10. Macbeth

Amikor Szelíd Duncan király uralkodott Skóciában, élt ott egy nagy thán, azaz nagyúr, a neve Macbeth. Ez a Macbeth közeli rokona volt a királynak, és az egész udvar nagyon tisztelte a háborúban tanúsított bátorságáért, vitéz magaviseletéért. Erre a vitézségre nemrégen is példát mutatott, amikor levert egy lázadó hadsereget, amelyet norvég csapatok ijesztő sokasága is segített.

Amikor a két skót hadvezér, Macbeth és Banquo győztesen tért haza ebből a nagy csatából, útjuk egy kopár fenyéren vezetett keresztül, s ott megállította őket három furcsa alak megjelenése: asszonyokhoz hasonlítottak, de szakálluk is volt, s fonnyadt bőrük, torzonborz külsejük olyan volt, mintha nem is földi teremtmények lettek volna. Legelőször Macbeth szólította meg őket, de mind láthatólag megsértve, cserepes ujját aszott ajkára tette a hallgatás jeléül, aztán az első közülük üdvözölte Macbethet, mint Glamis thánját.

A hadvezér nem kevéssé döbbent meg, amikor azt látta, hogy ilyen teremtmények ismerik őt, de még mennyivel inkább elcsodálkozott, amikor a második azzal folytatta ezt az üdvözlést, hogy a Cawdor thánja címet adta neki, pedig erre a rangra semmilyen joga sem volt, a harmadik pedig így köszöntötte:

- Üdv neked, Macbeth! Király lesz belőled!

Az ilyen prófétikus köszöntés méltán csodálatba ejthette, hiszen tudta, hogy amíg a király fiai élnek, semmi reménye nem lehet arra, hogy ő következik a trónon. A furcsa jelenségek aztán Banquóhoz fordultak, ezekkel a talányos szavakkal:

- Kisebb leszel, mint Macbeth, és nagyobb! Nem oly szerencsés, mégis boldogabb!

Azt is jósolták neki, hogy ő maga ugyan soha nem uralkodik majd, de halála után fiai királyok lesznek Skóciában. Aztán levegővé változtak és elenyésztek - ebből pedig a vezérek tudták, hogy a végzet-banyákkal, vagyis boszorkányokkal volt dolguk.

Ott álltak, és ezen a különös kalandon töprengtek, amikor hírnökök érkeztek a királytól azzal a megbízással, hogy Machbethre ruházzák Cawdor thánjának méltóságát. Hogy ez az esemény olyan csodálatosan megegyezett a boszorkányok jövendölésével, ámulatba ejtette Macbethet: csak állt megdöbbenten, képtelen volt felelni a követeknek, és már ebben az időben dagadó remény kelt lelkében, hogy a harmadik boszorkány jövendölése is épp így beteljesülhet, és egy napon majd mint király uralkodhatik Skóciában.

Banquóhoz fordult, és így szólt:

- Hiszed-e már, hogy fiaidból király lesz? Hiszen, amit nekem ígértek a boszorkányok, az csodálatosan beteljesült.

- Ez a hit - felelte a vezér - benned még a trónra is vágyat gyújthat, pedig az éjfél küldöttei gyakran azért mondanak igazat csip-csup ügyekben, hogy ezzel végzetes következményű tettekre csaljanak minket.

De a boszorkányok gonosz sugallatai túlságosan mélyen hatoltak Macbeth lelkébe ahhoz, hogysem a jó Banquo figyelmeztetéseit megfogadta volna. Ettől az időtől kezdve az volt minden gondolata, hogyan nyerhetné el Skócia trónját.

Macbeth elmondta feleségének a végzet-banyák furcsa jóslatát és a jóslat egy részének beteljesülését. Macbeth felesége, Lady Macbeth gonosz, nagyravágyó asszony volt, csak azért epedett, hogy férje és ő hatalomhoz jussanak, azzal már nem sokat törődött, mi módon. Sarkantyúzta férje tétovázó szándékát, Macbeth ugyanis lelkiismeretfurdalást érzett a vérnek gondolatára. Lady Macbeth azonban szüntelenül úgy beszélt a király meggyilkolásáról, mint ami feltétlenül szükséges lépés a kecsegtető jóslat beteljesüléséhez.

