Embedded Files
A Canzoniere (Daloskönyv), eredeti címén Rerum vulgarium fragmenta ("Népnyelven írt dolgok töredékei") Francesco Petrarca humanista költő, író legismertebb és legnagyobb hatású műve, mely 366, szigorú elvek szerint elrendezett olasz nyelvű költeményből áll.A Daloskönyv 317 szonettet, 29 canzonét, 9 sestinát, 7 ballatát és 4 madrigált ölel fel, s két részre, a Laura életében és halála után írt versekre tagolódik, bár az időrendiség nem kizárólagos. Az első részben az érzelmi szenvedély erőteljesebb hangon, míg a másodikban csöndes, szelíd tónussal szólal meg. Bár tematikai középpontjában a Laura iránt érzett szerelem áll, akad néhány más tárgyú darab is. A két híres hazafias canzone (Itáliám, Nemes szellem), s három, az avignoni pápák ellen írt szonett.
Laura, akit a költő 1327. április 6-án pillantott meg, 1348. április 6-án halt meg pestisben. Ez a végzetszerű dátum, amely feltehetőleg Petrarca által így akart egybeesés, több jelentéssel is terhes. Túl azon, hogy a Laurához rendelt hatos számot a 366 költemény kétszer is jelöli, Petrarca szerelmének születése Krisztus halálának napjára esik, s ezért a szerelem a hibának és eltévelyedésnek a hangsúlyát nyeri el. A 264. szonett, a Laura halála után írt első vers pedig - ha a Daloskönyv első szonettje április 6-nak felel meg - éppen a Megváltó születésének napjára, Karácsonyra tehető, azaz az új egyházi év kezdetére, s ezáltal mintegy a bűntől megváltás pillanatával esik egybe.
Mindez jelzi, hogy a Daloskönyvet nem pusztán a szerelmi érzület öröme hatja át, hanem inkább mélységes melankólia, mely abból a „szakadékból” táplálkozik, mely a Laura (s a földi örömök) iránt érzett ellenállhatatlan vonzalom és a lélek vallásos gyökerű emelkedettsége, megtisztulásvágya között tátong. A lírai én érzülete folyton úton van a szenvedély és megbánás között, aközött, amilyen, s amilyennek magát tudni szeretné. Ez teszi állandóvá azt a melankóliát, melyet önhibáinak ismerete, a lélek nyugalmának szorító vágya, a földi dolgok esetlegessége s a vég felé rohanó idő tudata nem enged szertefoszlani. Ez rajzolja ki a magányos, menekvő költő képét is (Kik hallgatjátok... I, A fehér, sápadt apó cihelődik XVI, Nincs békém, s erőm se háborúra CXXXIV, Rohan az élet CCLXXII, Magamban lassan, gondolkodva járom XXXV.). Petrarca lírájának legbensőségesebb darabjai mindig egy magába forduló, s a múltat nosztalgikusan megidéző lelkiállapotot tárnak föl, melyben a halállal kapcsolatos keserű gondolatok a kedves szépségét magán fölragyogtató természet képével fonódnak össze. A képek és a hangok harmonikus tónusváltása eredményezi, hogy alig különíthetők el a szerelem- és természetérzésnek, az emlékezésnek és az álomnak a szálai. A „dolce stil nuovóval” ellentétben a szerelem „tárgya” nem anyagtalanított: Laura a maga zavarba ejtő fizikai szépségével konkrét, egyénített, életszerű „madonnának”, igazi nőnek ad formát, akinek alakja az emlékezésbe beemelt múlt szépséges ragyogása és a jelen keserűsége közötti ellentétben nyeri el jelentését (Habok friss, édes árja CXXVI).
A Laura nevével „játszó” Petrarca, a szó hangteste keltette számos metaforikus jelentésátvitele mellett, egyetlen szimbolikus szállá sodorja össze az érzelmi-szerelmi tematikai mozzanatokat és a költészeti-kulturális szférát. Erre a célra az Ovidius Daphne-mítoszát használja föl, melyben a nimfa csak babérfává változva menekülhet meg Apolló szerelmétől. Apolló vele ékesítette a fejét, s így az a költők s a költészet szimbóluma lett. A mítosz és a petrarcai líra érzéki mozzanata a menekülő Daphne - Laura alakjában rejlik, aki a szerelem tárgyának elérhetetlenségét és a vágy meghiúsulását szimbolizálja. Daphne a babérfává változással, míg Laura azzal, hogy Petrarca a nevét a babérra (lauro) viszi át. A szerelmes Apollónak-Petrarcának a kezében a babér marad csak, ami újabb átvitellel (laurea) babérkoszorút is jelent, azaz a költészetet és a dicsőséget magát. Így a szerelem kudarca a költészet kibontakozásának állandó forrása és feltétele. Petrarca a költészetben veszi birtokba Lauráját úgy, hogy benne a beteljesülést nem ismerő vágy tematizálódik. Petrarca költészete magában föloldva őrzi a „dolce stil nuovo”-nak és a trubadúrköltészetnek a hagyományát, ám amíg az elsőben a szerelem erény és út a lelki-szellemi fölemelkedéshez, s a másodikban szüntelen szenvedély, addig Petrarca, amikor a szerelemről beszél, a vétekről is szól (Laura férjes asszony). S ezzel egy eladdig ismeretlen morális nézőpontot is érvényre juttat költészetében.
Hazafias lírája is hasonló lelkiállapotból születik, mint szerelmi lírája. Az Itáliám című canzonét is a szeretetérzés, a melankólia, a hívságos földi lét illékonysága, a szánalom, a szelíd-édes érzelem itatja át. Békét esdekelve fordul a lírai én mint közvetítő az urakhoz, hogy vége vettessék az itáliai népek vérehullatásának. Meleg és méltóságteljes reménykedés, vallásos melankólia, csaknem könnyekké szétáradó könyörületteljes és ünnepélyes figyelmeztetés szól a sorokból. Elégikus, szemlélődő, magányos költő Petrarca akkor is, amikor hazafias lírát teremt.
A Daloskönyv nyelve lexikai gazdagságát tekintve egysíkúbb, mint a dantei műé, és szegényesebb is, ám stílusárnyalatai, finom átmenetei és zeneisége, a szonett megújítása és kiteljesítése révén az olasz és európai líra évszázados modelljévé vált.
Page updated
Google Sites
Report abuse