A vihar (1611)

1. „...aztán az elemek közé!...”

Mintha már ott is lennénk, a látomás elemi terében, mely magába zárja a világűrt... Ha egy színjáték a semmiből támad és a semmivel játszik: az már valami más dolog, arról el lehet képzelni, hogy benne van minden. Mi minden? Az alkotó elme dolgozik, forgatja a képzetekbe sűrített képtelenséget, s azt hiszi, világot teremt. Miközben megsemmisíti. Mégis meg kell próbálkoznia vele újra meg újra: hogy beépíthető-e művébe a megsemmisülés... Tudományunkká tehető-e a tudhatatlan; lételemünkké a nemlét? Hamlet kérdése. S aki valaha feltette, attól kitelik, hogy valamikor felelni is fog; más néven, más műfajban – talán egy másik kérdéssel.

Miért gondoljuk, hogy a semmi egyvalami? A semmi akármi lehet. Csak a létező világ építkezik véges számú elemekből; a nemlétezés lehetőségei végtelenek. Tudatunk előtt zárva van ez a végtelenség, de nem hermetikusan, mert „álmok jőnek” belőle és benne. Ezek szerint van ott valami. Ha a semmi létezik, akkor ez valaminek a létformája, valamilyen forma létezés. És mi van, ha a semmiben semmi sincs? Ha még a semmi sem létezik: az a hiány hiánya, vagyis önmagával túltelítettsége. Ahol nincs semmi sem, ott minden lehet. Ott van minden, ami nincs.

Ami már nincs, és ami még nincs. Ez a téma foglalkoztatta 1611 nyarán Shakespeare-t, amint stratfordi kiskertjéből tekingetett London felé. A király luxuriózus maszkajátékot várt tőle mindenszentek estéjére, s ő szentül eltökélte, hogy megfelel a várakozásnak. Meg akart írni valamit, amiről fényűzés írni, sőt lehetetlenség. Nem is érdemes, mert egyrészt már lejátszódott, másrészt még el sem kezdődött... Miféle nyugdíjas luxus ez? Netán az emberiség történetét óhajtotta újratárgyalni? Igen, amikor épp nem történik. A középkorból nézve: misztikus álltó helyében, a teremtés előtt és a végítélet után; azaz a reneszánsz kor praktikusabb perspektívájából tekintve: útban, elakadva, valahol az Óvilág és az Újvilág között... Rejtély, hogy ekkora tárgyat honnan kerített egyszerre a mindinkább emberkerülő költői képzelet. A megfejtés éppoly titokzatos, mint amilyen prózai: a levegőből, az utcáról, ahol találta. Shakespeare ez alkalommal tüntetően megtagadta általános gyakorlatát; nem vette magának a fáradságot, hogy forrásművet keressen. Nyugodtan megtehette. Tapasztalhatta, hogy dráma úgyse lesz semmiből, regényes színművet meg mindenből lehet csinálni.

Elég, ha az ember itt-ott belekotor a könyvtárába, felkavarja kissé az emlékezetében megülepedett irodalmi hagyományt. Montaigne és Marlowe, Ovidius és Vergilius... Hermes Trismegistos és a Legenda Aurea... a neo­platonista bölcselők és a romantikusan filozofikus elbeszélő költők... obskúrus történelmi értekezések és kalandos útleírások... és persze Shakespeare minden mennyiségben, „álommá” párolva a teljes életmű. A költő megforgatta fejében az elegyes kultúranyagot. Másfajta – hűvösebb, morózusabb – ihlettel, mint annak idején, tizenöt esztendeje, amikor műveltségének fantáziadús habját a Szentivánéji álom-ban lefölözte. Akkor még minden motívumból mélység nyílott: mítosz; most már mindenből kétség: gondolat.

A gondolkodó elmét épp ez a totális kétely vonzotta mágikus erővel, a hiányzó középpont, amit a Téli regé-ben ironikusan körülkeringett. A gondolkodás végső célpontjaként, logikusan, csakis ezt tűzhette maga elé: a semmit. De ahhoz, hogy ráközelítsen, a képzeletnek előbb fókuszba kellett hoznia, szükség volt hozzá valami apropóra, metaforikus tárgyi megfelelőre. És itt mutatkozott meg a zsenialitás, abban a felismerésben, hogy a keresett objektum nem lehet más, mint talált tárgy. Valami semmiség. Mintha megint a Lóvátett lovagok-at rakosgatná össze pletykából-intrikából, a vén komédiás ugyanúgy próbálta most az ellenkezőjét. Nehéz fajsúlyú vállalkozásra készült a könnyű műfajban, úgy tett tehát, mintha csak szórakoztatni akarna. Szórakozottan felcsípett valamit, amiről éppen beszéltek.

Közszájon forgó téma volt az amerikai gyarmatosítás: Virginia, ahogy akkoriban az egész (embrionális) angol-Amerikát nevezték. A jamestowni kolónia nagy jövőt ígért, bár jelenleg nem nagyon prosperált. A hazafias lelkesedésre hajlamos Southampton gróf, mint a volt Essex-párt több más főúri kitűnősége, komoly tőkét fektetett a Virginiai Társaságba. El is úszott. Shakespeare-nek esze ágában sem volt kockáztatni, de azért figyelemmel kísérte a fejleményeket. 1609-ben egy kis flotta vágott neki az óceánnak, kilenc hajóban öt-hatszáz gyarmatos. Mentek a földéhes parasztok, a gyors hasznot remélő spekulánsok, a kalandra szomjas nemesi másodszülöttek; vitték magukkal – a szívükben, a fejükben, a két kezükben – a vállalkozói Anglia szabad szellemét, amelyet a nagyvilág bármely ember nem járta pontján, akár egy puszta szigeten is meg lehet honosítani. (Már amennyiben sikerül onnan eltisztítani vagy ott igába törni a bennszülötteket.) Útközben érte őket a vihar, a minden képzeletet felülmúló trópusi tornádó.

„Bőgtek a szelek”, lobogott a bolygótűz „árboc hegyén, korláton”. A zászlóshajó elszakadt a többitől, sodródott a nagy ismeretlenben, míg végül a Bermudák partján sziklák közé szorult. Az urak és a matrózok partra evickéltek, és a megmentett felszereléssel letáboroztak a lakatlan vidéken. Egyesek azt állították, hogy „a sziget telis-teli hanggal”, ördögi kísértetekkel. Mások úgy találták, hogy „gyöngéd és szelíd... a klíma”, s általában „minden megvan, ami az életre előnyös”. A hajótöröttek mindenesetre túlélték a kényszervakációt és az ilyenkor elmaradhatatlan anarchiát. Felkötöttek egy lázadót, fabrikáltak egy vízi járművet, s egyéves késéssel épségben befutottak Amerikába. A „szerencsés-szerencsétlenség”, az „istenáldotta vihar” hírét a kíváncsi Angliában röpiratok és balladák költötték.

Ezek jelentették a korabeli nyilvánosságot. Hitelük meglehetősen gyönge lábon állt; majdhogynem, mint azoké a megverselt „igaz történeteké”, amilye­nekkel a Téli regé-ben Autolycus házalt. Vagy mint korunkban a napisajtóé. Shakespeare, aki nem restellte az aktualitás utcaműfaját mitologikus szimbó­lummá nemesíteni, szégyentelenül lecsapott a benne rejlő költői profitra. Professzionista volt, hasznot tudott húzni szorgalmas életének üres óráiból is. Irodalmárkodó, színházlátogató úri barátai nyakig benne voltak az eseményekben, s rajtuk keresztül (csevegésben, levelezésben) eljuthattak hozzá a hírek, vagy akár a bizalmas dokumentumok.

Egy bizonyos William Strachey, a Virginiai Társaság újdonsült titkára (aki John Donne elől nyerte el a pozíciót) 1610-ben részletes beszámolót küldött a központba. A Jelentés a hajótörésről nem a nagyközönség számára íródott, nyomtatásban csak jóval később jelent meg, Samuel Purchas közölte népszerű útikönyvének 1625-ös kiadásában. De Shakespeare – a filológusok úgy tudják – még azon melegében hozzájutott a kézirathoz. És olvashatta a gyarmati kormányzótanács hivatalosan kibocsátott Hiteles nyilatkozat-át a virginiai kolónia állapotáról, valamint Sylvester Jourdaintől A Bermudák felfedezésé-t. Mindez: ügyirat és publicisztika, üzleti és politikai reklám, részben fikció, részben információ, nem szépirodalom. Költő az ilyesmire, ha átfutja is, nemigen figyel fel. Shakespeare felfigyelt, mert alkalmi szemetes­ségében az anyag maga volt az ideális semmi, amin egy világméretű gondolat megtapadhat.

A megfelelő analógiák segítségével. A kultúrhistóriai háttérben felrémlett az Aranykor nagy álma, amely a nosztalgikusan megidézett múltban vagy az utópisztikusan elképzelt jövőben nemesen egyszerűnek és harmonikusan boldognak mutatja az emberéletet. Shakespeare ennek fényében (és a nagyha­talmi geopolitika erőterében) vette fontolóra a virginiai sajtóvitát. Természetes jogunk-e a gyarmatosítás? Igen, mert teret hódít az európai civilizációnak és az igaz keresztény hitnek. Nem, mert csak romlottságunkat terjeszti el a fertőzetlen kontinenseken. Milyenek az ottlakók? Vadak, félállati szörnyetegek, vérükben van az erőszak és az árulás. Szelídek, szépek, méltóságteljesek, nem ismerik a magántulajdont és a bűnt. Hogyan nyilatkozik meg az isteni igazság? Úgy, hogy rossz dolgunkat jóra fordítja az Úr. S hogyan szól Montaigne esszétézise? A kannibál emberségesebb nálunk, mert ő legalább megöli az áldozatát, mielőtt megeszi. Egyfelől a kegyességgel takarózó telepesmorál; másfelől a cinizmus­nak álcázott naivitás – Shakespeare átlátott és túltekintett mindkettőn. Játékosan átforgatta a betűket: Caliban.

Ha játszani való kedve van, akár ennyiben is hagyhatta volna a dolgot: mint a Cymbeline-ben Holinshedet Boccaccióval, most is összekeverhette volna Montaigne-t Strachey-vel, hogy egzotikus-pikáns töltelék legyen a szokásos tündérmesében, ahol a lányokat veszni hagyják, majd férjhez adják az atyák, s a tűrő erény előbb meghurcoltatik, utóbb visszahelyeztetik jogaiba. Most azonban más volt a helyzet. A költő komolyan gondolkodott: minden találékonyságát célra mozgósította, hogy felfedezze (megtalálja, kitalálja) az istenektől elhagyott mitológia egyetlen lehetséges centrumát.

