Közzététel dátuma: Feb 05, 2019 8:42:15 AM
Shylock, a zsidó uzsorás Velencében élt s óriási vagyont halmozott fel azzal, hogy nagy kamatra kölcsönt adott keresztény kereskedőknek. Shylock keményszívű ember volt, s olyan szigorúan bekövetelte a kölcsönadott pénzt, hogy minden jó ember utálta, de különösen Antonio, egy fiatal velencei kalmár. Shylock is ugyanannyira gyűlölte Antoniót, mert annak szokása volt, hogy pénzt adott kölcsön bajbajutott embereknek, és sohasem fogadott el kamatot a kölcsönadott pénzért. Így hát nagy ellenségeskedés volt a kapzsi uzsorás és Antonio, a nagylelkű kalmár között. Valahányszor Antonio találkozott Shylockkal a Rialtón, vagyis a tőzsdén, szemére szokta vetni uzsorakamatait és lelketlen üzleteit. Amaz látszatra türelemmel viselte el ezeket a szidásokat, de titokban a bosszúról gondolkodott.
Antonio a legkedvesebb, legelőkelőbb ember volt, aki valaha is élt, szelleme fáradhatatlan az udvariasságban, valóban olyan férfi volt, akiben az ősi római becsület erősebben megnyilvánult, mint bárkiben, aki Itália levegőjét szívta. Minden polgártársa nagyon szerette, de szívéhez legközelebb álló, legdrágább barátja Bassanio volt, egy velencei nemes, akinek kicsi lévén apai öröksége, majdnem kimerítette csekély vagyonát azzal, hogy szűkös eszközeihez képest túlságosan költekező életet folytatott, aminthogy magasrangú, de kisvagyonú fiatalemberek erre mindig hajlamosak. Valahányszor Bassaniónak pénz kellett, Antonio segítségére sietett, és úgy látszott, mintha kettejüknek egy szíve és egy erszénye volna.
Egy napon Bassanio felkereste Antoniót, s elmondta neki, úgy akarja helyrehozni vagyoni állapotát, hogy feleségül vesz egy gazdag hölgyet, akit szívből szeret, aki egyedüli örökösnője nemrég elhúnyt apja nagy birtokának. Bassanio már a lány apjának életében látogatta házukat, s akkor úgy vélte, hogy gyakran kapott e hölgy szeméből szótlan biztatást, mely mintha azt mondta volna, hogy nem vennék rossz néven udvarlását; de nincs annyi pénze, hogy úgy jelenjék meg ott, mint ahogy ilyen gazdag örökösnő kérőjéhez illik, s ezért arra kérte Antoniót, eddig tanúsított szívességeihez tegye még hozzá azt is, hogy háromezer dukátot kölcsönöz neki.
Antoniónak ebben az időben éppen nem volt annyi pénze, hogy barátjának kölcsönözhessen, de néhány áruval megrakott hajójának hamari visszatérését várta, s ezért azt mondta, elmegy Shylockhoz, a gazdag pénzváltóhoz, hajóit leköti fedezetül, s kölcsönkéri tőle a pénzt.
Antonio és Bassanio együtt elment Shylockhoz, s Antonio megkérte, kölcsönözzön neki háromezer dukátot bármilyen kamatra, a pénzt majd tengerjáró hajóinak áruiból fogja kifizetni. Shylock erre azt gondolta magában: »Ha egyszer megfoghatom a nyakát, jóllakatom a régi haragot. Gyűlöli szentelt népünket, ingyen helyez ki kölcsönpénzt, s ahol a kereskedők gyűlnek össze, szid és uzsorának mondja hasznomat. De átok verje törzsemet, ha neki ezt megbocsátom.«
Antoniót, amikor látta, hogy magában töpreng és nem felel, türelmetlenség fogta el a pénz miatt, és azt mondta:
- Shylock, hallod-e, kölcsönadod-e a pénzt?