Ebben az időben történt, hogy a király, aki felséges leereszkedéssel gyakran kegyesen meglátogatta főnemeseit, Macbeth kastélyába is eljött két fiával, Malcolmmal és Donalbainnel s a thánok és udvari emberek nagy kíséretével, hogy minél jobban megtisztelje Macbethet harcainak diadalmas befejezéséért.

Macbeth vára szép helyen épült, levegője enyhe és egészséges volt, ez meglátszott abból is, hogy a fecskék fészket raktak a vár kiugró párkányai és pillérei alatt, ahol csak alkalmas helyet találtak, márpedig megfigyelték, hogy ahol ezek a madarak leginkább fészkelnek és költenek, ott a levegő mindig tiszta. A király nagyon elégedetten lépett be a kastélyba, és nem kevésbé volt megelégedve a nemes háziasszonynak figyelmességével és tiszteletadásával, mert Lady Macbeth értett ahhoz a művészethez, hogy az áruló szándékokat mosolyokkal álcázza: olyan tudott lenni, mint az ártatlan virág, valójában pedig a virág alatt megbúvó kígyó volt ő.

A király elfáradt az utazástól, korán lefeküdt, s hálószobájában szokás szerint két kamarása aludt a közelében. Szokatlanul kedvére volt fogadtatása, s ezért mielőtt visszavonult, megajándékozta legfőbb tisztjeit, a többi között egy drága gyémántot küldött Lady Macbethnek, s úgy köszöntötte, mint a legkedvesebb háziasszonyt.

Eljött az éjfél, amikor halottan hever a fél föld, rémképek gyötrik az alvó emberek lelkét, s nem jár odakint más, csak a farkas és a gyilkos. Ez volt az az idő, amikor Lady Macbeth fölkelt, hogy elvégezze a király kitervelt meggyilkolását. Nem vállalkozott volna ilyen tettre, amelyik annyira ellenkezik a női nemmel, ha nem félt volna attól, hogy férje természete túlságosan telítve van az emberi jóság tejével, semhogy gyilkosságot hajthatna végre. Tudta férjéről, hogy nagyravágyó, de azt is, hogy aggályoskodó, és még nincsen eléggé felkészülve a legfőbb bűnre, amely végül is rendszerint együtt jár a szertelen nagyravágyással. Arra megnyerte férjét, hogy beleegyezzen a gyilkosságba, de kételkedett a thán eltökéltségében, és félt tőle, hogy jellemének természetes gyöngédsége - mely sokkal emberibb volt, mint az övé - közbeszólhat, és meghiúsíthatja a szándékot. Így hát ő maga lépett a király ágyához, kezében tőrrel; arra is volt gondja, hogy a király kamarásait bőven itassa borral, és ezek most lerészegedve, tisztjükről megfeledkezve aludtak. Ott feküdt Duncan is, mély álomban az utazás fáradalmai után, s amikor Lady Macbeth elgondolkozva rátekintett, az alvó király arcában saját atyjára emlékeztette valami - ezért nem volt bátorsága ahhoz, hogy a tettet folytassa.

Visszatért férjével tanácskozni. Macbeth elhatározása már ingadozni kezdett. Meggondolta, milyen erős okok szólnak e tett ellen. Először is, ő nemcsak alattvalója, hanem közeli rokona is a királynak; aztán meg ezen a napon ő a király házigazdája, s a vendégszeretet törvényei folytán el kell zárnia az ajtót a gyilkosok elől, nem pedig magának kést ragadnia. Aztán azt is meggondolta, milyen igazságos, irgalmas király volt ez a Duncan, hogy soha meg nem sértette alattvalóit, hogy mennyire szerette főurait és különösképpen őt; hogy az ilyen királyokra különös gondot fordít az ég, alattvalóiknak pedig kétszeresen kötelességük, hogy megbosszulják halálukat. Azonkívül a király kegye folytán Macbethet minden ember nagyrabecsülte, s most mennyire beszennyezné ezt a becsületet ilyen ocsmány gyilkosság híre!

Lady Macbeth ebben a lelki vívódásban találta férjét, aki már-már a jobbik részt választotta, és elhatározta, hogy nem halad tovább a megkezdett úton. Lady Macbeth azonban olyan nő volt, aki nem egykönnyen rendült meg gonosz szándékában, s olyan szavakat kezdett suttogni férje fülébe, amiktől saját szellemének egy része átáradt férjének lelkébe. Egymás mellé sorakoztatta az érveket, hogy miért nem szabad Macbethnek visszariadnia attól, amire vállalkozott: hogy milyen könnyű ezt a tettet végrehajtani, milyen hamar túl lesz rajta, s hogy egyetlen rövid éj műve minden éjszakájuknak és nappaluknak királyi trónt és hatalmat szerez! Aztán megvetéssel sújtotta, amiért megváltoztatta szándékát, ingatagsággal és gyávasággal vádolta, kijelentette, hogy ő, Lady Macbeth már szoptatott, és tudja, milyen édes a csecsemő az anya keblén, de bárhogy nevetne is rá, ő letépné melléről, agyát szétzúzná, ha úgy megfogadta volna, mint Macbeth, hogy végrehajtja ezt a gyilkosságot. Aztán hozzátette még, milyen könnyű lesz a bűnt áthárítani a részeg, alvó kamarásokra. S beszédének erejével úgy felkorbácsolta férje lomha elhatározását, hogy Macbeth újra összeszedte bátorságát a véres ügyhöz.

Így hát tőrével kezében, lábujjhegyen lopódzott a sötétben a szoba felé, ahol Duncan feküdt, s amint ment, azt hitte, egy másik tőrt is lát a levegőben, amelyik markolatával felé kínálja magát, pengéjén és hegyén vércseppek - de amikor meg akarta fogni, nem volt más, csak levegő, puszta képzelgés, mely saját forró és kavargó agyvelejéből s az előtte álló tettből fakadt.

Erőt vett félelmén, belépett a király szobájába, és egyetlen tőrdöféssel elintézte Duncan királyt. A gyilkosság pillanatában a szobában alvó két kamarás közül az egyik felnevetett álmában, a másik »gyilkos«-t kiáltott, ettől mindketten felébredtek, de csak egy rövid imát mondtak, egyikük hozzátette: »Ég, irgalmazz!« - a másik azt felelte: »Ámen.« - Aztán megint álomba merültek. Macbeth hallgatózva állt, szeretett volna »Ámen«-t rebegni, amikor az egyik kamarás »Ég, irgalmazz!«-t mondott, de hiába szorult rá úgy irgalomra, a szó torkán akadt, nem tudta kiejteni.

Aztán megint úgy rémlett neki, mintha egy hang azt kiáltaná: »Ne aludj! Macbeth öli az álmot! A tiszta álmot, mely fő táplálónk az élet asztalán!« És mintha tovább kiáltott volna: »Ne aludj!« - így zúgott át a hang az egész házon. »Glamis megölte az álmot - soha nem alszik többé Cawdor, soha Macbeth!«

Ilyen rettenetes képzelődésekkel tért vissza Macbeth hallgatózó feleségéhez, aki már kezdte azt hinni, hogy férjének szándéka megingott, s a terv valahogyan meghiúsult. Olyan zavarodottan jött vissza, hogy felesége szemére hányja gyengeségét, s elküldte lemosni kezéről a bemocskoló vért, maga Lady Macbeth pedig felragadta a tőrt, hogy bekenje vérrel a kamarások arcát, és ezzel rájuk kenje a bűnt is.

Reggeledett, felfedezték a gyilkosságot, melyet nem lehetett eltitkolni, s akármilyen nagy fájdalmat színlelt Macbeth és felesége, akármilyen hathatós bizonyíték volt a kamarások ellen a mellettük heverő tőr és vérrel mocskolt arcuk, mégis a teljes gyanú Macbethre hárult, mert neki sokkal erősebb indító okai voltak a tettre, mint az ilyen szegény, együgyű kamarásoknak lehetett - ezért hát Duncan két fia elmenekült. Malcolm, a nagyobbik az angol udvarban keresett oltalmat, a kisebbik, Donalbain, Írországba menekült.

Minthogy a király fiai, akik utána következtek volna, üresen hagyták a trónt, Macbeth volt a legközelebbi örökös, őt koronázták királlyá, így a végzet-banyák jövendölése szórul szóra beteljesült.

Akármilyen magas rangra is jutott Macbeth és a királynő, nem tudták elfelejteni a végzet-banyáknak azt a jóslatát, hogy Macbethből ugyan király lesz, de gyerekeiből nem, hanem utána Banquo fiai lesznek majd királyok. Ha erre gondoltak, meg arra, hogy vérrel szennyezték kezüket, és olyan nagy bűnt követtek el, csupáncsak azért, hogy Banquo utódait helyezzék a trónra - ez s gondolat annyira mardosta lelküket, hogy elhatározták: végeznek Banquóval és fiával is, és ezzel meghiúsítják a végzet-banyák jóslatait, melyek az ő esetükben olyan feltűnően beváltak.

E célból nagy vacsorát adtak, és erre meghívták a legfőbb thánokat, köztük a különleges tisztelet minden jelével Banquót is fiával, Fleance-szel együtt. Az útra, ahol Banquónak este a palota felé menet el kellett haladnia, Macbeth gyilkosokat állított lesbe, és ezek ledöfték Banquót, de Fleance elmenekült a kavarodásban. Ettől a Fleance-től származik a Skócia trónját később betöltő uralkodók családja, akik közül a legutolsó VI. Jakab skót király volt, azazhogy I. Jakab angol király, mert ő egyesítette az angol koronát Skócia koronájával.

A vacsoránál a rendkívül nyájas és királyi modorú Lady Macbeth olyan méltóságteljesen és figyelmesen játszotta a háziasszony szerepét, hogy mindenki megengesztelődött iránta, Macbeth is fesztelenül társalgott thánjaival és nemeseivel, és azt mondta, most az ő fedele alatt tartózkodnék az ország egész nemessége, ha jelen volna jó barátja, Banquo is, de reméli, inkább korholnia kell, hogy nem szereti eléggé, mintsem aggódnia, hogy netalán baj érte. De éppen amikor ezeket a szavakat kiejtette, a Macbeth parancsára leölt Banquo szelleme belépett a szobába, s leült a székre, amelyet éppen Macbeth készült elfoglalni. Macbeth merész ember volt, olyasvalaki, aki remegés nélkül tudott volna szembenézni az ördöggel is, mégis a rettenetes látványra arca elfehérült a félelemtől, s bizony egészen megrettenve állt ott, s rámeredt a szellemre. A királynő és a főurak semmit sem láttak, de észrevették, hogy Macbeth egy üres székre bámul - legalábbis ők így gondolták -, s ezt afféle hirtelen, őrült rohamnak vélték; Lady Macheth azonban suttogva szemére hányta, hogy ez ugyanaz a képzelgés, amelyik tőrt láttatott vele a levegőben, amikor Duncant készült megölni. De Macbeth továbbra is látta a szellemet, és nem is hederített mindarra, amit mondtak neki, hanem megszólította a szellemet kusza, de olyan jelentős szavakkal, hogy a királynő attól félt, lelepleződik a szörnyű titok, ezért nagy sebtiben elbocsátotta a vendégeket, s azzal mentegette Macbeth rosszullétét, hogy ilyesfajta rohamok gyakran gyötrik őt.

