Közzététel dátuma: Feb 05, 2019 7:41:4 AM
Friedrich Dürrenmatt Shakespeare-adaptációja, ha mást nem is, annyit mindenesetre bizonyít, hogy királydrámát még a modern korban is lehet (át)írni. Kétlem, hogy a kései igazolás kielégítené a reneszánsz elme mohó bizonyításkényszerét. Írni lehet... de milyet érdemes? és milyet nem? Ezt kipuhatolandó Shakespeare egy különös kitérőt iktatott a sorozatba. A János király több vonatkozásban is rendhagyó királydráma: nem a Tudor-mítosz előtörténetével foglalkozik, mint a többség; epizodikusabb szerkezetű, mint azok az érettebb Shakespeare-művek, amelyek közé besorolják; s túlnyomó-részt külpolitikai tárgyú, e nemben megint csak ritkaság. Egészében epizód lenne tehát, kivételes példája annak az alkalmi krónikadramatizálásnak, ami Shakespeare-re nem jellemző? A választ a téma és a koncepció összefüggéseiben kell keresnünk.
János király uralkodása (1199–1216) a nemzeti történelem felemás emlékezetű fejezete, mely dicstelen háborúkon és zavaros belviszályon át vezet a franciaföldi koronatartományok feladásától az angol alkotmányosság fegyvertényéig, a Magna Charta kierőszakolásáig. Ami a királyt illeti, teljes a kudarc. „Földnélküli János” a korai krónikák fekete báránya: az ország elvesztegetője, a rendek elnyomója, az egyház ellensége, kétes jellemű, állhatatlan, balszerencsés ember.
A középkor elmarasztaló ítéletét reneszánsz kori perújrafelvétel követte. Tudor szemmel nézve dicséretesnek tűnt az abszolutista politika, s még inkább, hogy az angol király merészen ujjat húzott a római pápával. János felmentést nyert, sőt megdicsőült. A protestáns történetírók nem győzték tisztára mosdatni a pápista ármány méltatlanul befeketített áldozatát. Ez a rehabilitált János került be Raphael Holinshed 1577-ben kiadott népszerű történelemkönyvébe, miután már a historizáló moralitás színpadára is fellépett, valamikor az 1530-as évek végén. John Bale püspök Kynge Johan-ja, melynek hazafias és igazhitű hőse Özvegy Angolhon felkarolásán fáradozik az idegenek és a papok ellenében, több átdolgozást is megért, s közkedveltségére vall, hogy még 1561-ben is játszották a királynő előtt.
Shakespeare nem ismerte. Olvashatott viszont János királyról Holinshed Króniká-jának 1587-es új kiadásában, csakúgy, mint John Foxe antikatolikus legendáriumában, az 1563 óta közkézen forgó Mártírok könyvé-ben. Ha a kutatóknak hinni lehet, még latin nyelvű kéziratokban is búvárkodott, népmondákból és lovagregékből is merített. De minek kellett neki János? A régi históriában lehetett éppen némi aktuális pikantéria: a kétes jogcím, a rivális félreállítása, a pápai átok, az idegen invázió s még néhány más motívum akár magával Erzsébet királynővel is kapcsolatba hozhatta a témát. Ha nem is a főhőst, a problémát, a koncepciót. Nem. A mellécélozgatás sanda lehetősége nem magyarázza Shakespeare érdeklődését. Maradna hát a színházi szempont: kéznél volt egy újabb keletű színdarab, mely megérte az átdolgozást. A darab 1591-ben jelent meg The Troublesome Reign of John King of England (János angol király viszontagságos országlása) címmel, névtelenül. Feltehetőleg 1588–89 körül készült, azaz drámaírói pályájának kezdetétől fogva Shakespeare rendelkezésére állt; akármikor hozzányúlhatott. Hogy valóban forrásul használta-e, mikor, hogyan és miért; sokat elárulna Shakespeare-ről; ha biztosat tudhatnánk.
Csakhogy nem tudunk. A tudomány feltételezései változatosak. Van olyan vélemény, mely szerint az átvétel fordítva történt, vagyis az ismeretlen szerző plagizálta Shakespeare korábban keletkezett művét. Sőt olyan nézet is, hogy az ismeretlen nem más, mint maga Shakespeare, mivel a másik szöveg is tőle származik, akár úgy, mint a dráma korai változata, akár mint kalózkiadású, rossz kvartó. Mindez a konfúzió a filológusokra tartozna, ha nem nehezítené meg egyszersmind az elhelyezést és az értelmezést. Mikor és miért írta Shakespeare a János király-t? Ha 1591 előtt, a VI. Henrik mellett, nyilván egész más perspektívájú drámát írt, mint ha 1595 után, a IV. Henrik szomszédságában: ami így komoly előkép, amúgy komikus torzkép... Tehát? A két lehetőség közül én a harmadikat választom: azokkal tartok, akik a darab keletkezését 1593 tájára teszik, a két tetralógia közé. Viszonyítási alapnak pedig nem annyira a feltételezett forrásműveket tekintem, mint inkább az életművet.