Erre a kérdésre a másik így felelt:
- Signor Antonio, te a Rialtón nem egyszer szidtál engem, amiért a pénzem után kamatot szedek. Én tűrtem csöndes vállvonogatással, mert törzsünk osztályrésze a tűrés. Hitetlennek és vérebnek neveztél, leköpted kaftánomat, s elrúgtál; mint egy idegen kuvaszt a küszöbödről. Most kiderült, hogy szükséged van énrám. Most jössz hozzám, és azt mondod: »Shylock, pénz kell nekünk.« Van egy kutyának pénze? Lehet ez? Ad egy kuvasz háromezer dukátot? Vagy meghajoljak, és így szóljak-e: »Szép uraság, te pénteken leköptél, másnap kutyának mondtál, s most e kedvességért pénzt adjak neked?«
Antonio így felelt:
- Kedvem jött, hogy megint így hívjalak, és megrugdossalak, és leköpjelek! Ha kölcsönadod azt a pénzt, ne úgy add, mint barátnak. Kölcsönözz inkább, mint ellenfelednek, kit, ha megszorul, csak derűsebb arccal szipolyozol.
- De mondd - kérdezte Shylock -, miért viharzol? A barátod szeretnék lenni, és elfelejteni, hogy megaláztál, megadni, ami kell neked, anélkül, hogy kamatot vegyek.
Ez a látszólag nyájas ajánlat nagyon meglepte Antoniót, s ekkor Shylock, még mindig jóságot színlelve, mintha mindazt, amit tesz, azért tenné, hogy Antonio szeretetét megnyerje, megint csak azt mondta, hogy kölcsönad háromezer dukátot, és nem kér kamatot pénzéért, csak jöjjön el vele Antonio egy ügyvédhez, s ott merő játékból írjon alá egy kötelezvényt, amely szerint, ha bizonyos napon nem fizeti vissza a pénzt, zálogul leköt egy font1 húst, mely kivágható testének bármely részéből, ahol Shylocknak épp kedve telik.
- Szavamra - felelte Antonio -, ezt a feltételt betartom, és azt mondom, hogy kedves a zsidó.
Bassanio azt mondta, ilyen feltételt ne vállaljon érte, de Antonio ragaszkodott hozzá, hogy aláírja a kötést, mert még mielőtt a fizetés napja elérkezik, hajói a kölcsönzött pénznél tízszer nagyobb értékű áruval megrakodva térnek majd haza.
Shylock hallotta ezt a vitát és felkiáltott:
- Ó, Ábrahám atyám! Nézd, micsodák e keresztények, akiket kemény szívük tanít másokra gyanakodni. Kérlek, mondd meg, Bassanio, hát mit nyernék, ha nem fizetne akkor, s a bánatpénzt rajta behajtanám? Egy font kivágott emberhús nem oly ízes, nem is oly hasznosítható, mint juhok, ökrök, kecskék húsa. Mondom, e szívességgel pályázom kegyére: ha elfogadja, jó, ha nem, agyő.
Végül Bassanio tanácsa ellenére, aki, bármit is mondott Shylock a maga jóságos szándékairól, nem szerette, hogy barátja megkockáztatja kedvéért ezt a megdöbbentő bírságot -, Antonio aláírta a kötést, mert azt hitte, igaz, amit az uzsorás mond, és az egész csak puszta játékból történik.
A gazdag úrihölgy, akit Bassanio feleségül akart venni, Velence közelében élt egy Belmont nevű helységben, Portiának hívták, és sem megjelenésének, sem lelkének bája nem maradt semmivel sem alul avval a Portiával szemben, akiről tudjuk, hogy Cato lánya volt és Brutus felesége.
Bassanio, miután barátja, Antonio élete kockáztatásával ilyen kedvesen ellátta pénzzel -, elindult Belmontba ragyogó kísérettel, köztük egy Gratiano nevű úriemberrel.
Bassanio udvarlása sikeresnek bizonyult, és Portia rövidesen beleegyezett, hogy férjéül elfogadja.
Bassanio bevallotta Portiának, hogy nincs vagyona, s hogy mással se kérkedhetik, csak előkelő születésével és nemes őseivel. Portia azonban - aki értékes tulajdonságaiért szerette Bassaniót s elég vagyona volt ahhoz, hogy ne a gazdagságot keresse férjében - méltóságteljes szerénységgel azt válaszolta, bárcsak ezerszer szebb volna és tízezerszer gazdagabb, hogy így méltó lehetne Bassanióhoz, aztán a nagyon művelt Portia kedvesen becsmérelte magát, azt mondta magáról, hogy neveletlen, műveletlen, tapasztalatlan lány, de azért nem túl öreg még a tanuláshoz, s hogy lágy szellemét Bassaniónak ajánlja: minden dolgában ő vezesse, mint ura, kormányzója és királya. Végül azt mondta:
- Magamat és mindent, ami enyém, most neked adtam: nemrég még ura voltam e kastélynak és cselédeimnek, s királynő önmagam fölött, de most e ház és e cselédek s önmagam mind tiéd, uram. Vedd e gyűrűvel - s egy gyűrűt nyújtott át Bassaniónak.
Az a bájos modor, amellyel a gazdag és előkelő Portia ilyen szerény vagyonú embert férjéül fogadott, olyan hálával és csodálattal töltötte el Bassaniót, hogy örömét és tiszteletét nem is tudta másképpen kifejezni a kedves hölgynek, aki ennyire megtisztelte őt, csak a szerelem és a köszönet tört szavaival: átvette a gyűrűt, és megfogadta, hogy sohasem válik meg tőle.
Gratiano és Nerissa, Portia komornája éppen uruk és asszonyuk kíséretében voltak, amikor Portia olyan bájosan megígérte, hogy engedelmes felesége lesz Bassaniónak, mire Gratiano boldogságot kívánt Bassaniónak és a nagylelkű hölgynek, s engedelmüket kérte, hogy velük egyidőben ő is megházasodhasson.
- Örömmel, Gratiano - mondta Bassanio -, ha tudsz addig nőt szerezni.
Gratiano ekkor azt mondta, hogy szereti Portia szép komornáját, Nerissát, aki megígérte, hogy felesége lesz, ha hölgye férjhez megy Bassanióhoz. Portia megkérdezte Nerissát, igaz-e mindez. Nerissa azt felelte:
- Igaz, ha nem haragszik, asszonyom.
Portia szívesen beleegyezett, Bassanio pedig nyájasan így szólt:
- Nászotok csak szépíti ünnepünket, Gratiano.
A szerelmesek boldogságát e pillanatban sajnálatosan megzavarta egy követ megjelenése: levelet hozott Antoniótól, félelmes hírekkel. Miközben Bassanio Antonio levelét olvasta, Portia attól félt, hogy valamilyen kedves barátjának halála áll benne, annyira elsápadt Bassanio. Megkérdezte tőle, mi szomorította el annyira, mire Bassanio így felelt:
- Ó, édes Portia, nem sok gonoszabb szó mocskolt be papírt, mint ezek. Nézd, kedves úrnőm, mikor szerelmet vallottam neked, megmondtam, hogy egyetlen vagyonom ereimben folyik: nemes vagyok. De azt is meg kellett volna mondani, hogy a semminél is kevesebbem, azazhogy adósságom van.
Bassanio ekkor elmondta Portiának mindazt, amit már elbeszéltünk. Hogyan kölcsönzött pénzt Antoniótól, és beszélt arról a kötelezvényről is, mellyel Antonio egy font húst kötött le zálogul arra az esetre, ha nem fizeti ki egy bizonyos napon, s ekkor Bassanio felolvasta Antonio levelét, mely így hangzott:
1 kb. 1/2 kg
2 a velencei városállam uralkodója a középkorban
Kedves Bassanio, minden hajóm elsüllyedt, zálogomat a Zsidónak eljátszottam, s mivel, ha megfizetem, lehetetlen, hogy éljek, csak éppen látni szeretnélek, mielőtt meghalok. De azért csak mulass jól, s ha szereteted nem beszél rá, hogy jöjj, levelem se tegye.
- Ó, szerelmem - mondta erre Portia -, hagyj mindent abba, menj. Lesz aranyad, hogy hússzor kifizesd tartozásodat, mielőtt ilyen barát elveszítse egy hajszálát Bassanio miatt. Drágán vettelek meg, drágán szeretlek.
Portia még azt mondta, hogy férjhez szeretne menni, mielőtt Bassanio útra kel, hogy így törvényes joga legyen felesége pénzéhez, ezért hát még aznap megházasodtak, ugyanakkor Gratiano is feleségül vette Nerissát, s Bassanio és Gratiano abban a pillanatban, hogy házasok voltak, nagy sietve elindultak Velencébe, ahol Bassanio már börtönben találta Antoniót.
A fizetés napja elmúlt, a kegyetlen uzsorás nem akarta elfogadni a pénzt, melyet Bassanio felajánlott neki, hanem ragaszkodott ahhoz, hogy egy fontot kapjon Antonio húsából. Már a napját is kijelölték, amikor ezt a visszataszító pört a velencei dózse2 előtt megtárgyalják, s Bassanio rettentő izgalomban várta a tárgyalást.
Amikor Portia elbúcsúzott férjétől, vigasztaló szavakat intézett hozzá, s arra kérte, ha visszatér, hozza magával kedves barátját; de azért félt, hogy Antonio ügye rosszra fordult, így hát amikor magára maradt, gondolkozni kezdett és azt fontolgatta magában, nem segíthetne-e valami módon abban, hogy megmentsék drága Bassaniója barátjának életét. És igaz, hogy amikor meg akarta tisztelni Bassanióját, olyan szelíd és asszonyos bájjal mondta neki, hogy minden dolgában aláveti magát az ő irányításának és felsőbbrendű bölcsességének, de azért most, amikor férje barátjának életveszedelme cselekvésre ösztönözte, csöppet sem kételkedett a maga erejében, hanem rábízta magát saját igaz és tökéletes ítéletének irányítására, s hirtelen elhatározta, hogy ő maga is Velencébe megy, és beszélni fog Antonio védelmében.
Portiának egy rokona jogtudós volt: ennek a Bellario nevű jogtudósnak írt, előadta neki az ügyet, véleményét kérte, s arra is, hogy a tanácsával együtt küldje el neki a maga ügyvédi ruháját. A követ visszatért Bellario levelével, melyben tanácsot adott, hogyan kell eljárnia, egyúttal elküldött minden szükséges felszerelést is.
Portia férfiruhába öltözött, ugyanígy öltöztette föl társalkodónőjét, Nerissát is, aztán fölvette az ügyvédi köntöst, és magával vitte Nerissát, mint írnokát, azonnal útnak indultak, és éppen a tárgyalás napján érkeztek Velencébe. A pört tárgyalni kezdték a dózse és a velencei szenátorok előtt a szenátusban, amikor Portia belépett e legfelsőbb törvényszék elé, s átnyújtotta Bellario levelét, melyben e nagytudományú jogász azt írta a dózsénak, hogy ő maga jött volna el, Antonio védelmében beszélni, de a betegség megakadályozta ebben, és most engedélyt kér arra, hogy a tanult, ifjú Balthasar doktor - így nevezte Portiát - beszélhessen helyette. A dózse hozzájárult ehhez, és nagyon csodálkozott az idegen fiatalos megjelenésén, mert Portiát ügyesen elváltoztatta jogtudori köntöse és nagy parókája.
Most aztán megkezdődött ez a fontos tárgyalás. Portia körülnézett, látta a könyörtelen uzsorást, és látta Bassaniót is, aki azonban nem ismerte fel őt álruhájában. Bassanio Antonio mellett állt: kétségbeesés és félelem gyötörte barátja miatt.
Annak a nehéz feladatnak fontossága, melyet Portia magára kiszabott, bátorságot adott e gyöngéd hölgynek, és merészen nekifogott annak a munkának, amelynek elvégzésére vállalkozott. Mindenekelőtt Shylockhoz fordult. Elismerte, hogy a velencei törvények jogot adnak ahhoz, hogy megkapja a kötelezvényben meghatározott zálogot, de olyan szépen beszélt arról a nemes tulajdonságról, a kegyelemről, hogy meghatotta volna mindenkinek a szívét, csak az érzéketlen Shylockét nem; azt mondta, a kegyelem úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből a lenti földre, s kétszeresen áldott: megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja; hogy koronánál szebb dísze a királynak, mert az istennek magának tartozéka; hogy a hatalom akkor a legistenibb, ha fékje kegyelem; s kérte Shylockot fontolja meg azt, hogy mi mindnyájan bocsánatért könyörgünk, s imánk egyúttal megbocsátani int minket is. Shylock erre csak azzal felelt, hogy a kötelezvényben kikötött bírságot kívánja.
- Nem képes kifizetni azt a pénzt? - kérdezte Portia.
Bassanio ekkor felajánlotta az uzsorásnak, hogy annyiszor háromezer dukátot fizet meg, ahányszor csak kívánja, de Shylock ezt visszautasította, és még mindig csak azt kívánta, hogy egy fontot kapjon Antonio húsából. Bassanio ekkor azért könyörgött a tudós fiatal ügyvédnek, igyekezzék kicsit csavarni a törvényen, hogy megmentsék Antonio életét. De Portia méltóságteljesen azt válaszolta, hogy az egyszer megállapított törvényeket sohasem szabad megváltoztatni. Shylock hallván, hogy Portia azt mondja, nem szabad megváltoztatni a törvényt, úgy érezte, a jogtudós az ő érdekében beszél, s ezért így szólt:
- Egy Dániel ítélt, egy Dániel! Hogy tisztellek, ifjú, tudós bíró! A külsődnél mennyivel öregebb vagy!
Portia most arra kérte Shylockot, engedje belenézni a kötelezvénybe, s amikor elolvasta, így szólt:
- Oda hát a zálog, s az uzsorásnak joga van e húsra, melyet kivág a kalmár szíve tájából. - Aztán azt mondta Shylocknak: - Légy irgalmas: fogadd el a pénzt, és mondd nekem, hogy tépjem el a kötelezvényt.
De a kegyetlen Shylock nem volt hajlandó irgalmat tanúsítani, hanem így szólt:
- Lelkemre esküszöm, emberi nyelvnek nincs ereje ahhoz, hogy megmásítson.
- Akkor hát, Antonio - mondta Portia -, készítsd elő a szívedet a késre.
És mialatt Shylock nagy buzgósággal élesített egy hosszú kést, hogy kivágjon egy font húst, Portia így szólt Antonióhoz:
- Van még mondanivalód?
Antonio nyugodt lemondással azt felelte, hogy nem sok mondanivalója van, mert lelkét előkészítette a halálra. Aztán így szólt Bassanióhoz:
- Adj kezet, Bassanio, ég veled. Ne búsítson, hogy érted jártam így. Üdvözlöm nemes feleségedet: mondd el neki, hogyan szerettelek.
Bassanio mélységesen lesújtva válaszolt.
- Antonio, tudd meg, a feleségem nekem az életemnél többet ér; de hitves, élet, az egész világ nem ér nekem többet az életednél: mind elveszteném, mindet odaadnám, ha szabadon engedne ez az ördög.
Portia hallotta ezt, s a jószívű hölgyet csöppet sem sértette, hogy férje ilyen erős szavakkal fejezte ki a szeretetet, amellyel olyan hű barátnak tartozott, mint Antonio, de azért nem állhatta meg, hogy ezt ne felelje rá:
- No, nem köszönné meg a feleséged, ha ajánlatodat meghallaná.
Ekkor Gratiano, aki szerette utánozni, amit ura tesz, azt gondolta, neki is olyan beszédet kell mondania, mint Bassaniónak, és azt mondta Nerissa füle hallatára, aki írnokruhájában Portia mellett jegyezgetett:
- Van hitvesem s szeretem, esküszöm, de bár az égben lenne most, hogy onnan megmásíthatná e kutya uzsorást.
- Jó, hogy ezt a háta mögött ajánlod: vágyad nem szolgálná a házi békét - mondta Nerissa.
Shylock ekkor türelmetlenül felkiáltott:
- Az idő múlik: mondj ítéletet.
És most a törvényszéken mindenkit rettegő várakozás fogott el, minden szív megtelt bánattal Antonióért. Portia megkérdezte, készen áll-e a mérleg a hús megmérésére, és ezt mondta az uzsorásnak:
- Végy költségedre, Shylock, egy sebészt, hogy mielőtt elvérzik, bekötözze.
Shylock, akinek éppen az volt a szándéka, hogy Antonio halálra vérezzen, így szólt:
- A kötvényben ez benne van talán?
Portia azt felelte:
- Nincs beleírva, no de mit tesz az? Jó volna, ha megtennéd irgalomból.
Shylock erre csak ennyit felelt:
- Nem találom, a kötvényben nem áll.
- Akkor - mondta Portia - egy font e kalmár húsából tiéd: a bíróság s a törvény megítéli. E húst a melléből kell majd kivágnod: megengedi a bíróság és a törvény.
Shylock megint felkiáltott:
- Ó igaz bíró, bölcs bíró! Egy Dániel ítélt, egy Dániel! - Aztán megint hosszú kését élesítette, mohón Antonióra nézett, és így szólt: - Készülj!
- Várj még kicsit - mondta Portia -, csak egyre kell ügyelned. E kötvény egy csöpp vért sem ad neked. »Egy font hús«: éppen ezek a szavak. De ha, míg vágod, csak egy csöpp vért ontasz, minden birtokod s javad elkoboztatik velencei törvény szerint, s Velence államára száll.
Shylock számára azonban végképp lehetetlen volt, hogy a font húst kivágja, anélkül, hogy Antoniónak vérét ontsa, s Portiának ez a bölcs felfedezése, tudniillik, hogy a kötelezvény csak húst említett, s vért nem - megmentette Antonio életét, s mindnyájan bámultak, milyen csodásan éleselméjű a fiatal ügyvéd, akinek olyan szerencsésen eszébe jutott ez a kibúvó, tapsok hangzottak fel a szenátus minden részéről, és Gratiano Shylock saját szavaival felkiáltott:
- Hallod, uzsorás? Ó bölcs, igaz bíró! Egy Dániel ítélt, egy Dániel!
Shylock, amikor látta, milyen kudarcot vallott kegyetlen szándéka, csalódott tekintettel kijelentette, hogy elfogadja a pénzt. Bassanio mértéktelenül örült Antonio váratlan megszabadulásának, és felkiáltott:
- Itt a pénz!
De Portia visszatartotta, és így szólt:
- Csitt! Ne siess. Igazságot a zsidónak: nem jár neki semmi, csupán a bírság. Készülj, Shylock, kivágni azt a húst, ne onts vért és ne vágj többet, sem kevesebbet, mint épp egy fontot: ha többet veszel, vagy kevesebbet, sőt ha a mérleg nyelve meginog csupán egy hajszál vastagságnyira, Velence törvényei szerint meghalsz, és minden javadat elkobozzák.
- A tőkémet add meg, és hadd menjek innen - mondta Shylock.
- Már elkészítettem számodra - mondta Bassanio -, itt van.
Shylock már át akarta venni a pénzt, amikor Portia megint megakadályozta, és így szólt:
- Várj, a törvénynek még dolga van veled! Velence írott törvénye szerint vagyonodat az állam elkobozza, mert egy polgárának életére törtél, s életed a dózse kegyelmétől függ, hát térdre, és kérj kegyelmet a dózsétól.
A dózse ekkor így szólt Shylockhoz:
- Hogy lásd, milyen más a mi szellemünk, életed kérés nélkül visszaadjuk, de vagyonod fele Antonióé, másik a kincstáré.
A nagylelkű Antonio ekkor azt mondta, hogy lemond Shylock vagyonának ráeső részéről, ha Shylock aláír egy okiratot, hogy az halálakor lányára és annak férjére száll. Antonio ugyanis tudta, hogy az uzsorásnak csak egyetlen lánya van, aki nemrégen apja akarata ellenére férjhez ment egy Lorenzo nevű fiatal keresztényhez, Antonio barátjához, és ez a házasság annyira sértette Shylockot, hogy lányát kitagadta az örökségből.
Az uzsorás beleegyezett ebbe, s így bosszújában csalódottan, vagyonától megfosztva így szólt:
- Beteg vagyok. Engedjetek haza, küldjétek utánam az írást, és vagyonom felét lányomra hagyom.
- Eredj hát - mondta a dózse -, írd alá, s ha megbánod kegyetlenségedet és keresztény hitre térsz, az állam elengedi vagyonod másik felének elkobzását.
A dózse ekkor szabadon engedte Antoniót, és feloszlatta a törvényszéket. Nagyban magasztalta a fiatal ügyvéd bölcsességét és leleményességét, s meghívta magához ebédre. Portia, aki még férjét megelőzve akart visszatérni Belmontba, így válaszolt:
- Kérlek, bocsáss meg, kegyelmes uram, rögtön indulnom kell. A dózse azt mondta, sajnálja, hogy nincs ideje maradni, és nála ebédelni, és Antonióhoz fordulva hozzátette:
- Antonio, hálás lehetsz az úrnak: azt hiszem, sokkal tartozol neki.
A dózse és a szenátorok kivonultak a törvényszékről, s ekkor Bassanio így szólt Portiához:
- Tisztelt uram, engem s barátomat bölcsességed ma megszabadított nehéz kínoktól, s ezért kérlek, fogadd el a Shylocknak szánt háromezer dukátot.
- S ezenfelül - mondta Antonio - adósaid vagyunk örökké szolgálattal s szeretettel.
Portiát nem lehetett rábírni, hogy elfogadja a pénzt, de miután Bassanio egyre sürgette, hogy fogadjon el valamilyen jutalmat, így szólt:
- Add kesztyűdet, hordom emlékezésül -, s amikor Bassanio lehúzta kesztyűjét, Portia meglátta ujján a gyűrűt, melyet ő adott neki, márpedig éppen a gyűrű volt, amit ez a fortélyos hölgy meg akart szerezni tőle, hogy eltréfálkozzon vele, amikor majd viszontlátja Bassanióját, s éppen ezért kérte el tőle a kesztyűjét. Ezért hát, amikor meglátta a gyűrűt, hozzátette: - S a kedvedért elfogadom e gyűrűt.
Bassaniót rendkívül elszomorította, hogy az ügyvéd ezt az egyetlen dolgot kéri tőle, amitől nem válhatik meg, és nagy zavarában azt mondta, ez felesége ajándéka, és megfogadta, hogy sohasem válik meg tőle. De neki adja a legértékesebb gyűrűt Velencében, amire kihirdetés útján ráakadhat. Erre Portia úgy tett, mintha meg lenne bántva, otthagyta a törvényszéket, és így szólt:
- Megtanítasz rá, uram, mit kell felelni egy koldusnak.
- Kedves Bassanio - mondta Antonio -, add neki e gyűrűt: szeretetem s az ő érdeme tán ellensúlyozzák asszonyod tilalmát.
Bassanio szégyellte, hogy ilyen hálátlannak mutatkozott, engedett, és elküldte Gratianót a gyűrűvel Portia után. Ekkor aztán Nerissa, az írnok, aki szintén adott Gratianónak egy gyűrűt elkérte tőle a gyűrűjét, és Gratiano - aki nem vette lelkére, hogy ura túltegyen rajta a nagylelkűségben - odaajándékozta neki. S a hölgyek sokat nevettek maguk között, amikor arra gondoltak, hazatérve, hogyan fogják vádolni férjüket, amiért elajándékozták gyűrűiket, és hogyan fognak majd esküdözni, hogy férjük bizonyára valamilyen nőnek adta ajándékba.
Portia, mikor hazatért, abban a boldog lelkiállapotban volt, amely sohasem marad el a tudattól, hogy egy jócselekedetet hajtottunk végre. Vidám lelke örült mindennek, amit látott: a hold mintha soha azelőtt nem ragyogott volna olyan fényesen, s amikor ez a tündöklő hold elrejtőzött egy felhő mögé, akkor a belmonti házából kiszivárgó világosság éppúgy tetszett elbűvölt képzeletének, s így szólt Nerissához:
- A fény, melyet látsz, a szobámban ég. A kicsi gyertya oly messze sugárzik! Így ragyog a jótett a rossz világban -, s amikor meghallotta a házából kiszűrődő zenét, ezt mondta: - Úgy rémlik, a zene édesebben zeng, mint nappal.
Ekkor Portia és Nerissa belépett a házba, átöltöztek saját ruháikba, úgy vártak férjeikre, akik csakhamar követték is őket Antonióval. Bassanio bemutatta drága barátját Portiának, de alig értek véget e hölgy üdvözlései és szerencsekívánatai, észrevették, hogy Nerissa és férje a szoba sarkában veszekszik egymással.