Ilyen szörnyű rémképek gyötörték hát Macbethet. A királynő éji nyugalmát meg az övét is rettenetes álmok zavarták, s Banquo vére sem háborgatta őket jobban, mint Fleance menekülése, mert most már úgy tekintették őt, mint királyok egész sorának ősét, aki majd az ő utódaikat megfosztja a tróntól. Ezek a gyötrő gondolatok nem engedték őket megnyugodni, s Macbeth elhatározta, hogy még egyszer felkeresi a végzet-banyákat, s mindent megtud tőlük, akármilyen rosszat rejt is a jövendő.

Egy barlangban kereste őket a fenyéren, ők pedig, mivel a jövőbe láttak, tudták, hogy Macbeth eljön, és éppen elkészítették azt az iszonyú varázsszert, amivel a pokoli lelkeket felidézték, hogy feltárják előttük a jövendőt. Ehhez olyan borzasztó kellékekre volt szükségük, mint varangyok, denevérek, kígyók, tarajos gőte szeme, kutyanyelv, gyíkfarok, bagolyszárny, sárkánypikkely, farkasfog, sózott cápa-uszony, boszorkány-múmia, bolondító beléndek gyökere - de ezt vak sötétben kell letépni, különben nincs hatása -, bakkecske epéje, zsidó veséje, sírokban gyökerező tiszafa ága, egy halott gyerek ujja - mindezt egy nagy üstben vagy katlanban kellett megfőzni, s amint az üst átforrósodott, páviánvérrel lehűteni, ehhez aztán hozzáöntötték egy olyan kocának a vérét, amelyik felfalta a malacait, továbbá akasztófára csöpögött zsiványzsírt is öntöttek a tűzbe. Ezzel a bűvös szerrel kényszerítették a pokoli lelkeket, hogy feleljenek kérdéseikre.

Az egyik boszorkány megkérdezte Macbethtől, tőlük akar-e választ kételyeire, vagy inkább az ő mestereiktől. Macbeth nem riadt vissza a szörnyű szertartástól, amit maga előtt látott, hanem merészen azt felelte:

- Hívd: hadd lássam őket.

Erre aztán felidéztek három szellemet. Az első jelenés sisakos fejként emelkedett fel az üstből, nevén szólította Macbethet, figyelmeztette őt, hogy őrizkedjék Fife thánjától. Macbeth megköszönte jó tanácsát, mert már amúgyis féltékeny volt Macduffra, Fife thánjára.

A második szellem véres gyermek alakjában merült fel, ő is nevén szólította Macbethet, s arra buzdította, ne féljen senkitől, nevessen a szemébe minden emberi erőnek, mert akit asszony szült, nem árthat neki: az volt végső tanácsa, legyen Macbeth vakmerő, véres és szilárd.

- Akkor hát élj, Macduff! - kiáltotta a király. - Mért félni tőled? De mégis: jobb a kettős biztosíték, ha nem élsz, csak nevetek a sápadt félelemre, és alszom, bárhogy dörög a menny.

Ezt a szellemet is elbocsátották, s ekkor egy harmadik merült fel az üstből, koronás gyermek alakjában, kezében zöld ággal. Nevén szólította Macbethet és eloszlatta félelmét minden összeesküvéssel szemben, mert azt mondta, nem győzi le soha ellenség, míg a birnami erdő Dunsinane dombjára nem vonul.

- Édes jövendölések! Drága szók! - kiáltott Macbeth. - Ki toboroz erdőket? Hol a fa, mely kilép a földből? Látom már, hogy megérem a szokásos emberi életkort, és nem tép ki belőle erőszakos halál. De szívem dobog, hogy még valamit megtudhassak. Mondjátok meg, ha mesterségetek meg tudja mondani: lesz-e király valaha Skóciában Banquo sarjaiból?

De erre az üst föld alá süllyedt, zene hangzott fel, és nyolc király árnya vonult el Macbeth előtt, utolsónak Banquo, de még ő is egy tükröt tartott, s ez még több alakot mutatott, a véresfürtű Banquo pedig Macbethre mosolygott s az alakok sorára mutatott: ebből megtudta Macbeth, hogy ezek Banquo utódai, akik utána uralkodnak majd Skóciában. A boszorkányok halk zenére táncolva, hódolattal üdvözölték Macbethet és elenyésztek. Ettől az időtől kezdve Macbethnek csak véres, iszonyú gondolatok jártak az eszében.

A boszorkányok barlangjából kilépve első dolog, amit meghallott, az volt, hogy Macduff, Fife thánja Angliába szökött, és csatlakozott az elhalt király legidősebb fia, Malcolm alatt gyülekező hadsereghez, amelynek az volt a szándéka, hogy letegye a trónról Macbethet, és Malcolmot, a jogos örököst ültesse helyére. Macbeth felbőszült haragjában megrohanta Macduff várát, kardélre hányta feleségét és gyerekeit, akiket a thán otthonhagyott, és ezt a mészárlást kiterjesztette mindazokra, akik Macduffal akár a legtávolabbi rokonságban voltak is.

Ezek és más hasonló tettei miatt elidegenedett tőle egész főnemességének lelke. Akik tehették, elszöktek, hogy csatlakozzanak Malcolmhoz és Macduffhoz, akik most már hatalmas, Angliában toborzott hadsereggel közeledtek; az otthonmaradtak titkon kívántak sikert Malcolm és Macduff fegyvereinek, mert annyira féltek Macbethtől, hogy nyíltan nem fordulhattak ellene.

Macbeth csak lassan szedte össze haderejét. Mindenki gyűlölte a zsarnokot; senki sem szerette, senki sem tisztelte; mindenki gyanakodott rá, s Macbeth már irigyelni kezdte Duncan helyzetét, akit ő gyilkolt meg, de most már nyugodtan alszik sírjában, mert az árulásnak nincs már hatalma fölötte: sem az acél, sem a méreg, sem a belső ármány, sem az idegen katonaság nem árthat neki többet.

Míg ezek történtek, gonoszságának egyetlen társa a királynő, akinek szívén néha pillanatnyi nyugalmat talált azoktól a rettenetes álmoktól, amelyek éjszakánkint mindkettőjüket gyötörték, meghalt, azt mondták, saját kezével vetett véget életének, mert nem tudta elviselni a bűn mardosását és az általános gyűlöletet -, halála után Macbeth magára maradt, egy lélek sem szerette, senki sem törődött vele, nem volt egy barátja, akivel bizalmasan közölhette volna gonosz szándékait.

Nem kívánta többé az életet, a halálra vágyakozott, de Malcolm seregének közeledése felébresztette benne hajdani bátorságának maradékát, és elhatározta, hogy - így fejezte ki magát - »legalább páncélban akar elhullani!« Egyébként pedig a boszorkányok üres ígéretei hamis magabízással töltötték el, és visszaemlékezett a szellemek szavaira, hogy akit asszony szült, nem árthat neki, s hogy nem győzi le soha ellenség, míg a birnami erdő Dunsinane dombjára nem vonul, ez pedig, úgy gondolta, soha be nem következhetik. Bezárkózott várába, melynek megvívhatatlan ereje dacolt minden ostrommal, itt várta komoran Malcolm közeledtét.

Egy napon hírnök érkezett hozzá, sápadtan és félelemtől remegve, alig volt képes beszámolni arról, amit látott: azt erősítgette, hogy éppen őrt állt a dombon, amikor Birnam felé nézett, és úgy látta, az erdő egyszerre megindult.

- Hazudsz, bitang! - kiáltotta Macbeth. - Ha hazudtál, az első fán fogsz lógni, élve, míg csak meg nem aszal az éhség, és ha igaz, amit mondtál, hát te köttess fel engem. - Macbeth most már kezdett meginogni eltökéltségében, és kezdett kételkedni a szellemek kétértelmű szavaiban. Nem kellett félnie addig, amíg a birnami erdő föl nem megy Dunsinane-re, és íme az erdő megindult ellene! - De azért - mondta - ha úgy van, ahogy ez mondja, akkor is föl, fegyverre! Nem segít az, ha itt maradunk, se az, ha megfutunk. Már a nap sugarát is unom, bár dőlne romba az egész világ!