Az életműben a János király „történelmi” előzménye a III. Richárd. Ez azt példázza, hogyan közelíti meg zsákmányát, a koronát a nagy egyéniség, s hogyan fordul ki emberi mivoltából: hogy király lehessen. Folytatása pedig a II. Richárd. Ebben azt láthatjuk, hogyan válik meg a koronától az ember, s hogyan növeszti egyéniséggé a veszteség: hogy már nem király. A kettő között az átmenet pillanata a Jánosé. Amikor a király félig emberszabású, félig bálvány-szerű, amikor az ember király is, meg nem is. Az ideiglenesség, a viszonylagosság (a mítosz nélküli hatalom és jellem) senkiföldje ez, ahol minden megtörténhet, és semminek sem igaz még az ellenkezője sem.
Az első szín a trónon mutatja a címszereplőt, aki a negyedik felvonásban a biztonság kedvéért még egyszer megkoronáztatja magát, az ötödikben politikai megfontolásból lemond a koronáról, de pápai hűbérben vissza is kapja azonmód, és az utolsó jelenetben alattvalóitól körülvéve királyi „zsöllyén” haldokolhat. Itt a király: hol a király? Birtokon belül, a szentség s a törvényesség védőőrizetén kívül. Milyen király? Ha létezne ilyen, azt mondanám rá: magánkirály; annyit ér, amennyit magából és királyságából kihoz. Már amennyiben van érték bármelyikben is. Amikor felölti a királymaszkot, és ércesen kikéri magának, hogy idegen egyházi és világi hatalmak beavatkozzanak a belügyeibe, megdobognak érte a reneszánsz szívek, és a színpadon angol seregek indulnak rohamra. Amikor a diadal mámorában, magáról megfeledkezve kidugja fejét a királyi páncélból, és ravaszkodva, riadozva utasítást ad a gyermekgyilkosságra, csúszó-mászó jellemtelensége visszatetszést kelt, s alig várjuk, hogy a csökevényes személyiség visszabújjon az eredendő puhányságát elrejtő szerepbe.
Amíg van közszerepe, János tűrhetően alakítja a királyt; amint magára marad, kitűnik, hogy közönséges ripacs. Még csak nem is gazember. Olyan ember, aki makacsul ragaszkodik a megkaparintott hatalomhoz, bár nem tud vele mit kezdeni. Csak meg akarja tartani, mindenáron: ha kell, erővel; ha lehet, alkuval; ha rákényszerül, ármánnyal; ha rákényszerítik, engedménnyel. Mindig csak máról holnapra, távlattalanul, jellegtelenül, fantáziátlanul. A közhelyek és a kompromisszumok királya. Könnyű elítélnünk: ilyen hitvány ember nem is tudhat másként uralkodni; hiszen nyilvánvaló, hogy János nem királyi alkat, hanem kiskaliberű, gerinctelen átlagpolitikus. És még könnyebb felmentenünk: ilyen hitvány világban másként uralkodni nem is lehetne; mert ha belegondolunk, a többi koronás fő se különb. Az emberiség nagyjai, ha tiarát viselnek, ha oroszlánbőrt: nagy senkik. Az ócskaság világméretű. Ezért van János királynak annyi ellensége, és ezért nincsen egyetlen ellenfele.
Sem a drámának igazi tétje. Hogy a Magna Chartáról szó sem esik benne, hagyján; ezt a hagyományt a Tudor-kori történettudósok sem kultiválják. Shakespeare másra figyel – de mire? Valami egészen újszerű dramaturgiára: hogy miképpen lehet egy háborús történetet konfliktusmentesíteni. Azt hihetnénk, hogy az alapkonfliktus János és unokaöccse, Arthur bretagne-i herceg rivális trónigényében, illetve az angol trón és a római szentszék hatalmi torzsalkodásában keresendő. Dicsérhetnénk is Shakespeare rutinos cselekmény-bonyolítását, ahogy tizenhét év összevissza eseményeit a darabban látszólag pár hónap alatt logikusan lepergeti. Csakhogy igazában nem erre megy a játék: a logika sehonnan sehová se vezet. A cselekményt a huzavona tölti ki, a vacillálás, a váltogatott színterű helyben járás, a magába zárt dilemma körbe-körbe járása.
