Coriolanus (1608)

Az bizonyos, hogy a demokratikus gondolkodású modern olvasó nem szívesen lenne színpadra állított Coriolanus. Nem lelkesedik a diktátorjelöltért, s a katonai hatalomátvétel (az idegen fegyvereket bevonultató terrorakció) kudarcát inkább szerencsésnek és igazságosnak érzi, mintsem tragikusnak. Valljuk be őszintén, hogy nem szeretjük Coriolanust. És nemigen értjük Shakespeare-t, hogyan tehette meg tragédiája címadó hősének ezt a kedélytelen, modortalan, kellemetlen embert. Aki még csak nem is gazember; nem nagystílű politikai bűnöző, mint III. Richárd, nem megszállott tömeggyilkos, mint Macbeth. Jelenléte nem delejez, nem kápráztat, inkább csak irritál és feszélyez. Coriolanus maga a megtestesült mundér. Ami környezetétől (és tőlünk) eltávolítja – vakmerő agresszivitása, gorombasága és kevélysége, korlátolt csökönyössége és dühös pálfordulása –, mind „katonadolog”. Fejjel megy a falnak, megérdemli sorsát. Mi közünk hozzá?

„Indulatos és makacs természetét lelki nagyságnak és fennköltségnek hitte, s hiányzott belőle az állhatatosság és szelídlelkűség, amely minden államférfiúi erény között a legfontosabb.” – mondja róla a bölcs Plutarkhosz. S még tovább is moralizál, illetve pszichologizál: „Nem tudta, hogy annak, aki a közügyekkel foglalkozik és emberekkel van dolga, kerülnie kell az önhittséget... egyenes, de hajlíthatatlan természet volt, meg volt győződve róla, hogy a vitézségnek a győzelem és a mindenki feletti feltétlen hatalom a velejárója...” Vajon erről szól-e Shakespeare Coriolanus-a: hogy való-e népvezérnek a hadvezér? Nem hiszem.

A Coriolanus Shakespeare-je réges-rég túl volt az össznépi hódító eposzi ábrándján; tragikus katonahőseit már belehajszolta a bűntudat metafi­zikai létbizonytalanságába és a gyönyörkultusz profán kábulatába, már leszá­molt a nagy egyéniség mítoszával. 1608-ra alig hagyott valamit, amit még elve­hetett a tragédiahőstől. (Hacsak nem a dicsőséget, a teljesítmény nimbuszát, a hősi nevet.) Mert mi maradt tanulságként a bukásában megdicsőített Antonius, a levitézlett világsztár után? A globális értékanarchia, amelyen mit sem segíthet a koncentrált militarizmus.

A tragédia színtere összezsugorodott, míg jelentésköre tovább tágult. A falu-méretű ős-Róma „közügyeiben” a modern világpolitika önmegosztó mechanizmusát figyelhetjük meg működés közben; azt láthatjuk, hogy a kiszolgáltatott tömegnek és a szolgálat hősének egyaránt életszükséglete az Ellenség, a nagy fantom, melyet kénytelen (akár önmagából) megteremteni, hogy elidegenedett, gyökértelen létének alkalmi célt és értelmet adjon. A Coriolanus a néven nevezett személytelenség – a tömeges és magános frusztráció – tragédiája. Főszereplői: a Névtelen Civilitás és vele szemben a közellenséggé egyénített Ismeretlen Katona, akit mindenki más néven hív, mert hiába szerzett nevet magának, ha meg akarja tartani, meg kell csúfolnia, el kell veszítenie...