E kétségbeesett szavakkal kirontott az ostromlókra, akik most már felértek egész a várig. Könnyű volt megmagyarázni azt a különös látványt, amely azt a gondolatot sugallta a hírnöknek, hogy megindult az erdő. Amikor az ostromló sereg keresztül vonult a birnami erdőn, Malcolm, az ügyes hadvezér megparancsolta katonáinak, vágjon le mindegyikük egy-egy ágat, s tartsa maga elé, hogy így elleplezzék haderejének nagyságát. A lombokkal menetelő katonák keltették messziről azt a látványt, amely megrémítette a hírnököt. Így hát beteljesültek a szellemek szavai, de egészen más értelemben, mint ahogy Macbeth értette őket, s ezzel leomlott önbizalmának egyik bástyája.

Most aztán vad tusa következett, Macbethet csak gyöngén támogatták azok, akik barátainak nevezték magukat, de valójában gyűlölték a zsarnokot, s Malcolm és Macduff pártjához hajlottak, ő maga mégis kétségbeesett haraggal és bátorsággal küzdött, levágott mindenkit, aki szembeszállt vele, míg végül eljutott oda, ahol Macduff harcolt. Amikor meglátta Macduffot, eszébe jutott a szellem figyelmeztetése, hogy minden ember közül elsősorban Macduffot kerülje, de Macduff őt kereste az egész csatában, s most elvágta visszavonulását. Előbb elkeseredett párviadal kezdődött. Macduff gyalázva szidta, amiért meggyilkolta feleségét és gyerekeit. Macbeth lelkét már amúgyis eléggé terhelte ennek a családnak a vére, s ezért elállt volna a küzdelemtől, de Macduff tovább ösztökélte, és zsarnoknak, gyilkosnak, pokol kutyájának, gazembernek nevezte.

Macbethnek ekkor eszébe jutottak a szellem szavai, hogy akit asszony szült, nem árthat neki, ezért magabiztosan mosolygott, és így szólt Macduffhoz:

- Ne fáradj, Macduff! Ahogy a vághatatlan levegőt nem éri éles vasad, úgy engemet se. Engem varázs véd: akit anya szült, nekem nem árthat.

- Ess hát kétségbe: megszűnt a varázsod - mondta Macduff -, s megmondhatja az a hazug szellem, akit szolgáltál, hogy Macduffot nem anya szülte, nem úgy született, ahogy emberek születni szoktak, hanem idő előtt vették el az anyjától.

- Átkozott a nyelv, mely ezt mondta - felelte a remegő Macbeth, és érezte, hogy önbizalmának végső maradéka is elenyészett -, soha többé ember ne higgyen boszorkányok és szemfényvesztő szellemek kétértelmű hazugságainak, mert becsapnak minket kettős jelentésű szavakkal, és miközben szórul szóra megtartják ígéretüket, a másféle jelentéssel rászedik reményeinket. Nem vívok veled.

- Akkor hát add meg magad, és maradj életben - kiáltotta gúnyolódva Macduff. - Légy világ csúfja, akit mutogatnak, ahogyan a ritka szörnyeket szokás, és ráfestjük egy táblára: »Itt látható a zsarnok.«

- Soha - mondta Macbeth, akinek bátorsága a végső kétségbeeséssel visszatért - nem adom meg magam, hogy csókoljam a földet Malcolm előtt, s a csőcselék átka üldözzön. Bár Birnam erdeje feljött Dunsinane-ra, s te állsz előttem, kit nem anya szült, mégis megpróbálom a végsőt.

Ezekkel az őrjöngő szavakkal rávetette magát Macduffra, aki vad párviadalban végül is legyőzte, levágta fejét, s ajándékul átnyújtotta az ifjú törvényes királynak, Malcolmnak, aki Macbeth holtteste fölött átvette az uralkodást, amelytől a bitorló cselszövényei olyan régóta megfosztották, s a nemesség és a nép üdvrivalgásának közepette elfoglalta Szelíd Duncan trónját.