Királydrámák

A történelmi élmény mindig aktuálissá teszi a történelmi témát: amikor a történelem tetten érhetően történik, tanulságos történetekben beszéltet is magáról. Mint a reneszánsz Angliában. Az Erzsébet-kori angolokat szenvedélyesen érdekelte a történelem, mert úgy érezték, hogy személy szerint érdekeltek benne. A világpolitika (a spanyol Armadával) házhoz jött, a belpolitika (hol királyi díszmenettel, hol lázadó mozgolódással) kivonult az utcára. A nemzeti érzés és a számító önzés mindenkiben ott dolgozott, többnyire egymást erősítve, olykor egymás ellenében. A fejlődő nemzetállam – csakúgy, mint egyénenként minden polgára – érvényesülés és megsemmisülés között lavírozott, félte a kudarcot, remélte a sikert. A napihírektől mozgósított közvélemény örök kérdésekre kereste a választ. Mire tanít a történelmi tegnap? