Macbeth (1606)

Hol élünk? Bár azt álmodhatnánk, hogy nem ott, ahol „Macbeth öli az álmot... a tiszta álmot...” Kezd elegünk lenni a tragédiából. Tudjuk: már megint gyilkosság történt. Rosszul tudjuk. A gyilkosság: történik. Minden percben, az év minden napján. Embereket késelnek meg a bezárt lakásokban, kietlen aluljárókban, homályos utcasarkon; embereket lődöznek le egyenként és ezrével világvárosokban, őserdőben és sivatagban; embereket rabolnak, robbantanak, égetnek, vernek, gyötörnek, éheztetnek halálra szerte a világon. Ne is kérdezzük, hogy ki az áldozat, ki a gyilkos. Ez is, az is: ember. Olvassuk a napihíreket, nézzük a híradót – s ha lelkiismeretünk tiszta és álmunk nyugodt, annak csak egy magyarázata lehet. Hogy nem vagyunk emberek.

Kikérjük magunknak? Meg is kapjuk: Shakespeare-től a Macbeth-et, mint „az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”. A veszendő lélekről nem is beszélve... Nem szívesen beszélek erről a tragédiáról, mert akármit mon­dok, rosszul hangzik. Ha azzal kezdem, hogy nem érdekel az egyéni hatalom­vágyból mint aljas indokból kezdeményezett, különleges kegyetlenséggel, bűnszövetségben végrehajtott politikai gyilkosság, mely óhatatlanul tömeg­mészárlásban folytatódik, és természetszerűleg ismételt viszontöldökléssel járó erőszakos hatalomátvételben kulminál: máris mellébeszélek, mert igenis figye­lemmel kísérem, ami körülöttem történik. Ha a továbbiakban mégis megpróbá­lom elhatárolni magam a tárgytól, s bejelentem, hogy ki nem állhatom ezt a vérengző, vinnyogó skót szörnyeteget, joggal érhet az érzéketlenség vádja, hiszen embertelenné lenni is emberi sors. Ám ha bevallom, hogy együttérzek a szörnyűségre kárhoztatott emberrel, bűnpártolás gyanújába esem, mivelhogy a bűnt tűrni sem szabad, nemhogy szeretni. Macbeth pedig maga a megszemé­lyesült bűn. Tudata: bűntudat. Története sötét, sivár, triviális, rövid és vigasztalan. Egy lobbanás, és vége. Mintha rövidzárlat oltaná ki, az emberben elvakul az ítélőképesség és az erkölcsi érzék. Tragédia ez egyáltalán? Ha igen: a tragédia tragédiája.

Arisztotelésztől úgy tanultuk, hogy a nemes műfaj „a részvét és a félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást”. Megtisztító katarzist illene átélnünk. Szenvedélyesen tanúsíthatjuk az ellenke­zőjét. A Macbeth megbabonáz, műélvezete egész valónkat rabul ejti; úgy érezzük: kívül-belül beszennyeződünk. Bárhogy szeretnénk, a készen kínálkozó tanulság (az amerikai stílusú krimiké: hogy a bűn nem üzlet, s aki rosszat tesz, az rosszul jár) semmit sem tisztáz a ránk erőszakolt alvilági rejtelmekből. És hiába bizonygatjuk, hogy nincsenek boszorkányok, a sugallat, melynek hatása alá kerültünk, nem lesz tőle kevésbé kísérteties. Mert a rémképek: költői képek. Élet van bennük; a sír és a hullaház eleven rettenettől nyüzsög. Amit a Macbeth-ben találunk, sajnos, nem amerikai gyártmányú, gyorsfagyasztva csomagolt, szintetikus és antiszeptikus műhorror, hanem valódi, szerves borzalom: vérmeleg, alattomosan terjedő, ragacsos és ragályos. Beletapad az emlékezetbe, átitatja a képzeletet. Nem vagyunk se holtak, se elevenek; nem vagyunk magunknál. Élményünk mágikus; úgy hat ránk, kábítóan és csábítóan, mint az álom. Mint a narkózis. Látásunk elhomályosul: vagy ki tudja: lehet, hogy most látunk tisztán.

A Macbeth világa: lidércnyomásos látomásvilág. Mintha egy Doszto­jevszkij-regényt olvasnánk, vagy Bergman-filmet néznénk: alábukunk, meg­mártózunk a felkavart tudat (a bűntudat) sűrű mélyüledékében. De itt még normális tárgyi környezet sincs, nincs tapinthatóan mocskos sikátor és padlás­szoba, nincsenek sima felületű, formatervezett svéd bútorok. Ez színház: itt a vacsoraasztal, a kés: csupa szemfényvesztő kellék, nem lehet megfogni, nem lehet melléülni. Kontúrjuk kemény, anyaguk illékony; azt sem tudhatni, jelenlétük nem merő káprázat-e, szavakkal megérzékített semmi, puszta érzéki csalódás. A színházban csak jelmez van, és a jelmezben test, a testben lélek. S van még valami, mint a valóság és a valótlanság egynemű közege: a szó. A barokkosan terjengő s mégis töményen tárgyszerű költői beszéd. A vers mindenütt jelen van és cselekszik; beburkol és levetkőztet, a testből vért fakaszt, a lelket elbújtatja, majd előkeríti: ott vacog csupaszon, kitéve a kopár, üres színpad fényére-sötétjére. „Szegény ripacs”, csak emberméretű, jelentéktelen – de árnyat vet a fakó háttérfüggönyre, feketét a feketére. A jelentőségteljes, ominózus árnyék túlnő a nyitott színháztetőn, fölér talán a csillagos égig. A történelmi-kosztümös, kurta melodráma metafizikai térben és időben játszódik.

Beleborzongunk, átjár a hideglelős félelem; keressük, akivel együttérez­hetnénk. Gyilkosság történt. Az áldozatot alig ismertük, idegen, közömbös, s amilyen ártatlan, abban van valami gyanús. Gyanakodni kezdünk, hogy végül is a tettes az egyetlen, akihez részvéttel közelíthetünk, akit figyelmünkkel végig követhetünk. S nem elég megszánnunk, részt kell vállalnunk sorsából! Ő a hős. A tragikai hős; tehát az elkövető és a sértett egy személyben. Tiltakozunk az azonosítás ellen. Óvakodunk a hamis tanúzástól, kerüljük a cinkosságot, helyte­lenítjük a misztifikációt. Nem vagyunk gyilkosok, nem idézünk szellemet, nem istenítjük a despotát, életrajzunk betekinthető. S mi magunk? Emberek vagyunk. Van bennünk valami veszélyes; valami fogékonyság, valami megrög­zöttség. Amikor igazán érzünk, vesztünket érezzük. A tragédia: vesztőhely. De hát mit vétettünk mi? És egyáltalán – hol vagyunk?