Legyen megint a nagyember, a totális személyiség? Nem, ezen már túlhaladt az életmű és az élet. Hanem a hiánya: a hűlt helyét kijelölő akcióképes semmi. És hogyan köthető be a tevékeny nihil az embertörténet cselekményébe? Kétféleképpen. Vagy szervesen (a jellembe, a társadalomba) – ebből tragédia lesz. Vagy szervetlenül (az elemek fellazított szerkezetébe, a sugárzó gondolat hasadóanyagába) – ebből pedig, szerencsés esetben, lehet egy új műfaj: antirománc. Felhasználhatók benne a regényes színmű motívumai, de fordított elhelyezésben. Eddig a rossz világban volt valahol egy elszigetelt jó hely; most más sincs, csak ez a hely, mint egy nemlétezésében láthatóvá lett jó világ. A látomás kifordítja magából a „regényességet”, s a határtalanul szétterjedő mese teljes terét egyetlen pontba futtatja össze. Ez a pont: a kozmikus tornádó szélcsöndes örvénymagja...

A vihar: ez a cím. A színtér egy sziget, mely mozdulatlanul hajózza be a világtengereket, azaz egyszerre van két helyen, a régi és az új hajózóutak fővonalában, a Földközi-tenger kellős közepén és az Atlanti-óceán túlsó szélén, az amerikai partok közelében. A főhős a sziget ura; egy ember, aki két ember. Egyszerre tölt be két sorsot, mint a sors bábja és bábjátékosa. Írja, rendezi és játssza színházát, hogy ezzel „tükröt tartson mintegy” a színháznak, s így egy helyen egyszerre két színház kápráztassa a szemet, sokszorozza a romantikus fantazmagóriát, a tér-idő-cselekmény klasszicista hármasegységében... A vihar-nak, ellentétben a Téli regé-vel, csak közepe van.

Középen: a gondolkodás maga, azaz emberi letéteményese, az értelmi­ségi. Az emberiség szemében (Shakespeare eleget élt ahhoz, hogy ne legyenek illúziói): egy senki. Ám teljesüljön be Platón álma, legyen az övé a mindenség. Nézzük, mit tesz a világgal a gondolkodó értelem! Mit tehetne? Problémákat lát benne, ezeket lokalizálja, analizálja, és lehetőleg megoldja. Hány probléma a világ? A problémák száma lehet véges vagy végtelen. Ha véges, a szorgos ráció előbb-utóbb (pár ezredév alatt?) szükségképp eljut az utolsóhoz, melynek megoldása után előáll a problémátlan világ. Ez aztán a problémák problémája: hogy tennivaló híján mit kezdjen vele az ész. Kezdjük elölről! A problémahalmazt végtelennek kell feltételeznünk, ami azt jelenti, hogy elménk elfoglalkozhat vele a végtelenségig. Meg azt is jelenti, hogy az alapprobléma – az elme és a világ problematikus volta – értelemmel feloldhatatlan. A részlet­eredményeket egymásra halmozó gondolkodás csupán a lényegbevágó, végső megoldás hiányát tárhatja fel és rakhatja körül adalékokkal. Bármely gondolatsor eleve adott kiindulópontja csakis az lehet, hogy a végpont (a lényeg!) értelmezhetetlen, s így visszamenőleg értelmetlenné lesz az egész pálya, amit az intellektus befuthat: le is út, fel is út, sehonnan sehova.

A következetes gondolkodó ezt a sziszifuszi paradoxont minden logikai lépésébe belekalkulálja. Ahogy előrehaladunk a tudományban, mind közelebb jutunk annak tudásához, hogy nem tudunk semmit. És ez tragikus. A természe­tes önfelszámolás végzetét csak akkor kerülheti el a józan ész, ha mesterségesen korlátozza működését a racionálisan feldolgozhatóra, ezzel megelégszik, és egyszer s mindenkorra elhatárolja magát az irracionális haszontalanságtól. A hasznos tudás határa azonban mindig viszonylagos, ami tehát belül van rajta, mind esetleges és mulandó, s mint ilyen, sohasem elégítheti ki a gondolat állandó, elemi igényét, hogy örök igazságokban teremtsen magából transzcen­denciát... A gondolkodó tudat munkahipotézisként kört von maga köré. Kilépni belőle életveszélyes, benne rekedni nem élet... Ez is, az is: öngyilkosság. Az értelmiségi tevékenység, úgy tűnik, elkerülhetetlenül a semmibe vezet.

Mármost hogyan lesz a semmiből valami, az emberi gondolkodás tragédiájából divina commedia philosophiae? Hit által. Úgy, hogy (áttételesen, jelképesen) abszolutizáljuk azt, ami relatív; az analízist – látomásban, álomban – visszafordítjuk szintézissé. A ráció hitetlen, szétszedi a világot. Higgyünk hát (helyette) a hitetlenségében, és összeáll a világ. A hit megnevez, és ezzel mozgósít. Nevezzük néven a gondolkodó elmét. Legyen a Szellem, és mozgasson szellemeket.

2. „...parancsra, szellem...”

A szellem pontosan, szépen teljesíti az értelem parancsát. Felkavarja a tengert, felháborgatja a múltat. De csak csínján, áttételesen. A felforgatás – a természeti katasztrófa csalóka tüneménye és a politikai botrány igaz története – nevelő célzatot szolgál. Vajon magára ébred-e tőle az ártatlan, fiatal lélek? Vagy ilyen vihar mellett aludni is lehet? Miranda az igazak álmát alussza. Nyugodtan alhat, amíg Prospero kezében ott a varázspálca. Prospero mindent meggondolt, mindent tud. Tudja azt is, hogy ami elmúlt, az elbeszélhetetlen; ami régen volt, talán igaz se volt. Mégis mesél.