Anakronisztikus beállítás? Meglehet. Coriolanust már csak azért sem muszáj mindenáron időhöz kötnünk, mivel sohasem élt. A római hősmonda a köztársaság őskorába helyezi; marcona alakja egyébként, ahogy a londoni színen feltűnik, egyben-másban meglepően hasonlít a késő császárkori Titus Andronicushoz, az első Shakespeare-tragédia címszereplőjéhez: mindkettőben groteszk módon elegyedik a primitív és a dekadens. A kiegyensúlyozott Plutarkhosz mindenesetre összefüggő élet- és jellemrajzot kerekített ki a kaotikus Coriolanus-hagyományból. Eszerint Caius Martius (Kr. e. 525-488) már kamaszként az elűzött király párthíveit kaszabolja, majd az ellenséges volszkokkal vívott háborúkban érik férfivá; Kr. e. 493-ban elhódítja tőlük Corioli városát, s innen nyeri megtisztelő melléknevét. A patríciusok konzulnak jelölik, de népellenes magatartása miatt a tribunok bevádolják, s a plebejusok szavazata száműzetésre ítéli. Átáll a volszkokhoz, sereget vezet Róma ellen, s már-már beveszi a várost, amikor anyja könyörgésének engedve letesz bosszútervéről, méltányos békét köt. A sikereire féltékeny és reményeikben megcsalatkozott volszkok összeesküvést szőnek ellene, s a népgyűlésen megölik...

Shakespeare a mesét készen találta a Párhuzamos életrajzok-ban, ahonnan készségesen merítette római tárgyú tragédiáinak nyersanyagát. És éppoly szabadon átértelmezte a koncepciót, ahogy korábban is megtette, a Julius Caesar-ban, az Antonius és Kleopátrá-ban. Plutarkhosz a „római jellem” archaikusan kezdetleges változatát írta le, a sértődékeny bajnokot, aki képtelen politikussá civilizálódni. Shakespeare ezzel szemben nemcsak a múltban, hanem a jelenben és a jövőben is olvasott, s így másféle Coriolanust képzelt maga elé. A bajnokból kibontotta a versenyzőalkatot, s ezt mintázta meg, mint egy hősietlen világ egyetlen lehetséges hősét. A monomániás kötelességtudattól űzött teljesítményembert, akit az tesz sebezhetővé, hogy sohasem tudhatja, kik milyen mennyiségekkel mérik minőségét. A diszkvalifikált világrekordert... a félreállított középcsatárt... Hogyhogy? Hiszen a futball akkoriban még nem is volt nemzeti sport! És egyáltalán: mi köze lehetett Shakespeare-nek a modern idők sportőrületéhez?

Úgy tűnik, volt valami, különben nem lenne a Coriolanus-ban bemuta­tott mérkőzés olyan provokatívan sportszerűtlen. Shakespeare épp eleget versengett – előbb szerzőtársaival, majd mindinkább önmagával – ahhoz, hogy ráérezzen a verseny tragikumára, hogy megsejtse a célba érés céltalanságát. Nem mintha vereségtől kellett volna tartania. Coriolanusszal ellentétben ő univerzális színész is volt, minden helyzetben elő tudta magát adni, kiszolgálta a kegyosztó közízlést, megszolgálta a tapsot. Amikor negyvennégy évesen körülnézett a pályán, nemigen láthatott maga mellett veszedelmes versenytár­sakat. A kötözködő Ben Jonsont barátjának tekinthette, a simulékony Beaumont-t és Fletchert tanítványainak. Többen is követték példáját; azt írhatott, azt csinálhatott, amit akart. Akár ott is hagyhatta volna a színházat, ki is szállhatott volna a versenyből.

Megvolt a független megélhetése; vagyonos, rangos középbirtokosként máris elfoglalhatta volna megérdemelt helyét a társadalmi hierarchiában. De még munkált benne a tragikus kétely, nem egykönnyen hihetett a teljesítmény értékében. Tapasztalnia kellett, hogy az érdemet mind agresszívebben kisajátítja a diadalmas középszerűség, az új korszellem, mely a filiszterkirály négy békeévében felvirágoztatta a kereskedést és elmocsarasította a közéletet. A parlament demokratái összekülönböztek az Udvar kegyenceivel, de a hatalmi huzavonából egyelőre még nem bontakoztak ki sem az osztályharc, sem a vallásháború eszmei perspektívái. Közelnézetből inkább úgy tűnt, mintha jóllakott élősdiek marakodnának még zsírosabb falatokért, miközben az élhetetlenek éhkoppon maradnak. 1607-ben a megyék (többek közt Warwickshire) parasztjai lázongtak a közbirtokok bekerítése ellen; 1608-ban országos elégedetlenséget váltott ki az élelmiszerhiány, az áremelkedés és a spekuláció. Shakespeare, aki (többek közt) gabonaügyleteket is bonyolított a warwickshire-i Stratfordban, jobbnak látta elhalasztani a rég áhított hazatérést, s inkább londoni szállásáról figyelte viszolyogva a nemzeti erkölcs elfajulását. Jobb híján kitartott a foglalkozása és a forrásműve mellett. És Plutarkhoszt forgatva eltűnődött rajta, hogy mit ér a magánsiker, mely abból táplálkozik, hogy a többség kudarcot vall.