Ott valahol, ahol a Lear király véget ér. Csata után, tetemekkel borított síkon egy „fegyverkezett” férfi néz szembe a sorsával. Múltja megtanította szenvedni és ölni, megérlelte benne az elhatározást, hogy ki fogja bírni a jövőjét. Előtte egy gazdátlan ország, mögötte egy megválaszolatlan kérdés. „Ez az ígért vég tehát?” A felelet: a cselekvés. Aki túlélte a világ végét, élhet a lehetőségeivel, valóra válthat minden ígéretet, megtehet mindent. Úgy értve: amit egy nemlétező világban tenni tud az ember, akinek már nem lenne szabad lennie. Ha van, bár nem tehet róla, rosszul teszi. Azaz bármit tegyen is: rosszat tesz. A becsületes Edgar örök szerencséje, hogy leléphet a színről, mielőtt még a trónra fel kellene hágnia; a végjátékot azonban valakinek végig kell játszania helyette. Macbeth tragédiájának megvan a helye a shakespeare-i gondolat­menetben; akkor is be kellene következnie, ha sosem élt volna ilyen nevű király. De mivel élt, a pillanatnyi szükség kényszere véletlenül épp ezt a nevet szólította elő a skót rémregékből.

Shakespeare-nek, amikor 1605 őszén munkába fogott, régi skótokra és boszorkányos ősi hiedelmekre volt szüksége, hogy 1606 nyarán az Udvar előtt színre vihessen egy új darabot, mely megfelel az új rezsim ízlésének. A történelem megidézett démona pedig előzékenyen közreműködött: mintha maga is megrendelést teljesítene, hirtelen megjelent Londonban, és menet közben belejátszott az alakuló történetbe.

1605 novemberében kipattant az infámis „puskapor-merény”, egy ókonzervatív indíttatású és forradalmian újszerű kivitelezésű terrorakció terve. A pápista konspirátorok pár hordó lőporral likvidálni készültek az uralkodó­családot és az egybegyűlt teljes parlamentet. Hogy mi lett volna, ha sikerül, elgondolhatatlan. Hatalmi vákuum, totális felfordulás; akár vallásháború, akár polgárháború, mindenképp korlátlan lehetőség a belső ellenzéknek és a külső ellenségnek.

A hazafias közvélemény elborzadt és elbizonytalanodott. Most derült ki, hogy mit forralnak a megátalkodott másként hívők, akiket felbátorított a királyi engedékenység és elvadított a parlamentáris szigor. Aki katolikus – az mind bűnös? Attól függ – hogy mire képes. Az alattvalók és a felsőbbség erkölcsi egységét szétzilálta a titokban beleérthető relativitás. Kétség és gyanakvás ingatta meg a közbizalmat: a baráti beszélgetésekben potenciális hazaárulás, provokáció és besúgás lappanghatott, a gyóntatószékből hóhérkézre kerülhetett akárki. Nem lehetett tudni, hogy hol rejtőznek a hűtlenség titkosügynökei, hányan vannak, s mekkora tömegük takargatja felforgató hitelveit látszat­kompromisszummal, hamis esküvel. A leleplezettek bűnperében fővádlottként hallgattak ki egy jezsuita provinciálist, bizonyos Henry Garnet atyát, aki a tárgyaláson botrányos nyíltsággal védelmezte a szócsavarás, a kétértelmű tanú­vallomás, a kényszerhelyzetben és jó ügy érdekében tett hamis eskü alkotmányos jogát és lelkiismereti kötelességét. Kötelet kapott. „Minden csűrcsavarás nélkül kitekerik a nyakát” – írta vidéki barátjának Dudley Carleton, londoni úr. Shakespeare a Macbeth-et írta. Csak ki kellett nyitnia a dolgozószoba ablakát, hogy a kéziratot átjárja a megsűrűsödött levegő.

Volt egyébként személyes borzonganivalója is a rémtörténete mellé. Az összeesküvők közül többen szűkebb pátriájából, majdhogynem atyafiságából származtak; kiszemelt áldozataik között pedig ott pusztult volna valamennyi főúri pártfogója, régi jóismerőse. A lelkiismereti válság, ha átélt ilyesmit, azonmód bekerülhetett a tragédiába. Mit sem csökkentve a szerző eltökélt szándékán, hogy művével sikert arat. A népszínházban a közhangulat osztotta a kegyet, az Udvarnál a királyi tetszés; s most alkalmilag úgy tűnt, mintha a kettő egybeesne. A demokratikus érzelmű angolok egy emberként felzárkóztak a skót dinasztia mögé. Stuart Jakab, bár két éve ült már a néhai Tudor Erzsébet trónján, most először (és utoljára) érezhette magát reprezentatív nemzeti hősnek. Nem tudhatjuk, hogy Shakespeare is osztozott-e az általános lelkese­désben. (Lett volna rá oka. Előlépett, béremelést kapott. Annak is örülhetett, hogy támogatói, a hajdani Essex-párt fiataljai a Towerből ismét visszakerültek a trónterembe. S annak még inkább, hogy a legmagasabb műpártolás védő­őrizetében szabadabban gyakorolhatta a mesterségét, semmibe vehette a városatyákat, bátran túltehette magát minden puritán rosszalláson. Rosszul tette volna, ha nem keresi, nem kamatoztatja a hasznosan inspiratív kegyúri tetszést. Persze a népszínházban is érdekelve volt, a nagyközönség kívánalmairól sem feledkezhetett meg. Rendelkezett a kellő gyakorlattal, minden igényt ki tudott elégíteni.) Annyit mindenképpen biztosra vehetünk, hogy megfigyelte és kiismerte emberét.