Mesélünk régi keserveinkről a fiataloknak: újságként hallgatják, míg végül édesdeden el nem álmosodnak tőle. Ki tudja, talán így van ez jól. Hiszen végtére is itt vagyunk, ragyogunk, és minden jó, ha jó a vége. Igen ám, de ahol végződik, ott mindig kezdődik is valami; árnyék az árnyékból, egyik mese a másik meséből, mindig elölről, ugyanabból ugyanaz. Prospero, aki jól tudja ezt, nem alszik; készen áll. Elkészült végre – de vajon mivel, és mire?

Ha a romantikából ránk maradt közfelfogást követve A vihar főhősét magával a költővel azonosítjuk, Shakespeare nevében egyszerűnek vélhetjük a választ. Készen van a mű, az életmű, a művész dolgavégezetten megpihenni készül, mehet az előadás, jöhet az utóélet, immár kívülről, páholyból szemlélve. Csakhogy bonyolult ám a shakespeare-i optika! A kívül: az belül van. A szemlélődő Shakespeare-Prospero nehezen helyezheti magát kényelembe, mert ott a helye a cselekmény közepén, sürgető tennivalók között. Na persze, áttételesen: csak füttyent Arielnek, s mintegy varázsütésre, megtéve a tett. Így könnyű. Mivel nem hiszünk a mágiában, félő, hogy praktikus elménk könnyűnek találja az olyan játékot, ami nem tétre megy. S aki a művészetben hisz, az is legföljebb a valóságtól búcsúzkodó képzelet álomsúlyát mérlegelheti, esztétikailag. Szép és felemelő. De akkor mitől ilyen ólomnehéz a szívünk? Ki tudja. Talán attól, hogy értek az életben sérelmek, neveltünk gyermeket, s kényszerültünk már gondolatban számot vetni korlátlannak hitt lehetőségeink­kel: attól, hogy mi vagyunk Prospero.

Prospero, a nagy varázsló: mesefigura; Prospero, a hattyúdalnok: költői fikció; Prospero, a gondolkodó ember: talány. Bár kitalálhatnánk, mit gondol magában, miközben szerepeit játssza – hajót térít el, házasságot közvetít, maszkabált és embervadászatot szervez, tanácsot és kegyelmet oszt... Azaz fölösleges találgatnunk; elég, ha nyitva tartjuk a szemünket. Amit csak gondol az életszínházat rendező filozófus, nyomban megjelenik mint színpadi látvá­nyosság. Ebben rejlik Prospero varázsereje: a valóra vált gondolatban. Amire minden gondolkodó vágyik, s amitől joggal félhet is. A gondolat ugyanis, mint tudjuk, nem azonos a tettel; ez a különbség teszi rabbá, illetve szabaddá. Mert ahol tett és gondolat egy, ott csak olyat szabad gondolni, amit tenni is lehet. Hamlet gondolhat akármit, hisz tenni semmit se tud. Prospero, aki mindent tud és mindent megtehet, gondolhat-e még bármit? Hát így állunk. Itt találjuk magunkat, egy gondolatsor végén. Ide vezet a gondolkodásról való következe­tes gondolkodás: Prospero varázsszigetére. Mivel továbbra sem hiszünk a mágiában, sürgősen végig kell gondolnunk, hogyan kerültünk ide.

Mondhatni, Helsingőrből (vagy Milánóból) egyenest; menetrendszerűen csakis ide érkezhetünk, miután magunk mögött hagytuk a világot. Mint minden öntörvényű gondolkodó. Mint Hamlet, aki meghal, mire gondolatban végérvényesen Hamletté érik; mint Prospero, aki akkor kezd szellemiekben Prosperóvá érlelődni, amikor már meghalt – mármint a világ számára. Elgondolkodtató, hogy mi szükség erre a túlvilági felfüggesztésre. Vajon a világnak, az evilági gyakorlatnak nincs szüksége a függetlenül gondolkodó emberre? Igen, ez a kérdés, és nemcsak Shakespeare-é: hogy hol a gondolkodó értelem helye a nélküle értelmetlen világban. Szigeten? Kiskertben? Föld alatt? Tenger mélyén? Talán nem szükségképpen. Csak azért is: mondjuk ki bátran, amit szívünk szerint gondolnánk. Igenis a csúcson, a trónon – lenne.

Legyen tehát. Íme Prospero, Milánó hercege: a gondolkodó értelmiségi, aki történetesen törvényes uralkodó. Nagyon helyes, ne adjuk alább a legmaga­sabbnál! Ez kezdetnek körülbelül az optimális történelmi helyzet. Lenne, ha az elkülönült értelem nem volna (véletlenül) másként gondolkodó alattvalók ura. Prospero elhanyagolhatónak véli ezt a különbséget; azt hiszi, hogy megkülön­böztetett hatalmi helyzete feljogosítja a „tiszta” gondolkodásra. Hogy pontosan miről gondolkodik, titok; bár nem okvetlenül magánügy. „Titkos tanulmá­nyaiban”, mondjuk, az élet értelmét kutatja. S hogy ebben az élet ne zavarhassa, elhatárolja magát tőle, illetve elkülöníti magában – szuverén hatáskörén belül – a gondolkodó szellemet és a cselekvő hatalmat. Bízik benne, hogy e kettő megosztva is a családban marad, s mintegy kiegészíti egymást testvéri egyetértésben. Miért is ne? Miért ne férhetne meg a trónon a tudós, a művész – legalább dísznek? Ha nem övezi is a középkori szent királynak kijáró feltétlen hűséggel és kegyelemváró áhítattal, Milánó azért még megtűrhetne, megengedhetne magának egy koronás értelmiségi magánzót, mint nemes nagyreneszánsz luxust, mely megszépíti és szentesíti az államérdeket.