A Coriolanus Rómája szociális csődtömeg, életfenntartó érték híján szűkölködő hiánytársadalom. A dráma nyitójelenetében anyagilag és erkölcsi­leg egyaránt elnyomorodott közösséget láthatunk; a szegények dühösek, a gazdagok félnek. Nincs gabona, nincs egyezség, amiből megélni lehetne. És nincs miért meghalni. A haza sorsa igazán senkit sem izgat; az a kérdés, hogy mit eszünk, és ki kit győz le az államon belül. A patriarchális államrend önmaga paródiája, a népnek nincsenek atyái. A tribunok vén rókák, a szenátorok fogatlan oroszlánok, a „nyájas” öreg Menenius a változékony katasztrófapolitika pocakos bohóca. Híres példázatában a „jó has Rómának tanácsa”; vagyis a nemzettest fejetlen. Az irányítatlan államgép telhetetlen bendő, mindent és mindenkit elemészt. A szívek és az elmék üresek, a sikátorok és a közterek teli vannak indulattal.

A nép éhes. Kenyérre, jó szóra, hírekre, eseményekre; arra, hogy számításba vegyék, hogy foglalkozzanak vele. Elmagányosodott, modern tömeg: meghatározatlan minőségű, csak számszerűleg mérhető mennyiség. Energiakvantum, elemi erő, melyet hasznára fordíthat az, aki ismeri a természetét. Hogy a zsarnokság ellen lázad, de engedi magát manipulálni; s hogy tehetetlenségében mindig a kisebb ellenállás felé zúdul. Az ellenségtől elfut, a szenzációra összecsődül, és egy embert (akárkit) akármikor legázol, ha erre két ember biztatja. A nép ingatagsága a Shakespeare-drámákban mindeddig életrevalóan komikusnak tűnt; most jelentkezik először tragikusan: mint elesettség. A „céhek”, a „kézművesek” tönkrementek, a „kötényes banda” nem tudja eltartani magát, a „rongyháziak” nem tudnak magukkal mit kezdeni. S kinek a bűne kárhoztatja tragikus élhetetlenségre a népet? Mi kényszeríti ki belőle a „sokfejű vadállatot”? Shakespeare nem foglal pártállást, de dramaturgiája sejteti, hogy a felelősség ugyanazokra az érdekekre hárul, amelyek Coriolanust is elvadítják, majd feláldozzák.

A hős: áldozat. A kritikai közfelfogás szerint a heroikus gőg áldozata. A bajnoknak állítólag azért kell elesnie, mert a hatalmas „hübrisz” nagy bajba juttatja: szembefordítja népével és hazájával. Plutarkhosz csakugyan így ítél, Shakespeare azonban máshogy. A tragédia Coriolanusa alaptermészetében a nép rokona; éppoly energikusan tehetetlen, mint a tömeg. De mivel egy személyben képviseli az elemi erőt, ő mindig a nagyobb ellenállás felé lendül, azon akar keresztültörni. Ez a megkülönböztető – hősi – sajátsága és becsületbeli kötelessége, ebben rejlik nagysága és integritása. Az abszolút függetlenségben? Éppen nem. A coriolanusi „becsület” nem univerzálisan önelvű etika, hanem nagyon is szűk körű, funkcionális minőség, mely csakis támadólag, az akcióban, a teljesítményben tud megvalósulni. Erre az egyetlen feladatra trenírozták, ezt a támadó ösztönt programozta belé a neveltetése.

