A jelen fordítás a Brian Gibbons-féle „Arden” kritikai kiadásból készült. Ennek szövege a darab 1599-es kiadásán (a Második Kvartón) alapszik, míg más modern Rómeók az 1623-as kiadást (a Fóliót) veszik alapul. Emiatt lehet, hogy fordításom itt-ott tartalmilag is eltér más fordításoktól. Az el nem hangzó anyagoknál – tehát a helyek, idők megadásában, a színpadi utasításokban – merítettem más kiadásokból is, elsősorban Greenblatt (Norton, 1997), illetve Spencer (Penguin, 1967) kiadásából. Ehhez a darabhoz a szokottnál több színpadi utasítás maradt fenn. Mivel ezeket a hagyomány a szöveg részének tekinti, fordításomban is szerepelnek, de természetesen a mai színpad más megoldásokat kínálhat.
Capuleték szolgája, Péter a mai kiadók szerint a darab több pontján is megjelenik, csak épp az őskiadások más-más néven jelzik (például „Első Szolga”). Itt feltehetően nem szerepösszevonásról van szó (tehát amikor különböző szerepeket létszámokokból ugyanaz a színész játszott), hanem ugyanarról a szerepről, melyet rendetlenségből jeleztek hol így, hol úgy. Más kisebb szereplők nevét is egységesítettem.
Szövegem írásmódjáról annyit, hogy a sor elején nem írok nagybetűt (kivéve, ha egyébként is az kell, tehát új mondat vagy tulajdonnév esetén). A rövid/hosszú i/í, u/ú, ü/ű esetében a saját beszédemet követtem, mely gyakran nem azonos a helyesírásban rögzített akadémiai normával, például a kíván, ifjúság, szörnyű szavakban én rövid i, u, ü-t ejtek: kiván, ifjuság, szörnyü, s így a jambusaim is eszerint működnek. A szövegben ezt csak a sor utolsó jambusában jelöltem, mert ott a színésznek is segítség a fonetikusabb írás. A Rómeó nevet – a Júliához hasonló ismertsége, meghonosodottsága miatt – magyarosan, hosszú ó-kkal írom. Ugyancsak magyarosan írom Párisz nevét: ezt a görög eredetű férfinevet nálunk hagyományosan „páris”-nak ejtettek, de én ezt már túl régiesnek érzem, ráadásul zavaróan emlékeztet a francia fővárosra.
A két nagyasszonyt Shakespeare nyomán Lady Montague és Lady Capulet néven jelzem, tehát angolosan, hiszen olasz mivoltuk csak külsődleges: a darab nyugodtan játszódhatna Angliában. (Mercutio egy helyütt felrója, hogy a divatficsúrok sznobizmusból olasz szavakat kevernek beszédükbe; ilyet ugye Veronában nem lehetne mondani...) Tybalt Lady Capulet bátyjának a fia, tehát Júlia unokatestvére, ám a rövidség kedvéért néha csak „bátyjának” vagy „rokonának” nevezem.
A tegezés-magázás terén többnyire Shakespeare-t követtem, hiszen az ő nyelvében is volt még ilyen különbség (thou te, you maga). Így lesz még feltűnőbb, hogy a szerelmesek már az erkélyjelenettől kezdve tegeződnek, míg például Júlia Páriszt rendületlenül magázza. A Dajkát csak Lady Capulet és Júlia tegezi, a férfiak mind magázzák, ami nincs ellentétben cseléd mivoltával, hiszen a magyar nyelvszokásban már jó ideje természetes, hogy egy éltes, tisztes cselédasszonyt magázunk. Néhol mégis eltértem Shakespeare-től, így nálam az egyenrangú fiatal férfiak mindig tegeződnek (pedig például az első felvonás negyedik színében váltogatják a kettőt). Shakespeare-nél Rómeó tegezi a patikust, nálam magázza, mert a mai magyar színpadon indokolatlannak tűnne, hogy egy fiatalember letegezzen egy ismeretlen (és nála nyilván jóval idősebb) szakembert, bármilyen szegény és nyomorult is az.
A darab át van szőve humoros – néha keserűen vagy trágáran humoros – jelenetekkel, bemondásokkal. Ezeknél jócskán el kellett térnem az eredetitől, hogy a szövegek a mai néző számára is lehetőleg humorosak, „ütősek” legyenek. Az első felvonás első szín elején például az eredetiben a fegyveresek a coal (szén) – collier (szénlehordó, tróger) – choler (méreg) – collar (gallér, hóhérkötél) szavakkal tréfálkoznak; ilyesmit nálam ne keressen az olvasó. Ugyanígy Mercutio gúnydala, mellyel a Dajkát bosszantja (második felvonás negyedik szín), tele van elképesztő (és fárasztó) kétértelműségekkel, például hare hoar „ősz haj” (hair hoar) és egyben „prostituált nyúl” (hare whore): itt is a színpadi hatás megőrzésére törekedtem, nem az értelem visszaadására.
A fordításban kerültem a régies, XIX. századi magyar fordulatokat, amelyeket Kosztolányi még bőven alkalmazott (például barátid, ara, vajha elfeledném), és amelyekkel Mészöly Dezső is él (például süly, útain, ehol, hajdanán); de kerültem a nagyon újkeletű nyelvhasználatot is, tehát egyfajta semleges mai magyart igyekeztem „kikeverni” és alkalmazni. A XX. század utolsó harmada óta Shakespeare-t egyre inkább időtlen klasszikusnak (és éppen ezáltal „kortársunknak”) szoktuk tekinteni. Ehhez már nem szükséges régies nyelven fordítani, ahogy – mondjuk – Euripidészt sem. Különösen igaz ez a Rómeó és Júliára, hiszen itt a szereplők átlagos polgári emberek, nem királyok vagy tündérek.
A Rómeóból több magyar fordítás készült, de egyikre sem támaszkodtam, megoldásaikat nem vettem át. A három legismertebbet, Szász Károly (1871), Kosztolányi Dezső (1930), illetve Mészöly Dezső (1953) munkáját utólag összevetettem a magaméval, és egy-egy jó megoldásuk gyakran sarkallt arra, hogy fordításomat – a magam ízlése szerint – jobbá vagy szebbé próbáljam tenni. Ha sikerült, őket is köszönet illeti.
Forrás: XXXVI. évfolyam 5. szám DRÁMAMELLÉKLET ■ 2003. MÁJUS ■ 1