Az államot kisajátító türelmetlen önérdek azonban másként gondolkodik. Antonio nem tart igényt a Prospero képviselte szellemi abszolútumra; beéri a praktikum szentesítésével, az abszolút hatalommal. Ami persze mindig relatív; szolgasággal kell érte fizetni. Miért jobb eladni az országot, mint bizalomból kormányozni? Azért, mert az idegennel szót ért az elidegenítő materializmus: milánói politika alkuszik nápolyi politikával, a helyezkedő erő a helyfoglaló erővel. Ha a helyére pályázik, Antonio nem értheti meg Prosperót: nagyvonalú­ságát gyöngeségnek, eszméit eszelős álmodozásnak kell minősítenie.

Milánó másként álmodónak nyilvánítja a gondolkodó herceget, és eszerint bánik el vele. Az elszigetelődött humanistát kiveti magából az államgép. Még jó, hogy gépiesen. Éppúgy meg is ölhetnék, be is csukhatnák a gondolataiért; ha az önelvű hatalomnak nem lenne közömbös a gondolat minősége. Antonio nem vitázik, hanem taktikázik; nem akar túl messzire menni, elég neki, ha eltávolítja a nemkívánatos elemet. Kiutasítja az embervilágból (az elemeknek löki martalékul) Prosperót, mert útjában áll ez a gondolkodó személyiség, s mert nem tud mit kezdeni ezzel a sajátos gondolkodásmóddal: az értelem és az ártatlanság együttesével. Ilyen nincs. A politikai praxis világában senki sem ártatlan; egy hároméves kislány, mint potenciális trónigény: veszélyes. És senki sem kutathat titkosan, magának, csak úgy a világba. Az ilyen tudomány fölös­leges, tehát káros; művelőjét, akitől nincs mit tanulni, móresre kell tanítani, meg kell neki mutatni, hogy a hercegek sem állnak a létező világ farkastör­vénye fölött. Prospero, aki nevében a virágzás ígéretét hordja, bárkájában eltűnődhet a tanulságon: hogy gyümölcsöző-e Milánóban a gondolkodás.

A tudás almája keserű. De tápláló is lehet, útravaló egy jobb világba, az ígéret földjére. Megélhet belőle az Utópiába tartó elme. Elég „pár kötet”, a világról való tudás foglalata, s a bárkában máris együtt van a tudásba foglalt teljes világ. Minden gondolkodó koponya egy-egy Noé bárkája; sodródik a közömbös hullámokon, s véletlen, hogy ideig-óráig felszínen marad-e, vagy örökre elmerül. Vagy nem véletlen. Prospero nem süllyedhet el, amíg Milánó áll, Milánó pedig el nem veszhet, amíg Prospero gondolkodik. Ha ez misztika, partot értünk: a varázsszigeten, ahol a tudás hatalom.

Jó lenne tudni, hogyan lesz a gondolatból varázslat? Szükségképpen; úgy, hogy rákényszeríti a szükség. Prospero kivetődik a vadtermészet szigetére, ahol mindent elölről lehet és kell kezdenie. Ott, ahol az óvilági Atlantisz kárvallott polgára abbahagyta; ott, ahol az Újvilág polgári várományosa az amerikai Bermudákon folytatja. Előtte a feladat: megmaradni. De hogyan? A tapaszta­latból okulva akár fel is hagyhatna a kártékony gondolkodással, és engedéke­nyen visszavonulhatna a barlangba, a minimális, animális létbe. Prospero létminimuma azonban a makacs szellemé: a vadon közepén is gondolkodó lényként kíván életben maradni. Lehetséges ez? Lehetővé kell tennie! Ha az ehhez szükséges know-how nincs meg a könyvében, semmit sem érnek a könyvek. De megvan, hogyne volna, és a radikális életszükség ki is olvassa belőle. Ha igazán szükségünk van a könyvre, mindig ki tudjuk szabadítani a betűből a munkára fogható szellemet. Ezt hívják kreatív olvasásnak. Ha hisszük, hogy a könyvben tudás van és a tudásban erő, el kell hinnünk, hogy Prospero varázsló.

Prospero az alkotó gondolat, az univerzális szellem embere. Reneszánsz polihisztor, uomo universale. Ebben különbözik nyárspolgári utódjától, Robinson Crusoe-tól. Robinson reproduktívan használja fel kulturális öröksé­gét: esernyőt fabrikál belőle. A produktív Prospero varázspálcát. Ezzel hajtja uralma alá a természetet: úgy, hogy közben megtanul önmagán uralkodni. A kettő egyet jelent. A gondolkodó ember mindig sziget, egyszemélyes világmin­denség, melyben a civilizált szükségletekről (még a tüzelőről is!) a gondolatnak kell gondoskodnia. És nemcsak máról holnapra, hanem folyamatosan, perspektivikusan. Aki alkotó módon gondolkodik, maradandóan be tud rendezkedni a mindenkori, mindig átmeneti állapotban. Állandóan alakítja magát és környe­zetét, növekszik és nevel. Az értelmiségi mágia köznapi neve: pedagógia.

Prospero varázslómester, azaz közönségesen – mester. Mint minden igazi pedagógus: kutató, tanító és gyógyító egy személyben. Világa sziget, szigete a világ. A kitaszítottság sivár pusztájából így lesz a szellem menedékhelye és műhelye: egy szanatórium, egy laboratórium, egy kollégium. Prospero kigyógyítja magát a csüggedésből, legyűri magában a bosszúvágyat. És általában a vágyakat. A minimumra korlátozza az igényeket, hogy így biztosítsa a maximumot: a munkakedv varázserejét. Mert van dolog bőven. Világot kell teremteni csupa ellentmondásból, kikísérletezni a tökéletes társadalom modelljét, társadalmon kívül, emberektől távol. Vagyis a „tiszta” lényeget, a konkrét absztrakciót kell megtalálni, kitalálni, mint az atommodellt.

Prospero nemes célt szolgáló titkos tudománya, a „fehér mágia” erősen hasonlít a nukleáris fizikához: hasadó elemekkel dolgozik. A célra koncentrált gondolkodás szakszerű analízisnek veti alá a személyiséget, és elkülöníti benne az elemi funkciókat. Nevet ad nekik. A test legyen Caliban, a szellem Ariel, a kettő között a lélek Miranda, s a mindent összefogó és mozgósító, agresszív, totális akarat Prospero. Aki annál inkább önmaga, minél kevésbé egyéni. Jellemfejlődése sugárzóan személytelen, mint egy természeti törvény. A kényszerűség akaratot gerjeszt, az akarat erőt ad, az erő uralomra juttat. Ezt a láncreakciót, az uralkodás mesterségbeli titkát egy lakatlan szigeten fedezi fel Prospero. Tizenkét év kell hozzá. És még valami: egy másik ember, akit korlátlan hatalmával szolgálhat, aki célt és értelmet ad mindentudásának – egy tanítvány. Erre az atomtitokra is a szükség tanítja meg: hogy csak az életreaktor belső terében hasznos, egyébként kárba vész vagy kárt tesz az energia. Hiába a legmagasabb tisztség annak, aki nem tud tisztességgel felnevelni egy gyereket.

Ám teremtsünk embert képünkre és hasonlatosságunkra – mi sem természetesebb; mi sem képtelenebb! Hogyan formáljon Prospero zord férfibölcsességéből bájos női lelket? Bölcsen, megértéssel és érzéssel; hogy az ellentétek – a műveltség és az ártatlanság – virágzó szintézist alkossanak. Nem ismerjük a tanmenetet és a módszertant, csak az eredményt látjuk: a megtestesült erényt. A jól nevelt Mirandát, akiben (nem hiába nevelkedett a társadalom rontó hatásaitól elszigetelve) megtalálható egy tökéletesnek elképzelt emberközösség minden társas értéke. Csodálatra méltó személyében készült el Prospero remekműve; s amint elkészült, már nem az övé. Miranda kijárta Prospero magán-világegyetemét, itt az idő, hogy kilépjen (vagy belépjen, visszalépjen) a való világba, hozzá illő társ oldalán. Aminthogy Prosperónak is időszerű már kormánypálcára visszacserélni a tanári varázspálcát.

Miért? Nem jó nekik ott, ahol jól megvannak: a szigetükön? Prospero épp varázsolhatna is Mirandának vőlegényt, magának országot... Mindent tud; azt is, hogy ezt nem tudhatja. Kitalálhatna egy robotférjet, egy virtuális komputer­birodalmat, de az nem lenne az igazi. Valóságot – a sorsdöntő pillanatban – nem lehet légből kapni; az emberiség élő példáját nem lehet egy határponton túl továbbadni, ha nincs ott az emberiség. Ez az a pont, ez az a pillanat: itt és most feltétlenül fel kell tűnnie egy hajónak a láthatáron.

Prospero, a nagy tudós előre látta ezt, kiszámította a menetrendjét is. De mire számít? Arra, hogy időközben megjavult a világ? Nem; csak hogy telt-múlt az idő, felnőtt egy újabb nemzedék, s a régiek (ha nem is jobbak) mások lettek; ha lehettek. Ebben ugyanis egy második játszma lehetősége rejlik. A világ sokáig meglehet az alkotó gondolat nélkül, de talán nem örökké. Amikor tengernyire dagad a hiány, a társadalom kénytelen felszedni a horgonyt, maga sem tudván, hogy mit keres. Van, aki feleséget; van, aki feloldozást; van, aki bűnre vezető alkalmat. Vesztét vagy üdvét keresve: jön a hajó, vaktában, egyenest Prospero felségvizeire.

Oda, ahol véletlenül a megfelelő ember tölti be a megfelelő helyet, ahol a jóindulatú értelmiségi gyakorolja a hatalmat, ahol hatalom a tudás. Prospero vár, és készen áll: kezdődhet a végjáték. Eddig ráért, hagyta az időt évekig dolgozni; most minden óra, minden perc számít, mert dolgoztatni kell a játékidőt. A játék tétje: hogy mit művelhet az operatív hatalommal a jó tudás, a bölcsességgel társult éberség. Prospero nem alszik. Eleget gondolkodott, megvannak a tervei. Lehatolt az elemek mélyére, most a lélek mélyét akarja kifürkészni.

3. „...mélyébe hányom könyvemet...”

Tengerbe a tudást? A könyvszerető ember ezen elcsodálkozik. Hogyhogy: eldobni egy hasznos, jó könyvet? Igen! Ezt a fényűző lemondást azonban csak a legjobb olvasó engedheti meg magának, aki betéve tudja az olvasmányt, s már nem a könyvet akarja látni, hanem a hasznát. Így tesz az író is, amikor leválasztja magától a művet. Meg a tanár, amikor kiadja a bizonyítványt.