Coriolanus nem belülről irányított egyéniség, hanem kívülről manipulált – pontosabban: távvezérelt – robothős. A siker és a dicsőség igénye (éhsége) benne van, de nem azonos vele; állandóan megfelelni szeretne valakinek vagy valaminek. Alapvetően infantilis alkat, családos ember létére is az anyja tetszését lesi. Öröme, ha azt teheti, amit kell, ha jól használják a tehetségét. Akkor hatékony. Ha neki való csatába küldik, teljesíti a parancsot, s ez egyben jutalma is: feljebbvalóit ilyenkor elfogadja, nem kíván előléptetést, rangot-hivatalt nem keres. A díjazást és a dicséretet éppúgy elutasítja, mint a kritikát; nem szerénységből és nem büszkeségből, hanem mert homályosan érzi, hogy az elismert teljesítmény kiszolgáltatja a rajta kívül állóknak, az ismeretlen programozóknak, akik éppúgy lehetnek a rokonai, mint az ellenségei. Mivel képtelen őket magában minősíteni, lelke mélyén bizonytalan és nyugtalan, elégedetlen magával és a világgal.

Használaton kívül magányos és ideges. Irritálják az emberek, nem tud sem adni, sem elfogadni, minden adást és vételt hitvány üzletnek gyanít. Csak magát adhatja, mindenestül, magánpasszióból; és mindent követel viszonzás­ként. Nem mohóság és hatalmaskodás ez, hanem tehetetlenség, mely finomtalanságból, a formák és distinkciók ismeretének hiányából származik. Coriolanus tagolatlan, fejletlen személyiségében van valami barbár, vagy ami még szomorúbb: valami gépies. Reakciói pontosan kiszámíthatók. El lehet buktatni, mert ezzel nem számol. Persze, ha számot vetne természetével, az is a hősiesség bukása lenne. Mert akkor kiderülne, hogy a szolgálatban megnyilvá­nuló magánheroizmusnak tragikus kényszere – így vagy úgy – kiszolgálni azt, ami ellentétes vele: az ellenséget.

És a honvédő hazaszeretet? A Coriolanus-ban nincs haza. Sokat beszél­nek róla, de a szólamok személyes becsvágyat és csoportérdeket takarnak. Az egyetlen őszinte lélek, Virgilia, a gyöngéd feleség: hallgat. Hiába is beszélne ekkora zajban. Zajlik az osztályharc, melyben a patríciusok célszerűnek találják kihasználni a győztes katona presztízsét. Megtévesztő ideológiájuk az erény állítólagos egyneműségére épül: Coriolanus jól harcol, tehát jó ember, tehát szereti a hazát, tehát megérdemli a hatalmat, hogy szolgálhassa a közjót. Csakhogy a közjó differenciált, az érdem pedig specializált. Coriolanus nem való a hon élére, mert megveti és gyűlöli honfitársainak többségét, s ezt tapintatlanul ki is nyilvánítja.

Nyers és felszínes osztályelfogultsága mélyben érlelődő tragikus dilemmát fakaszt ki. Tisztázatlan a hatalom jogalapja: hogy mi a Város. A nép, hangoztatják a tribunok. A virtus, vallja a hős. Kinek van igaza? Coriolanus fel van háborodva, mert a nép nem olyan, mint ő; nem vitézkedik, nem dolgozik, nem termel, nem teljesít. Vagy még inkább: undorodik a nép nyomorától, a rakás szerencsétlenségtől, mert ösztönösen megérzi a hasonlóságot (hogy ő is csak „erőtlen ember”), és fél, hogy a kudarc ragályos. Ahogy mondtam: a tehetetlenség hajtja, az támad így a tehetetlenségre. Mert Coriolanusnak valójában nincs hatalma, hogy katonai diktatúrát vezessen be Rómában. Megbízói az aszketikus, puritán elvtisztaságnál többre becsülik a kompro­misszumot, mely fenntartja, ha nem is az államot hosszú távon, legalábbis a status quo-t ideig-óráig. A rövid lejáratú dicsőség hitelszámlája kimerül, a hőst elbocsátják, abban a hiszemben, hogy foglalkoztatás híján magától tönkremegy.