I. Jakab ragaszkodott hozzá, hogy Isten kegyelméből uralkodik, korlátlan hatalommal. Hazai Skótországában VI. Jakabként regnált csecsemőkora óta, s a hatalmaskodó gyámok és pártütő oligarchák között nemegyszer hajszálon múlt az élete. Hasonnevű elődei szinte kivétel nélkül fiatalon haltak erőszakos halált. Nem csoda hát, hogy a király rettegett a fegyvertől, a katonáktól s mindenekfölött a lázadástól. Békességes, babonás, beképzelt, középszerű lélek volt; kedvelte a jó mulatságot, a jó bort, a tudálékos bölcselkedést és a szép fiúkat. A nőket, többgyermekes családapa létére, nem nagyon szerette. Három dolog érdekelte igazán: a démonológia, az államtudomány és a skót történelem; e tárgyakról hosszas értekezéseket is írt. Shakespeare sokat olvasott. Eleget, hogy tudja, hol kell a témának utánanézni. Előtte volt a Lear király forrásműve, a nyitott Holinshed-krónika, tovább lapozott, míg meg nem lelte az alkalomhoz illő passzust.

Szörnyeteg katonát keresett és marcona nőszemélyt, pórul járt rebellist és ájtatos szentkirályt, lehetőleg valami angol-skót vonatkozást. Így akadt Macbeth-re és Hitvalló Edwárdra; az egyik véres kézzel kárhozatot terjeszt, a másik (mint utódai Jakabiglan s tovább) kézrátétellel gyógyít. És kellett még Banquo, lochaberi thán, a Stuartok őse. Itt azonban kényelmetlenné vált a história. A történelmi Macbeth 1041-től 1057-ig uralkodott, miután Banquo segédletével eltette láb alól a tehetetlen Duncant, akinek trónjára a skót jogszokás alapján legálisan is igényt tarthatott. A krónika szerint kezdetben erős kézzel, közmegelégedésre kormányzott, csak utolsó éveiben tört rá (mint a tréfás emlékezetű VIII. Henrikre) a vérengző zsarnoktéboly. Katonás nagy király volt, azokban a zavaros időkben, amikor Dániában a legendás Amleth ragadta magához a hatalmat: pozitív hősnek való. Ez így nem maradhatott.

Duncan öregebb lett és tiszteletreméltóbb, Macbeth rövidebb életű és elvetemültebb. Banquo feddhetetlen. A kigubancolt történet bonyolítást kívánt, s Holinshed adattömkelegében adódott is elegendő bonyodalom. Például a Donwald esete: ő is fekete mágiát űzött, még látványosabban. Macbeth csak jósszellemekkel társalgott, Donwald banyákkal, szipirtyókkal cimborált. Nagyravágyó felesége felbújtására legyilkolta koronás urát, Duffot, hogy aztán halálig gyötörje a bűntudat. A lelkifurdalásban drámai lehetőség rejlett; tünetleírásához pedig további adalékot kínált az őrült Kenneth király esete: őt unokaöccsének bosszúálló árnya kísértette, különféle hallucinációkkal... A nevek és életrajzok összemosódtak; összeállt belőlük a skót sorsfolyam, mint szakadatlan vérzivatar. Ezt az anyagot már munkába vehette a professzionista drámaíró. Gyorsította, sűrítette és dúsította; egyszerűsítette és kurtította.

E tekintetben is előzékeny figyelemmel járt el: Jakab tudvalevőleg nem állhatta a hosszú előadásokat. Minden ki volt számítva; már az esetben, ha az ősbemutatót valóban az Udvar számára tartották Hampton Courtban. Van irodalomtörténész, aki napra megmondja: 1606 augusztus 7-én. A produkciót állítólag megtekintette a sógoránál vendégeskedő Keresztély dán király is. Ha igaz, gálánsan megfizette a szórakoztatást: tízezer tallért (angolul: dollárt) osztott szét a kamarai tisztek közt. Nem tudjuk, mennyi jutott Shakespeare-nek; s azt sem, hogy miként lehet szolgálatilag remekművet alkotni.

Shakespeare megtehette; szabad volt, mert többfelé szolgált. A darab ősszel már a Globe-ban ment, és a földszint máshogy látta a világot, mint a díszpáholy. Ennek a közönségnek mást mutatott a látvány, tüzesebbet, vakmerőbbet, férfiasabbat. Erőteljesebben megmutatkoztak az ellenpontok, a kétségbeesésre és bizakodásra, megvetésre és lelkesedésre ingerlő ellentétek. Skótok és katonák? A londoniak, bár az idegen monarchát elfogadták, lenézték a fővárosba özönlő parlagi szomszédokat. Fölnéztek viszont a reneszánsz vitézre, aki egy szál karddal áll ki a végzet ellenében. Érdekelte őket a politika, kéjes borzongással figyelték a „politikus” törtetőt, a számos népszerű változat­ban színre hozott machiavellistát. Izgatta őket a királyölés témája, mintha előre sejtették volna, hogy a színpadi aktus rövid negyvenhárom év múltán a vérpadon fog megismétlődni. Károly királyfi még csak hatesztendős volt, akkorácska, mint a darabban Macduff kisfia...

A Macbeth napra (és a holnapra) készült, időszerű darabnak. Amit mon­dott, benne volt a levegőben, s ahogy mondta, abban benne volt a kor levegője. Némileg meg is viselte az idő. A szöveg korrodált; vagy stílszerűbben szólva: több sebből vérzik. Lehet, hogy kivágtak belőle monológokat és nagyjelenete­ket; lehet, hogy beleszabdaltak balettszámokat és dalbetéteket. Eredeti alakja, ha itt-ott eltorzult, rekonstruálhatatlan. Azzal kell beérnünk, ami fennmaradt; az is elégséges a maradandó korszerűséghez. Meglehet, hogy Shakespeare épp ilyennek szánta; hiányosnak, töredezettnek, itt-ott inkoherensnek. Ma véletlenül épp ettől modern. Igen, meglehet, hogy a művészet örök barátja, a véletlen segítette épp ilyenné lenni.

Aki a permanens véletlent perspektivikus szükségszerűséggé teszi: az a zseni. Talán előre látta a jövőt? Tőle még az is kitelik. A Hamlet-ben meglátott valamit, az Othelló-ban és a Lear király-ban nyomon követte, a Macbeth-ben megpróbált a végére járni. Ez a látomás a határtalan határmezsgyéjét sejteti; az utolsó a nagytragédiák sorában.

Az utolsó tragédiahős: gazember. Szabad akaratából, egyéniségének öntörvényét követve válik bűnözővé; annak ellenére, hogy nem testi-lelki nyomorék, nem erkölcsi fogyatékos, mint III. Richárd. Sőt, még túl is teng benne az aggályos lelkiismeret és a látnokian megihletett morális képzelet, mintha Fortinbras erélyéhez Hamlet kedélyét kapta volna örökül. Értékes, komplex személyiség, ereje teljében van, házassága rendezett, minősítése makulátlan – s máris ott áll, bár még maga sem sejti, a bűn varázskörében.

Hát ennyi jó tulajdonság és szerencsés adomány sem elég, hogy az embert visszatartsa a rossztól? Szükségszerű, hogy a nagy lélekből „pokol kutyája” legyen? Ha igen, lássuk, hogyan működik a „valódi szükség”! Demonstrációt követelünk, enélkül nem fogadhatjuk el a dogmatikai és dramaturgiai predestinációt. A rontás nem lehet előzmény, csak következmény. Ha a lényeg változtathatatlan, az elváltozás mechanikus fejleményei érdektelenek... Persze, ahogy a kálvinista skótok és az angol puritánok elképzelték, az isteni sorsgépezet érdekes, modern mechanizmus; ebbe az ember is bele van kalkulálva. Azaz ő is kalkulálhat: önerejéből bizonyíthatja ősidőktől elrendelt jövendő üdvösségét; azáltal, hogy a jelenre koncentrál, példás magaviselettel. Ha nem hibázik (s csupán a kiválasztott „látható szent” látszhat hibátlannak!), egyszerre forgathatja az örök időt előre és hátra: bebizonyosodik róla, vissza­menőleg, hogy valóban a kegyelem birtokosa, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy már itt, e földi világban boldogulni, gyarapodni fog... Hallott erről Shakespeare? Elhitte? Hitt a boszorkányokban? Lehet, de lényegtelen. Az a fontos, amit tudott: hogy az emberi tudás, bár köre kiterjeszthető, nem végtelen, befogadóképessége korlátozott. Kutató elméjét és költői képzeletét izgatta az a határterület, ahol a ráció átvezet az irracionalitásba. Szöget ütött fejébe az a gondolat, hogy vannak dolgok, amelyek meghaladják az értelmet.

Amikor a tragédiahős ilyenekbe ütközik, akkor jelenik meg előtte a hazajáró lélek, akkor kezd Sibylla-szőtte mágikus kendőről dadogni, akkor találkozik a vészbanyákkal. Mindezek: színpadi metaforák; azt érzékeltetik, hogy valamiféle valóság, bár kétségbevonhatatlanul létezik, ép ésszel felfogha­tatlan. Vagyis: a megismerés kritikus pontját jelölik, ahol csődöt mond a tudat, s a tudattalan veszi át az irányítást... Eleve elrendeltetett, hogy az Új Ember útja ide vezessen, a démonok lakta pusztaságba? Bizony, kívülről és belülről egyaránt ide (a katasztrófába) taszítják a hőst a sors és a lélek elemi erői.

Az elemi erők a Macbeth-ben rosszindulatúak, antihumánusak, az ember elveszejtésére törekszenek. Nem muszáj a boszorkányokban hinnünk, hogy ezt megértsük, ha figyelmesen követtük idáig a nagytragédiák logikai levezetését. A vészbanyák jelentése – képletesen és valóságosan – az értelmezhetetlen világ- és tudatállapot elementáris veszedelmét jeleníti meg. Nézzünk szét a világban! A föld „bugyborog”, a hagyományos államrend véres buborékai szétpattannak, a valóság „káprázat”, „agyrém”. A szakállas vénasszonyok groteszk látványa a helyzet abszurditását láttatja: a bűntény még sehol sincs, de a bűn már itt van, dallal-tánccal, incselkedve jelenti magát. Itt a bűn, hol a bűn? Mindenütt, mindenkiben.

A politikai krízis legközepében vagyunk: a fegyveres belvillongást külső támadás tetézi, a nyílt intervenciót alattomos szubverzió támogatja. Nagyon tehetetlen vagy nagyon szerencsétlen az a kormányzat, amelynek így meggyűlik a baja. És nagyon kiváló (vészesen túlméretezett) az a hős, aki a föllépésével egymaga megfordítja a hadiszerencsét s egyszeriben jóra fordít ennyi rosszat. Ez Macbeth: a nagy tettek embere. Övé minden dicsőség és minden hatalom – övé a világ. Vesztére, mert a világ embertelen.

A kor hőse: katona. Párolgó húsfürdőből lép ki az erkölcsi küzdőtérre; egy tömegmészáros, egy mesterhóhér. Tisztelik, becsülik véres szakértelmét, ahogy halomra öli a rossz embereket, a lázadókat, az árulókat, a betolakodókat. És csodálják gyilkos következetességét, hogy nem ismer félelmet, irgalmat, lehetetlent... Mi következik mindebből? Semmi jó. A pszichológus megjósol­hatja: személyiségtorzulás, megalománia és paranoia, frusztráció és agresszíven antiszociális deviancia. Így értelmezhetjük, a magunk megszelídített varázs­igéivel a sorsbanyákban megtestesült rontást; visszavezethetjük őket a tudat alá, az ösztönök mocsarába, ahonnan felbukkantak. Nem mintha ily módon meg­nyugtatóan tisztázhatnánk az embersors rejtélyét – hiszen a tragikum nemcsak lelkibetegség. Ha vajákos asszonyok helyett Macbeth még időben pszichiáter­hez fordul, talán elkerülheti a végzetét? Csupán a lelki higiénia hiánya teszi boldogtalanná? Ha derűs megelégedéssel, fegyelmezetten kivár, mint vezér­társa, Banquo, vajon jobban jár?

Váltsunk vissza pszichológiáról a stratégiára. A kérdés: Macbeth bizton­sága. Kétes kimenetelű csatából löki a színre az ingatag győzelem; ügye pillanatnyilag jó ügy, de helyzete permanens kényszerhelyzet. Háborús helyzet. Sikere szorongató, mert a világ, melyből időlegesen kiverekedte magát, továbbra is körülveszi mint fojtogató fenyegetettségérzet. Ez a külvilág ugyanis annyira fellazult, hogy anyaga alapvetően cseppfolyós: alaktalan massza, maga a masszív semmi, csupa feltétel, csupa várakozás, csupa jövő idő. Macbeth nem ér rá örülni annak, amit megszerzett, úgy sürgeti, kergeti, amit elveszíthet, amije nincs. Maga mögött felejti a múltját, belefut a jövőjébe, megcsúszik benne, megpróbálja utánavetni magát, utolérni, elébevágni. Kénytelen igyekezni, mert az idő gyorsan változik. S hiába igyekszik, mert a létbizony­talanság látszatvilágában lehetetlenség az önmegvalósítás. Előfordulhat, hogy az ember „még él és jól megy sora”, de virtuálisan már halott: erkölcsi hulla, a neve már másvalakit illet, aki nem is hallott róla, hogy így hívják. Az illetőség, a személyazonosság, ami normális esetben száraz ténykérdés, az állandósult rendkívüli állapotban gyanúsan képlékennyé válik; ragad és maszatol.

