Rab Itália, hajh, nyomor tanyája,
kormánytalan hajó vad förgetegben,
világnak nem úrnője, csak rimája:
lám, alig földed szent neve kirebben
s honfitársát holtan e drága szellem
fogadja testvérénél melegebben,
míg élve benned testvér testvér ellen,
kit egy fal övez és egyazon árok,
nincs hogy egymással hadat ne viseljen.
Nyomorult! bár szemeddel körbejárod
tengered partját, s mély öledbe nézel,
békével boldog pontod nem találod.
Mit ér, hogy féket tett rád gondos ésszel
Justinianus, ha üres a nyerged?
neved annál nagyobb szégyenbe vész el.
Aj, bitang nép, ma is hű lenne lelked,
és hagynád Caesart ülni az ülésben,
ha az Isten szavait nem felejted.
Nézd, milyen bokros a paripa! nézd, nem
tűri fékét, mert nincs sarkantyuzója,
mert te tartod kantárát gyenge kézben!
Ó Német Albert, mért szálltál le róla?
Tenéked nem szabadott volna félned
nyerget vetni a bús vadságu lóra.
Hulljon ezért véredre bölcs itélet
a csillagokból, új s előre-biztos,
melytől utódod borzadozva félhet.
Mert vén apáddal csak otthoni piszkos
ügyleteidre gondolván, feledted,
hogy a császár-kert útja sárral iszkos.
Jőjj, nézd, a Montaguok s a Capulettek
s Mondaldi s Filippeschi, búval ottan
- te gondtalan! - s gyanúval tellve retteg!
Jőjj, nézd, kegyetlen, hogy nyög elnyomottan
a hű nemesség: légy bajukra balzsam!
lásd, Santafiorban milyen állapot van.
Jőjj, nézz Rómádra, hogy sir, csupa jajban,
özvegyen, árván; s ezt zokogja folyvást:
"Cézárom, miért nem vezetsz a bajban?"
Jőjj, nézd e népet, hogy szereti egymást!
s ha már részvétre nem költ szörnyü kórunk,
jőjj legalább, hogy tennen szégyened lásd!