Arthur igénye jogosabb, de mivel idegen fegyverek segítik, gyanúsabb is. Dönteni kellene, ám az ütközet döntetlenre végződik. Kezdődhet az alkudozás, a hoci-nesze. Egy zsibvásár az egész darab; szinte észre sem vesszük, ahogy a koronatartományok elkótyavetyélődnek. Az „önhaszon” lejtőjén gyorsan csúszik a világ; s mi haszna? Mire megkötődik, már bomlik is a kompromisszum. Jön Pandolf pápai legátus, felbontja az esküt, visszaadja a szót a fegyvereknek. Ezúttal mintha János győzne – vesztére. Már kész a lebuktatás forgatókönyve: majd elteszi láb alól a foglyul ejtett Arthurt, ezzel fellázítja a közvéleményt, előkészíti a talajt a francia ellentámadásra. Így történik, és nem így. A merénylet elmarad, de Arthur mégis nyakát szegi; a főrendek elpártolnak, aztán visszapártolnak; a francia utánpótlás elsüllyed a tengeren, az angol véderő a mocsárban. Jöhet ismét a világpolitika. A legátus meghódoltatja Jánost, és megbékélteti a dauphint; itt lenne a happy end, ha kedvezményezettjét meg nem mérgeznék ismeretlen (sejthetően klerikus) tettesek. Nagy garral, zajjal, sok-sok árulással, véráldozattal semmiből se lesz semmi. A János király: hangzatos és mozgalmas hiátus a shakespeare-i gondolatmenetben.
Vagy a nagy látomásban groteszk költői kép; a hiány metaforája. Hiányzik a méltóság, a biztonság, a gondviselés, a tekintély. Az elhagyatott, elapátlanodott világban egy boldogtalan família civakodik: nagymama a menyével, mindketten özvegyek; nagybácsi az unokaöccsével, mindketten árvák. A Plantagenet-hagyatékon méltatlan örökösök osztozkodnak; velük pedig – és rajtuk – a megbízhatatlan pártfogók, a prédaleső gondnokok. Ahány apaképmás (szentatya, gyámatya, természetes és nevelőapa), annyi hamisítvány. Hiányzik a szeretet; vagy ha van, hatástalan. A szerelmet piacon árulják, a vőlegény elrúgja menyasszonyát, a gyereket elszakítják az anyjától. Egy békés város reszket vérszomjas gyámolítóitól. Egy halálra ítélt, halálra rémült kisfiú csimpaszkodik a porkolábjába. Egy öreg gyerek óbégat, mert fáj a hasa – ő volt a király. Egy riadt gyerek ül be az üres székbe: ő az új király. Az emberiség családja, mint a királyi család, ágáló, kapkodó, izgága és szerencsét-len földönfutók gyülekezete; a világ nem családi otthon, hanem bolondokháza.
Azaz természetes közeg és kibontakozási lehetőség a Bolondnak. A fájdalomtól tébolyult anya (Constantia) mellett kétségkívül a bolondos Faulcon-bridge a darab legmarkánsabb figurája. A Fattyú, aki egymagában testesíti meg a törvényen kívüli lét minden lehető változatát. Oroszlánszívű Richárd balkézről való fia, elfuserált trónörökös... nevét és nevelőit megtagadó szerencse-vadász... a hatalom rossz ügyének önzetlen és vitézi kiszolgálója... Jelleme (mint a királyé) csupa elváltozás és áttűnés. A komikus mellékcselekmény népmesei mélyéből emelkedik fel, mint cinikus rezonőr és hazafias kórus. Az első felvonásban parlagi bohóc; a második-harmadikban „sárkányepéjű” hadvezér, tisztán látó társadalomkritikus és kötekedő udvari bolond; a negyedik-ötödikben maga az ingadozó állampolgári lelkiismeret és a rettenthetetlen Szent György lovag, Anglia bajnoka és megmentője. Ő lenne talán a királyhiányos királydráma igazi hőse? Nem. Shakespeare túl sok szerepet bíz rá (a Mercutióét, a Hővérét, a Próbakőét, a Falstaffét): azaz nem engedi történelmi szerephez. A Fattyúnak eszébe sem jut, hogy magához is ragadhatná a hatalmat. Mert csak alakítása van, de nincs önálló drámai funkciója: a költői kompozícióban Faulconbridge és János – a testvérpár, a két antipólus, a két hasonmás – tulajdonképpen egy személy, együtt adnak ki egy komplex karaktert.
A dráma szerkesztőelve: az analízis kudarcait szintetizáló költői felfogás, az ellentétes hangulatok és indulatok gomolygó egysége. Kifejező közege pedig: a szertelenül szárnyaló dikció, mely az átkozódás, a siralom, a könyörgés és a hazafias dörgedelem végletei közt (helyenként már-már operaáriákban) csapongva kottázza le a kor szorongás és lelkesedés között hullámzó politikai közérzetét, s az érzelmek felkavarásával sejteti meg a történelembölcseleti probléma helyét és emocionális tartalmát, mielőtt még a tiszta gondolat – a tragédiákban – az örvény mélyére ereszkedne.
Jó darab tehát a János király? Nem remekmű. De jó előadást lehetett belőle rendezni Shakespeare színházában. Lehetne a modern színpadon is, ha a rendező elhinné, hogy a shakespeare-i torzó ziláltsága és züllöttsége a XX. század számára is korszerűbben jeleníti meg az emberélettel összefonódott hatalom lélektorzító testiségét, mint a hűvös ésszel kipallérozott (dürrenmatti) átdolgozás.