A színfalak mögött sebtében kivégzett, láthatatlan és személytelen Cawdor intő példa erre. Már nem Cawdor, de még ember; hitszegő, de nem hitehagyott. Megtér, s egy sztoikusan világmegvető fordulattal megvetné a lábát, legalább a nemes halálban. Figyelemre méltó, hogy ez a lelki nagyság a gyakorlatban milyen keveset ér; a jólelkű király oda se figyel rá. A hírnök meleg szavait egyetlen hűvös megjegyzéssel nyugtázza: az arcból nem látszik a lélek. Megbízott Cawdorban, most Macbethben bízik. Ő a bizalmasa, az új Cawdor, őt öleli, kegyeli, futtatja.

Szó szerint. Elöl nyargal a szolga, utána lóhalálában Macbeth, nyomában Duncan és kísérete. Mi ez a lóverseny? Korai változata annak a modern jelenségnek, amit az amerikai szociológia „patkányverseny” címszó alatt tárgyal. A különbség annyi, hogy a reneszánsz kori földönfutó még nyeregben érezhette magát, legalább időlegesen, amíg akadályt ugrat. Macbeth útjában már akadály van, az ad hoc kijelölt trónutód, s ő is akadálya lehet a mások érvényesülésének. Megállhatna a helyén, félúton? Beérhetné a beosztott tisztséggel, szolgálhatna, mint a kormányzat erős embere, előbb a szelíd Duncan, majd a szürke Malcolm alatt? Aligha érné meg a nyugdíjkort. Az udvar másnap már máshol járna, Macbeth elveszítené a kapcsolatait, kósza hírekre lenne utalva. És máshol működne másféle hírszerzés is: Banquo például beszámolhatna (legalábbis részben) a jóslatról. Csak a kötelességét teljesítené, igazat mondana. Alhatná az igazak álmát, mint aki jól végezte dolgát: becsületesen eláztatta riválisát. Gloster Richárd is csak egy légből kapott rémhírt súgott Edward király fülébe, s már boroshordóba fojtották Clarence-et. Folyik, zajlik a „politika”; csak úszni lehet, árral vagy ár ellen. S az ár: így is, úgy is – emberélet.

A Macbeth-ben, úgy tűnik, olcsó az élet. Aki nem öl, megölik. Radikális megoldás, az értelmes cselekvés reductio ad absurdum-a. Önvédelemből vagy önös érdekből, önkifejezésként vagy az önmegismerés feltételeként: ölni kell. E drasztikus leegyszerűsítést azzal szokás magyarázni, hogy a cselekmény színhelye a törzsi ős-Skócia, ahol a primitív társadalom erkölcsi érzéke még fogyatékos. Shakespeare azonban nem volt képzett antropológus, mint ahogy geográfus sem. Földrajzi ismereteinek hiányossága és történelemkezelésének nyilvánvaló anakronizmusa köztudott. Tegyük a Macbeth-et még anakroniszti­kusabbá, egy Hamigway-idézettel: „minden dolgok közt a legegyszerűbb és a legalapvetőbb az erőszakos halál”. Megkísért a föltételezés, hogy Shakespeare leginkább mégis futurológus volt. Jakab király 1606-ban adott szabadalom­levelet a Virginiai Társaságnak, de az első maradandó angol kolóniát, Jamestownt csak némi késéssel, 1607. május 23-án alapították az Újvilágban. Az is csak jóval később derült ki, hogy a dátumot érdemes megjegyezni. Az irodalom, úgy látszik, olykor varázstükröt tart a természetnek: a történelem színpadán még nyoma se volt, de a Globe deszkáin már megjelent, behozha­tatlan időelőnnyel ott állt az első tőrőlmetszett amerikai.

Macbeth, a self made man. A bajnok, a sztár, a sikerember. Az érdek­ember, aki a hitellel (a behajtóval, a ráfizethetővel) méri az időt. A tervező, a szervező, a kivitelező. A jövőorientált megalomániás, akinek csak egy ugrás az a negyedfél évszázad, amíg lendületet vesz, hogy majd a Holdra is rátegye a lábát. A jövőjéért eldobja a jelent, s hogy „gyanútlan túlrepülhessen” rajta, kapásból eladja a múltat. Sietős dolga van; minek cipeljen haszontalan teher­tételt? Módszeresen amnéziás: nem óhajt emlékezni, hogy mindig tiszta lappal indulhasson a piszkos munkába. Naivitása célszerű és üzletszerű, legszíveseb­ben „elmosná az agyba írt kínt”; minden reggel tiszta lelket venne. Van egy nagy romantikus álma: a tiszta haszon. Ez juttatja csődbe. Mert van folt, amit a legalaposabb agymosás sem távolíthat el. A lélek moshatatlan, nem műanyag; ha egyszer rajta száradt valami, bele is veszi magát. A praktikusan tartósított és pragmatikusan nyomtalanított lelkiismereten törvényszerűen kiütközik – mint álmatlanság és hiszékenység, borúlátás és üldözési mánia – a puritán bűntudat bélyege. S az önlelkétől megundorodó ember rendszerint „magányos és gyilkos természetű”; ahogy az angol klasszikusokon iskolázott D. H. Lawrence az amerikai jellemet meghatározta. Így igaz, Macbeth zárkózott, önemésztő, eruptív alkat. Be van zárva önmagába, a múltjától-jövőjétől kényszerűen elrekesztett, robbanékonyan abszolút érvényű pillanatba. Nem arra született, hogy legyőzzék; csak épp olyan versenybe nevezték be, ahol a győztes nem nyer semmit.

