy tiszteletreméltó apó vagy, remélem, megbocsátod sajnálatos tévedésemet.

- Kérlek, bocsáss meg neki, derék öregúr - mondta Petruchio -, és mondd meg nekünk, merre utazol? Nagyon örülnénk megtisztelő társaságodnak, ha egy úton haladsz velünk.

Az öregúr így felelt:

- Kedves uram, te is vidám úrhölgy, furcsa köszöntésetek nagy csodálatba ejtett. Nevem Vincentio és fiamat megyek meglátogatni, Páduában lakik.

Petruchio ekkor felismerte, hogy az öregúr Lucentio apja, egy fiatal nemesemberé, aki Baptista kisebbik lányát, Biancát készült elvenni, mire Petruchio nagy örömet okozott Vincentiónak, amikor elmondta, milyen gazdag lányt vesz el feleségül a fia. Erre aztán mindnyájan jókedvűen együtt utaztak, amíg elértek Baptista házához, ahol nagy társaság gyűlt össze, hogy megünnepeljék Bianca és Lucentio esküvőjét, miután Baptista, amikor már kiházasította Katharinát, örömmel beleegyezett Bianca házasságába is.

Beléptek a házba és Baptista meghívta őket a lakodalomra, ahol jelen volt még egy másik újdonsült házaspár is.

Lucentio, Bianca férje és Hortensio, egy másik ifjú férj, nem állhatták meg, hogy ravasz tréfákkal ne célozgassanak Petruchio feleségének makrancos természetére, mivel e gyöngéd ifjú férjek láthatóan rendkívül elégedettek voltak választott hölgyeik szelídségével, és nevettek Petruchio kevésbé szerencsés választásán. Petruchio nem sokat törődött tréfáikkal, mindaddig, amíg ebéd után a hölgyek vissza nem vonultak, de aztán észrevette, hogy maga Baptista is együtt nevet a többiekkel az ő rovására, és amikor Petruchio azt állította, hogy az ő felesége engedelmesebb lesz, mint az övék, Katharina apja így szólt:

- Nem, igazán sajnálom, Petruchio fiam, de félek, te kaptad a legmakrancosabbat valamennyitek közül.

- Nohát - felelte Petruchio - én meg azt mondom, nem, és lássuk meg, igazat beszélek-e. Hívassa ide mindegyikünk a feleségét, és akinek a felesége legszófogadóbb és legelőször jelenik meg a hívásra, az nyeri meg a fogadást, már amiben megállapodunk.

A másik két férj szívesen ráállt erre, mert meg voltak róla győződve, hogy az ő szelíd feleségük engedelmesebb lesz a nyakas Katharinánál, s ezért húsz tallér fogadást ajánlottak, de Petruchio jókedvűen azt felelte, hogy ennyit tenne a solymára vagy a kutyájára, de hússzor ennyit a feleségére. Lucentio és Hortensio felemelték a fogadást száz tallérra, és először Lucentio küldte el szolgáját Biancához azzal a kéréssel, hogy jöjjön hozzá. De a szolga e szavakkal tért vissza:

- Uram, úrnőm azt üzeni, el van foglalva, nem jöhet.

- Hogyan - kérdezte Petruchio -, azt mondja, el van foglalva, nem jöhet? Hát így válaszol egy feleség?

A többiek jót nevettek Petruchio szavain, és azt mondták, örülhet majd, ha Katharina nem rosszabb választ küld neki. Most aztán Hortensio volt soron, hogy feleségét hívassa, s ezért így szólt inasának:

- Menj, mondd meg a feleségemnek, hogy kéretem, jöjjön ide!

- Hohó, te kéreted? - mondta Petruchio. - Akkor persze, hogy eljön.

- Félek, uram - mondta Hortensio -, a te feleséged kérésre sem jön.

De ez az udvarias férj csakhamar kissé csalódottan nézett szolgájára, amikor úrnője nélkül tért vissza. Meg is kérdezte inasát:

- Mi az, hol a feleségem?

- Uram - felelte a szolga - úrnőm azt mondja, bizonyára valami jó tréfán töröd a fejedet, ezért nem is jön. Azt mondja, menj te hozzá.

- No, ez egyre cifrább lesz - mondta Petruchio, aztán e szavakkal küldte el szolgáját: - Menj el, fickó, az úrnődhöz, mondd meg neki, azt parancsolom, jöjjön ide.

A társaságnak alig volt ideje azt gondolni, hogy úgysem engedelmeskedik e hívásnak, amikor Baptista egészen elámulva felkiáltott:

- Szentséges szűzanyám, itt jön Katharina!

Katharina pedig belépett; és szelíden így szólt Petruchióhoz:

- Mit kívánsz, uram, miért hívattál?

- Hol a húgod és Hortensio felesége? - kérdezte Petruchio.

Katharina azt felelte:

- A fogadószobában a kandallónál beszélgetnek.

- Menj és hozd őket ide! - mondotta Petruchio.

Katharina szó nélkül elment, hogy végrehajtsa férje parancsát.

- Ha vannak csodák, akkor ez csoda a javából - mondta Lucentio.

- Úgy van - mondta Hortensio -, csoda ez, és nem is tudom, mi lesz ebből!

- Hát mi lenne belőle? - mondta Petruchio. - Béke, szerelem, nyugodt élet, helyes felsőbbség, egyszóval mindaz, ami szép és jó a házasságban.

Katharina apja nem tudott hova lenni örömében, amikor lányának e megjavulását látta, és így szólt:

- No hát szerencsét kívánok neked, Petruchio fiam! Megnyerted a fogadást, én pedig még húszezer tallért hozzáteszek a hozományhoz, mintha egy másik lányomat is hozzád adnám, mert úgy megváltozott, mintha egészen más nő lett volna belőle.

- Én meg - mondta Petruchio - még jobban kiérdemlem a fogadást, és több jelét is mutatom újonnan szerzett erényének és engedelmességének. - S amikor Katharina a két másik hölggyel belépett, így folytatta: - Látjátok, ott jön, és hozza akaratos feleségeiteket, mint női rábeszélésének foglyait. Katharina, ez a fejdísz nem illik hozzád, le azzal a limlommal és tiporj rá.

Katharina azonnal lekapta fejdíszét és földhöz vágta.

- Úristen - mondta Hortensio felesége -, csak addig ne legyen okom sóhajra, míg ilyen ostobán nem viselkedem.

És Bianca is azt mondta:

- Fuj, micsoda ostoba szófogadás ez!

Bianca férje azonban így szólt feleségéhez:

- Bárcsak a te szófogadásod is ilyen ostoba volna. A te bölcs szófogadatlanságod, szép Bianca, ebéd óta száz talléromba került.

- Elég ostobaság volt tőled - mondta Bianca -, ha az én szófogadásomra tettél.

- Katharina - mondta Petruchio -, meghagyom neked, mondd meg ezeknek a nyakas asszonyoknak, milyen engedelmességgel tartoznak uruknak és férjüknek.

S a megjavult makrancos hölgy valamennyi jelenlevő nagy csodálatára olyan ékesszólóan magasztalta a feleséghez illő szófogadást és engedelmességet, mint ahogy az imént gyakorolta is, készségesen alávetve magát Petruchio akaratának. És Katharina újra híres lett Páduában, de nem úgy, ahogy eddig, mint makrancos Kata, hanem mint Katharina, a legszófogadóbb, a legengedelmesebb feleség Páduában.