Ebben tévednek. Totális háborúban nincs állástalan katona, ahogy gazdátlan rakéta sincs. A meghasonlott Honvéd nagy lelkének világméretű erkölcsi válságát kellene most látnunk; de nem látjuk. Egy volszk kémet látunk, amint egy római informátorral értesüléseket cserél. Árulás minden szinten? Vagy csak elementáris erkölcshiány. A helyzetet akár moráltalanul is értelmezhetjük: hogy is válhatna hazaárulóvá az, aki hazafi sem lehetett, mert nem létezett a haza? Életveszélyes logika, bele is hal a hérosz; de ha nem követné, abba pusztulna bele.

Coriolanus nem annyira bosszúból pártol a volszkokhoz, mint inkább „ínségében”, végsőkig frusztrált magatehetetlenségében. A kiszolgáló köteles­ségetika nem tarthatja fenn magát egyedül; egymagában a coriolanusi virtus lerongyolódik. Kell valahonnan parancsot kapnia, ha nem Rómából, hát Antiumból; mert végső soron mindegy, hogy kit szolgál – ha nem Cominiust, hát Aufidiust. Egy jobb világban Aufidius és Coriolanus szemtől szembe küzdenének, mint két versengő csapatkapitány, de most kénytelenek lepaktálni, mert nincs csapat, nincs barátságos mérkőzés, nincs bíró, nincs lelkes közönség. Csak sereg van, melynek jót tesz a kiszolgáltatottság, a féltékenység, a megaláztatás szégyene és a ragadozó gyűlölet; ez kovácsolja gyilkos hadigépezetté.

Hogy mi lesz Coriolanusszal, ha bevette Rómát? Talán felveszi a Romanus nevet. Nem érdekes. Hősiessége rövid hatósugarú, célba robbanó. De mielőtt még célba juthatna, a meghatározhatatlan indítékú hazaszeretet (a szerető anya!) röptében felrobbantja az elszabadult rakétát. Volumnia jól ismeri a fiát, hiszen ő nevelte; tudja, hogy mi hat rá, mivel lehet megsemmisíteni. Ellenprogramot táplál belé, frusztrálja, ismételten olyan feladatot ad neki, amire alkalmatlan. Ez alkalommal: hogy legyen ember, érző, belátó, megbocsátó. Ennek a leszerelő humanizmusnak, élesre állított állapotban, csakis katasztrófa lehet a következménye. Átlátja ezt a becsvágyó római anya? Belátja, hogy mekkorát tévedett, amikor hőst nevelt egy embertelen világban, ahol nincs szükség hősökre? Nem tudhatjuk. A jelenet nemes retorikája jótékonyan megszépíti a halmozott kudarcot.

Coriolanust a rómaiak kivetik maguk közül, mert nem hajlandó kompromisszumra, a volszkok pedig csapdába ejtik és végeznek vele, mert kompromisszumra hajlott. Hol itt a logika? Sehol. Az etikai abszurdumból drámai záróaktusként az következik, hogy a hős megkapja a végtisztességet – ellenségeitől. Dobolnak. Ne kérdezzük, hogy mit vernek dobra. Sem azt, hogy érdemes volt-e Rómát a Coriolanusától megmenteni. Az Örök Város, a történelemből úgy tudjuk, fennmaradt még egy ideig.

Akinek ez elégséges tragikai katarzis, örülhet neki. S akinek nem, az eltűnődhet rajta, hogy milyen tanulsággal térjen haza a heroizmus temetéséről. Nem szerettük meg Coriolanust. Ámde mi az, amit nem szeretünk benne? Csak nem a nagyság maradéka? Lehet, hogy az zavar, ami még emlékeztet a néhai nagyemberekre: a maximalista követelmény és a katonás teljesítmény. Mert az ember természetes igénye, valljuk be, végül is a középszerű magánszféra, ahol politikátlanul élvezheti az életét – ha van elég pénze. Vagy helyezkedjünk erkölcsi alapra? Miért ne. Kijelenthetjük, hogy adakozó szeretet nélkül az igény és a teljesítmény mit sem ér; adni kell az értéket, ingyen, jó szívvel. Ha van rá fedezet. De van-e még hitele az emberiségnek? A Coriolanus tanulságából, úgy tűnik, Shakespeare-nek sürgősen meg kellett írnia 1608-ban még egy tragédiát. Az utolsót.