Amerikai axiómák. Ide illenek, mert Macbeth tragédiájában, egyebek közt, az amerikai tragédia is benne van. Ami nem más, mint modernizált változatban a hübrisz ősi tragikus tréfája: hogy akit a sors magas lóra ültet, azt föl is ülteti. És le is buktatja. A tárgy szakavatott ismerője, Eugene O'Neill mondja: „Az amerikaiak úgy tekintik a világot, mint holmi örökkévaló mérkőzést, amelyben az ember azáltal próbálja birtokba venni a lelkét, hogy birtokba vesz valami rajta kívül álló dolgot, s ily módon aztán elveszíti minden birtokát; a lelkét is, meg azt a külső valamit is. Amerika a legbeszédesebb példája ennek az emberi kudarcnak, mert olyan gyorsan történt minden, s olyan hatalmas erők álltak rendelkezésre... Hiszen olyan sokat kaptunk, s indulhattunk volna erre is, arra is...” Akár egy Macbeth-monológ. Azzal a különbséggel, hogy Shakespeare nem lamentál, hanem dokumentál. Macbeth akármerre indul, ugyanoda lyukad ki. A polgári józan ész, a mértékletes iparkodás legföljebb az ártatlan halálhoz segítette volna el. A túlélők világában a gyilkosság elkerülhe­tetlen. Ezt mindenki tudja, a becsületes Banquo is, aki passzivitással provokálja ki feláldoztatását, hogy ily módon legalább a túlvilágon lefedezze magát.

Csakhogy, mint ismeretes, a tragédiában nincs túlvilág; az is embervilág – vagy megfordítva, hiszen a Macbeth úgyszólván a pokolban játszódik. Macbeth elbukott, mielőtt még bűnbe eshetett volna, mert eredendően és kizárólagosan ember. Felnőttként jött a világra, nem volt ifjúsága, nem lesz öregkora; semmi esélye sincs rá, hogy önfeledten boldog legyen. Bárhogy szeretné, nem feledkezhet meg magáról, mert ez az egyetlen viszonyítási alapja. A korábbi tragédiákban még felrémlett a moralitás hármas alakzata: balról a Kísértő, jobbról az Őrző, középütt az Ember. Macbethet már csak azonosíthatatlan ködképek és kísértethangok veszik körül; magát láthatja-hallhatja bennük, mert magányában az emberfeletti és az emberalatti, az emberi és az embertelen: egy és ugyanaz. Nincs parancsolója, nincs ellenfele. A világban csak Macbeth létezik, és rajta kívül (vagy belül?) az a megfoghatatlan valami, ami vonzza és riasztja: a semmi. Ezt kell megismernie, birtokba vennie. Az erőszak erotikája oly intenzíven érzéki, hogy már nem is szexuális: steril hatalomvágy, ismeret­elméleti gerjedelem. Absztrakció, de az embert elfogja tőle a forróláz, kiveri a hideg verejték. A megsemmisítő felismeréstől, hogy az aktus erkölcsileg minősíthetetlen. A semminek az ismeretelméletben nincs minősége: jó? rossz? mihez képest?

Ugyanez a kérdés a gyakorlatban a cselekvés szabadságát teszi próbára. Mindent meg kell-e tenni (szabad-e meg nem tenni), ha semmi sem lehetetlen, azaz maga a tett is semmivé tehető? Amit az ember büntetlenül és bizonyít­hatatlanul elkövethet, nem bűn, mert meg sem történt. Macbeth azt tesz, amit akar. S miért ne akarná, amit megtehet? Kinek tartozna felelősséggel? A fehér szakállú Duncan csak színleg hasonlít a Jóistenre; ember ő is, lehet, hogy kétszínű, az arcából nem látszik a lelke. Hogy a szívében milyen veszedelem burjánzik, csak a kés operálhatja ki. Vagy az sem.

Macbeth mindenesetre megpróbálja. Öl, mert ez a mestersége, hentes, ezzel érdemelte ki a hősi nevet. S azért hős, hogy az elérhetetlent vegye célba; hogy ne érje be kevesebbel, mint a végső, teljes győzelem. Márpedig az olyan helyzetben, ahol a heroizmus (az emberi érték summája) az emberirtásban összegződik, a heroikus abszolút cél csupán a tiszta lényeg kivonása lehet: a totális embertelenség. Meg kell az embert semmisíteni, maradéktalanul, a saját területén, a legmagánabb otthonában. Legbelül, a lélek mélyén, ahová csak alattomban férkőzhet a gyilkos akarat. Macbeth feladata épp ellentéte a Hamletének, de éppolyan nehéz: ki kell próbálnia, hogy sikerülhet-e valakinek teljesen elembertelenedni.

A hős magára vállalja a feladatot. Mondjuk: önként; tételezzük fel, hogy szabad elhatározása szerint dönt, igaz ember legyen-e vagy gazember. Vegyük úgy, hogy választhat, legalább két rossz között. A kispolgári egzisztencialista azt tanácsolná neki, hogy válassza a kiismerhetőbb, elviselhetőbb kisebbiket; de ő nagy lélek, természetesen a nagyobbikhoz húz, az ismeretlenhez: a természet­ellenesebb próbatételt választja. Saját magán kell erőt vennie – de melyik magát tekintse sajátjának? Az egyszerűség kedvéért különítsük el a kettőt: két lélek lakozik egy testben, az egyik gátlástalan, becsvágyó, a másik szerény, becsületes. Melyik az erősebb ellenfél? Ha az önző ambíció uralkodna Macbeth vágyai felett, vitézhez méltó, izgalmas küzdelem lenne térdre (lemondásra, megalázkodásra) kényszeríteni. De nem; Macbeth igazabb, mélyebb valóján az önzetlen jóindulat az úr: ez a házigazda, ez a hatalmasabb, érdekesebb, félelmetesebb vívó. Nincs rosszabb rossz, mint jó embernek jó embert ölni. Az igazi kihívást, amellyel a Semmi az Embert provokálja, az ön- és közveszélye­sen „ártatlan” kíváncsiság jelenti: van-e határ a jón és a rosszon túl? Veszi-e magának a bátorságot a hős, hogy elpusztítsa magában az elemi humánumot? (Hogy megismerje az embert, kitapasztalja képességét és hatalmát.) Ha nincs mersze, nem hős, nem férfi, nem ember. Így és csakis így bizonyíthatja, hogy embersége független és korlátlan, így deklarálhatja szabadságát és nagyságát; azzal, hogy király a talpán – tetőtől talpig gyilkos.