- Veszekedés? - kérdezte Portia. - Ilyen hamar? Miért?
Gratiano azt felelte:
- Egy silány arany karikagyűrűért, melyet ő adott nekem, rajta vers, afféle átlag kézművespoézis, e szavakkal: »Szeress meg és ne vess meg«.
- Miért beszélsz értékéről és a versről? - kérdezte Nerissa. - Megesküdtél, amikor neked adtam, hogy halálod percéig viseled, és most azt mondod, egy ügyvéd írnokának adtad. Tudom, hogy nőnek adtad.
- Szavamra mondom - felelte Gratiano - egy ifjúnak adtam, egy vézna kisfiúnak, nem volt magasabb nálad, annak a fiatal jogtudósnak az írnoka volt, aki bölcs beszédével megmentette Antonio életét, ez a fecsegő fiú éppen ezt kérte jutalmul: sehogy sem tudtam megtagadni tőle.
Portia közbeszólt.
- Hiba volt, Gratiano, hitvesed első ajándékát elvesztegetni. Én is adtam egy gyűrűt uramnak, Bassaniónak, s esküdni mernék, nem húzná le ujjáról a világ minden kincséért sem.
Gratiano, hogy hibáját mentse, így szólt:
- Bassanio odaadta gyűrűjét az ügyvédnek, aztán a fiú, az írnok, aki az írással bajlódott, elkérte az én gyűrűmet is.
Portia ezt hallván nagyon haragosnak látszott, szemére hányta Bassaniónak, hogy elajándékozta az ő gyűrűjét, és azt mondta, Nerissa őt is megtanította rá, mit higgyen, s ő is tudja, hogy Bassanio valamilyen nőnek adta a gyűrűt. Bassanio nagyon boldogtalan volt, hogy így megsértette drága hölgyét, és teljes komolysággal ezt felelte:
- Nem, asszonyom, nem egy asszony kapta meg, hanem az a jogtudós, aki nem vett át háromezer dukátot, hanem a gyűrűt kérte. Megtagadtam, és tűrtem, hogy rossz kedvvel menjen el. Mit is tehettem, édes Portia? Utána kellett küldenem: a szégyen és az udvariasság ragadtak el. Bocsáss meg, édes úrnőm: ha ott vagy, te könyörgöd tőlem el a gyűrűt, hogy a jó doktornak adjam.
- Ó! - szólt közbe Antonio. - E viszályt, én, boldogtalan, okoztam.
Portia arra kérte Antoniót, ne búsuljon ezen, mert mindazonáltal szívesen látja, és ekkor Antonio így szólt:
- Vagyonának volt kezessége testem, elvész, ha nincs az, akié a férjed gyűrűje most, de lekötöm ezúttal a lelkemet zálogul, hogy urad soha többé meg nem szegi hitét.
- Kezese vagy hát - mondta Portia -, add neki e gyűrűt, és mondd, hogy őrizze jobban, mint amazt.
Bassanio rápillantott a gyűrűre, s különös meglepetés volt neki, amikor látta, hogy ez ugyanaz, amit elajándékozott. Portia ekkor megmondta, hogy ő volt a fiatal jogtudós, és Nerissa volt az írnoka, s Bassanio kimondhatatlan csodálatára és gyönyörűségére felfedezte, hogy feleségének nemes bátorsága és bölcsessége mentette meg Antonio életét.
Portia ekkor újra üdvözölte Antoniót, és átadott neki néhány véletlenül kezébe került levelet. E levelek beszámoltak Antonio elveszettnek hitt hajóiról, melyek sértetlenül megérkeztek a kikötőbe. Így hát e gazdag kalmár történetének tragikus kezdetét teljesen elfelejtették a rákövetkező váratlan jószerencsében, s volt elég idejük rá, hogy nevessenek a gyűrűk mulatságos kalandján s a férjeken, akik nem ismerték fel saját feleségüket. Gratiano afféle rímes beszéddel esküdözött, hogy
nem árthat már neki vihar, se jég,
ha megőrzi Nerissa gyűrüjét.