Prospero eltöri pálcáját, feloldja a varázst, mert nincs rá szüksége többé; amit felhasználhatott belőle, belekötötte az életbe; amit akart, beteljesült. Röpke négy óra alatt, mintegy varázsütésre. Mint a műalkotás, mely évszázadok tapasztalatát sűríti egyetlen költői képbe, Prospero rekreatív hipnopedagógiája is töményen jelzésszerű, csupa áttétel, csupa átlényegítés. Aki a szigetre lép, rutinszerűen átesik rajta: megmerül a halálban, a veszélyben, a fájdalomban, megízleli a szolgasorsot, a bűnt, a hiábavalóságot, a tébolyt – és felszabadultan lép ki a megtisztult, értelmes, új életbe. A gyorstalpaló élet-halál-bölcseleti tanfolyam záróvizsgáján a gonoszok megszégyenülnek, a jók megdicsőülnek. Senkinek sem esik bántódása. Mindnyájan emberek, nincs közöttük kibékíthe­tetlen ellentét. Bebizonyosodik, hogy a politika botránnyal fertőzött légkörében is megteremhet az egészséges, rendes fiatalember, aki első látásra támadt igazi szerelemmel és jó levegőn végzett hasznos testi munkával szép tanúságát teszi eredendően romlatlan értékének. Ferdinánd nápolyi királyfi és Miranda milánói hercegkisasszony ünnepélyes kézfogót tarthat a sziget szabad ege alatt. A regényes színmű jól végződik.

Prospero férjhez adja a lányát, visszakapja a trónját. Érdemes volt várni, pontosan így és pontosan ennyit, mert lám, mégiscsak szép és rendezett az élet. Erről szól A vihar. Illetve ezt muzsikálják, dalolják, táncolják el a nyílt színen. Szertartást celebrálnak, titkokat jelenítenek meg. Látványos próbatétel történik. Látjuk. A jó hatalom próbája, hogy képes-e tartózkodni a hatalmi eszközöktől; a jó tanáré, hogy le tud-e lépni a katedráról. Az uralkodás és a nevelés, ha jóravaló ember gyakorolja, arra irányul, hogy hatálytalanítsa magát. A csodatevő misztérium, amelybe beavatást nyerünk: a megbocsátás és az elbocsátás. Prospero lelkében elcsitul a vihar, mert megbocsát ellenségeinek, és elbocsátja szolgálatából a felháborodását tettlegesítő szellemet. Eltekint a méltányos bosszútól, isteni elnézéssel napirendre tér az emberi gyarlóság felett.

A „nemesb okosságot” választja – így dönt, és döntését napiparancsban ismételten meg is fogalmazza. Tudja, hogy mit miért tesz. Ha csak érezné, szó nélkül is megtehetné ugyanezt. De zavargó érzelmein erőszakot kell tennie, ezúttal is. Valami nincs egészen rendben Prosperóval. (Nagylelkű, igen – és mégsem nagy lélek. Gyakran kitör belőle a kicsinyes és aggályos ingerültség, s mintha kisebbségi komplexus zavarná, ezt kényszeresen ellensúlyozza kelle­metlenkedő, rideg fölénnyel. Fantáziája beszáradt, humora csikorog. Lehet, hogy csak a „köpenye” különbözteti meg Robinson Crusoe-tól, egyébként az ikertestvére lehetne: természetfölötti hatalommal felruházott kisember, afféle nyársmágus, aki a varázspálcájába kapaszkodik, aztán mérgében eltöri, mert csak bajnak van a kezében...) Talán az a baja, hogy ember, nem isten. Hogy szenvedélyesen leépített személyiségében még így is túl sok emberi elem maradt: túl sok ész.

Az ész pedig mindenkor viszonyítani kénytelen, vacillálni, anyagi és anyagtalan természetével folyton számot vetve s mindkettő ellen védekezve, mert máskülönben elmerül... vagy elrepül... A tudós Prospero: megvan benne minden tudás, csak az öntudatlan teljesség harmóniája hiányzik, az az értelmen túli bölcs derű, amit készen kapunk, kegyelemből. Mindenkinek megkegyel­mezhet, csak magának nem; nem adhat magának semmit ingyen, indoklás, értelmezés, meggondolás nélkül. Nem tud megfeledkezni. A következetesen gondolkodó ember nem felejt. Ezért boldogtalan. Bár fehér mágiát művel, Prospero köpenye fekete. Sötét figura, mint Hamlet. Ez volna a szellem emberének természetes, kötelező öltözete? Mit gyászol Prospero? Alighanem újra meg újra elveszített illúzióit. Azt a visszatérő álmot, hogy a gondolat varázsával az élet minősége megjavítható. Hogy a jóakarat és a nemes szellem összefogása boldoggá tesz.

Akarattal, füttyszóra a világ legföljebb kordában tartható. De nyög belé, és lázadozik ellene; a szellem éppúgy, mint az anyag. Caliban, a gyermekded őslény csak a testi fenyítékből ért, nem fogad szót. De minek neki a szó, mikor a bőrén enélkül is megérzi a létezés kínját és gyönyörűségét? Többet felfog belőle, semmint Prospero bölcselme álmodni képes. És a szófogadó Ariel? Az angyali lézersugár a világűrbe vágyik, vonakodva tűri az emberész fölébe kerekedését, csak kényszerűségből enged a földi irányításnak. Ez a kozmikus helyzet. Prospero tudománya szóra bírta az elemi erőket, s azok nem kívánják uruknak vallani az embert. És igazuk van.

Az ember keze szennyes, elméje ködös. Gyarló az ember. Ésszel vagy eszetlenül, jóban is, rosszban is politizálni kénytelen. És mit ér a politika? A partra vetett politikusok a nagy semmi kellős közepén is üzemeltetik az államgépet, szövik a gyilkos merényt; mert mi mást is tenne az elvakult haszon­lesés? Milyen emberi. Mint az, hogy nincs olyan iszákos pincérlegény, aki ne akarna királlyá lenni, fejbe vágni és kirabolni akárkit. A vihar színpadán unottan újrajátszódik a királydrámák és a tragédiák rövid summája. Az ember­történet tehetetlenül ismétli magát. Ügyelői és kellékesei szellemek; otthon érezhetik magukat benne, hiszen kísértethistória. Az emberiség túlnyomó többsége: nem illik „emberek közé”. Mit tehet az ilyennel a pedagogikus varázshatalom? Ártalmatlanná teheti, megfélemlítheti, de a lelkiismeretéhez, mert nincs, nem férhet. Prospero csakugyan eláshatja a nádpálcáját. Aki amúgy istenigazából nevelendő lenne, az nevelhetetlen.

Nincsenek csodák? A pedagógus örök vigasza, hogy vannak nevelhető fiatalok. Ferdinánd és Miranda, a szerelem bűvös félálmában minden varázsra fogékony. Őket aztán neveli is Prospero: keríti, kerülgeti, elválasztja, összeboronálja, le nem veszi róluk a szemét és a kezét. Játszat és újrajátszat velük komédiát és románcot; szemfényvesztő praktikákkal, válogatott manipulációkkal programozza beléjük a tökéletességet. Így persze sose fognak felnőni, sose lesz belőlük tökéletes ember, öntörvényű, gondolkodó egyéniség. Miért nem hagyja őket békén Prospero? Meg lehetne velük elégedve, most már megnyughatna. Hogyisne! Ha ebéd után lepihen egy órácskára, szétverik a fejét, eltüzelik a könyvét, megerőszakolják a lányát; ha egy percre hátat fordít, Ferdinánd már csalja Mirandát, most még ártatlanul, sakkjátékban, de ha így megy tovább, csalódni fognak mindketten, keservesen. Prospero megkeseredett ember: nem bízik az emberi természetben; és megvan rá az oka. Az ösztönök mélyén szörnyeteg lakik, senki sincs tőle biztonságban. Az egyetlen remény a varázs védőőrizete (lehetne), mely jótékonyan távol tartja az eleven sérülékenységtől az életveszélyes valóságot. A szülő, a nevelő félti neveltjét; kétségbeesett csalafintasággal akár el is taszítaná, magára is lázítaná, ha ezzel benntarthatja a szárnyai alatt.

Mert amíg jó helyen vannak a fiatalok, addig nincs baj. Addig lehet ját­szani. Színházat, iskolát. Példázattá, tanpéldává, illúzióvá párolni az életet. Az ellenőrzött helyzetben minden eljátszható és kijátszható (szex és politika, múlt és jövő) – de semmi sem élesben, nem életre-halálra, nem végzetesen. Vajon ez lenne a gondolkodás végső nevelési célja: hogy megkíméljen magától másokat? Hogy tapintatosan úgy tegyen, mintha...? Mintha a valódi tudás nem lenne véres... Meglehet. Az iskola végül is arra való, hogy megteremtsen és fenntartson egy ártatlan illúziót. Szertartásosan úgy teszünk, mintha hinnénk, hogy az ember tanítható; még ha tudjuk is, hogy legjobb esetben: idomítható – addig, ameddig. Minden illúziótlan elme tudja ezt. Szókratész éppúgy, mint Marcus Aurelius, Montaigne, mint Beckett. Végül a mindentudó Prospero is belátja. Hiába minden. Becsukja a könyvét: legyen, ami lesz.

Mi lesz? Ki tudja. Lehet, hogy Milánóban tündérek helyett állambizton­sági „bérszolgákkal” fog rendet tartani Prospero. Lehet, hogy a fiatalság előbb-utóbb elirigyli a helyét, és kikergeti, egy másik viharba... (Az exvarázsló azért – mit tehetne? – sürgősen visszaköltözik az olcsó, régi, varázstalan világba, még ha előre látja is, hogy „majdan” ...talán már holnap... „nyomot, romot se” hagyva „szertefoszlik” a lába alatt „e nagy golyó maga”. S vajon helyesli-e az optimizmusát Shakespeare, miközben önmaga lassacskán kiköltözik a „drága, új” színházból, mintha tudná, hogy „ködpompája” két éven belül tűzvészben tűnik el a háta mögött? Lehet ilyen „anyagtalan” tudással, ilyen kettéhasadt lélekkel élni? Elélt még öt évet...) Minden lehetséges, amíg gondolkodik az ember. De amíg gondolkodik, nem szabadulhat az egyéni tudat szigetéről; ahol az élet is, a halál is: csak gondolat: álom.

Shakespeare mintha többet tudna még Prosperónál is; költői műve mintha azt sugallaná (leginkább talán a tiszta semmit megjelenítő, megérzékítő gondolat-zenével), hogy jó volna felébredni – az álmokkal viaskodó tudatból. Ha lehetne. Ha tudhatnánk, mi van (valóban) a tudaton túl. Mi lenne? Ott végződik az értelem, ott kezdődik a semmi. S talán ott, ahol egymásba semmisül a gondolat és a világ, ott tudnánk boldogok lenni. Ha egyszer úgy ébredhetnénk fel a gondolkodásból, hogy mindörökre lehunyjuk izgága értelmünket... Ez a tanulság? Vagy mégis Prospero tud többet Shakespeare-nél? Amíg Prospero a színen van, a játéknak nincs vége; van veszíteni-, van tanulnivaló. Addig Prospero: Hamlet is. Prospero nem alszik. A gondolkodó szellem éberen álmodik. Hiszünk a szellem emberében? Kívánjunk neki szép álmokat. Mert álmai: mi vagyunk.

4. „...vagyunk, mint álmaink...”