Akár lélektanilag, akár létbölcseletileg értjük: a paradoxon varázskör. Vagyis csapda; benne vergődik a magára maradt gondolat és akarat. A tett sem törhetné át, ha a tettesnek nem volna társa. Az ember segítségre szorul. Minél nagyobbra tör, annál nagyobb erőket kell segítségül vennie; „ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet”. Macbeth mellé tehát felzárkózik a hit, a remény és a szeretet. Ez a legszörnyűségesebb: hogy mire jut a kárhozatban vergődő ember, ha lelkének jobb feléhez, házi őrangyalához fordul tanácsért.

Mert könnyű volna, ha Lady Macbeth-et mint elvetemült felbujtót egysze­rűen besorolhatnánk negyediknek a szakállas banyák közé. De szép, fiatal, odaadó és hűséges. Nem természete a kegyetlenség, mint Gonerilnek és Regannak; asszonyi kötelessége csupán – abban a világban, ahol a vérontás a férfiak polgári foglalkozása. Egy érett, értelmes, emancipált Desdemona áll előttünk: házias, gyakorlatias, intuitíven együttérző. Lelke puha, alakítható női lélek, keze finom kis női kéz. Ezt csak a történet legvégén tudjuk meg róla, amikor Ophelia gyötrelmeit szenvedi, s egy alvajáró pillanatra pongyolában is megmutatja magát; mert egyébként egészen az utolsó pillanatig éber figyelemmel és kifogástalan kosztümben alakít, a feleség szerepkörét látja el. Nem alakoskodik; valóban szereti, híven szolgálja a férjét, hisz benne, sokat vár tőle, reménykedik a sikerében. Nagyszerű asszony. Kisvárosi utánzataival ellentétben nem despotát játszó házisárkány, épp fordítva: királynénak is házi­asszony marad. Nem maga vágyik fényre; Macbeth-et akarja királynak látni. Isteníti, eszményíti az urát, és joggal, mert Macbeth-nél nincs jobb, nincs különb, nincs királyibb férfi. Akkor miért ne lenne király? A Lady úgy érzi, hogy a Thán boldogságához hiányzik valami, közreműködik hát, hogy meglegyen. Ahol lehet, feminin praktikákkal (kacérkodással, színleléssel, tettetett korlátoltsággal), s ahol kell, ahol a munka férfit kíván, ott azzal, hogy megtagadja női mivoltát, felnő a párja mellé, osztozik sorsában. Macbeth pedig viszonzásul – szerelemből, gyöngédségből – enged neki, megfogja véres kezét, befogadja végzetébe.

Ideális házasság? Az, a pokolban is. A bűnhődő bűntársak hitestársak maradnak, nem vádaskodnak, nem kárhoztatják egymást. Összetartanak a megpróbáltatásban, támogatják, bátorítják, óvnák, ápolnák a másikat, amíg csak erejükből telik. Iszonyú ez az idill. Fölfoghatatlan, hogy a boldogtalanság bűnbarlangja, amelynek kazamatáiban éjféli gyilkolás folyik, egyszersmind szép fekvésű, jó levegőjű fecskefészek. Dermesztő, hogy a pokolban, hit, remény nélkül is megmarad, soha el nem fogy a szeretet. Csak épp hiábavaló, nem üdvözít, nem melegít. Dereng, foszforeszkál a sötétben, mint a korhadt fa világa. S a két elátkozott, hajléktalan lélek, akiket egymáshoz vert a közös rémület, úgy tesz, mintha vigasztalódhatna vele: összebújnak a bolygótűz mellett. Mint két ijedt, szenvedő állat...

Elég ebből! Jóízlésünk tiltakozik a további műelemzés ellen. A lélek­dráma eldőlt az első felvonásban (ha nem az első jelenetben); az elnyújtott végvonaglás látványa visszatetsző. Viszolygató, gusztustalan. Nem illene odanéznünk; mint ahogy feszélyező végighallgatnunk a részeg kapus tökéletlen, trágár locsogását. Pedig muszáj, mert a pokoli bohózat is beletartozik a tragédiába. A mocskos, borízű élcelődés és a vérmámoros erkölcsfilozófiai vívódás tárgya ugyanaz: a vágy és a végrehajtás csalafinta játéka. A színjáték attól tragédia, hogy az alak és a lenyomat, amit felmutat, teljes; tartalmazza a fönséges mellett az alantast s a kettő között a közönségest, a kisszerűt, az ordenárét. Ha tetszik, nevethetünk is, hiszen Macbeth-ből, ha sorsát levedli, árulóan kitűnik a pucér átlagember. Tetszik, nem tetszik: végig kell néznünk, ahogy az emberség kivetkőzik magából.

A végjáték lefolyását egyébként ismerjük, megszokhattuk; nem hiába tanulmányoztuk Samuel Beckett Nobel-díjjal honorált munkásságát. Tudomásul vehetjük, hogy az üres színtéren az ember eltörpül, lötyög rajta az abszurd világ, mint az ormótlan bohócbakancs, mint madzagja szakadt nadrág. Ilyen jelmez csak antihőst takarhat; helyesebben: a hiányos öltözék csak még inkább közszemlére teszi, hogy viselője meztelen – szánalmas, visszataszító, komikus figura. Gyáva és rosszindulatú. Azaz semmilyen: nincs egyénisége, nem létezik...

Shakespeare-t nem a svéd király díjazta, és nem a huszadik század világo­sította fel, de ennyit ő is tudott. Ő többet tudott. Tudását nem lehet csak úgy tudomásul venni; ember- és életismerete megszokhatatlan, tűrhetetlen. A tragé­dia üzenete meghaladja az értelmet; csupán a látvány és a vers konkrét költé­szete közvetítheti. A Globe színpadán nemcsak várják a címszereplőt: a megle­petés ott van, teljes életnagyságban – mint tolvaj törpe, mint ragadozó óriás.

Az emberi természet kibontja magából démoni alternatíváit, melyeknek együttese: az emberszabású semmi. A tragédia a Semmivel szembesíti az Embert, aki ettől szükségképp hős lesz, és szükségképp bűnöző. Mert ember: az embernélküliséghez mérve deviáns. Hogy ezt felfogjuk, a költői varázs egyformán valóságossá-valótlanná teszi számunkra az emberit és az embertelent. Így demonstrálja, hogy az élettelen anyag világrendjében az élő humánum, az egyéniség, a morális tudat az egyetlen autentikus létező, de egyben aberráció is, eltérés a többségtől, a normálistól. Eltévelyedés, torzulás, betegség, rendellenesség. És az ember Shakespeare színházában nem háríthatja el a felelősséget, hogy világában rendet tegyen: amit ember tervezett, csak ember végezheti. Nemcsak áldozat, tettes is. Amire Macbeth kísérletet tesz, mai szóhasználattal genocídiumnak nevezhető. Shakespeare, történelmi tapasztala­tainknak elébe vágva, a lehető legtágabban értelmezte a fogalmat; nemcsak a zsarnokoktól megszokott részleges népirtást értette rajta, hanem a gyökeres megoldást is: a genus humanum felszámolását. Felrémlett előtte a lehetőség, hogy az ember valóban mindenre képes; talán még arra is, hogy eltakarítsa magát az útból.

Macbeth addig nyomul előre a végzetes úton, ameddig csak ember mehet. Megtesz minden tőle telhetőt. Hogy kitalálja a megfejthetetlen talány megoldá­sát, beugratósdit játszik a végzettel, tetemre hívja a sorsot. Olyan kimondhatat­lanul elszennyezi a környezetet, hogy ettől már a néma természet is megmoz­dul: mozgósítja, fellázítja maga ellen a beszédes fákat. Öregeket és gyerekeket gyilkol, vérbe fojtja a tegnapot, előre letarolja a holnapot. Elveszít mindenkit, mindenben csalatkozik, hogy elnyerje a végső tudást: hogy átélje az élet teljes értelmetlenségét. Kétségbeesése olyan tisztán sugárzó, amilyen csak a hit lehet. Ez már vallás. S még ez a bűnvallás sem hozhatja meg számára a feloldozást. Életben, talpon kell maradnia, töretlenül a „por halálban” is. Látnunk kell, ahogy zsugorodik; ahogy fölébünk tornyosul. Egyre hitványabb féreg, egyre királyibb jelenség. A végén már honvédő háborút vív; a házát, a várát, a hazáját (a magáét?) védi. A semmit: nincs már otthona, nincsenek hívei, nincs lelke. De a teste még megvan, és a testében az a valami, ami több a semminél. Ezt nem képes végleg kiirtani magából. Inkább hűtlen lesz a feleségéhez is, de nem emel kezet magára. Ellenáll az öngyilkos kísértésnek (amiről megint nem tudhatni, hogy jó vagy rossz sugallat), macbeth-i módon: öldökölve. Unja, gyűlöli az életét, mégis körömszakadtáig ragaszkodik hozzá. Drágán adja, mert egy élete van; s mert nincs, akinek a kezébe letehetné. A történet bevégeztetett, de abbahagyhatatlan; a hős le van győzve, de nincs, akinek megadhatná magát. Macbeth halála: a semmi megsemmisülése. Előreszegzett karddal hátrál ki a színről.

Ezen a határponton Shakespeare is megtorpan; a nagytragédia útja járha­tatlanná válik. Hogy a darabot befejezhesse, a szerző színházzal pótolja ki az életet. Művi úton eltávolítja a főhőst, s a csonkolás helyére beépít egy protézist: egy mű-ellentábort. Edwárd és Malcolm, Siward és Macduff: kik ezek, akik véget vetnek az Új Ember ámokfutásának? A régi emberek? A még újabb emberek? Vagy nem is emberek – árnyak, Mars-lakók? Van bennük valami hideg titok, valami elementáris idegenség. Edwárd a színfalak mögött ájtatos­kodik, Malcolm jezsuita simasággal vonja ki magát a csatákból és a vitákból, Siward más ország földjére vezet megszálló csapatokat és akárhány fiát feláldozná a kötelesség oltárán. Macduff bajban hagy asszonyt-gyereket s utána már csak a bosszú tartja benne a lelket. Ő ölheti meg a királyi Macbeth-et: mert nem anya szülte. Akik megváltást hoznak az egyetemes embertelenségből, mintha egytől egyig kísértetek lennének; alig van jellemük, vigasztalanul kevés bennük az emberiesség. Hol a megoldás? Malcolm kész akcióprogrammal érkezik: ezentúl rend lesz, mindenki tudhatja a helyét. A thánok a jövőben grófok lesznek; vagyis a törzsi Skóciában bevezetik a feudalizmust. Hogy ez a fejlődés hová vezet, nem kérdezi, aki emlékszik a feudális anarchiára a korai királydrámákból. Innen indult el, III. Richárddal, a reneszánsz hős tragikus pályája. S most itt a Macbeth, és azt üzeni, hogy végben a kezdet, kezdetben a vég. Ennyi fér a műalkotásba; azaz ennyit tehet az emberiségért a művész: hogy a kompozíciót kerekre zárja.

A huszadik századi műélvezőnek van min töprengenie. Vajon kijuthatunk-e valaha a shakespeare-i látomás bűvköréből? Nagyot fejlődtünk a Macbeth ideje óta; de van-e még egy kis időnk tovább fejlődni? Előttünk a világ, melyet otthonunknak mondunk, bár idegenek vagyunk benne. Anyagunk közös a többi anyaggal; de öntudatunk egyedülálló, kivételes képződmény, unikum. A végtelen univerzumban nem ismerünk magunkhoz hasonló értelmes lényeket. S magunkat is mióta ismerjük? Történelmünk rövid története, az örökkévalósághoz képest semmi. Az emberi színjáték: hátha csak közjáték. A csillagos mennybolt alatt akármikor kihunyhat ez a különleges (mesterséges? természetes?) fényforrás, az ítélőképesség és az erkölcsi érzék kurta lángja. Az embernek már megvannak hozzá az eszközei, hogy kioltsa. Mindenre képes – vagy mégsem? Emberek vagyunk: félünk. Féltjük magunkat a nagyvilágban, féltjük magunktól ezt a kis világot. Részvétünk kíséri űrbeli útján az emberlakta Földet. Tisztán látjuk, kívülről, távolról, mint az égitestek; s közben a testünk­ben, torkunkban dobog a szívünk. Talán ez a szívdobogás, amitől nem szabadulhatunk, ameddig élünk, ez minden bajunk – és minden bizodalmunk. S ahogy felgyorsul a tragédia élményétől, hogy már-már eláll: az a katarzis.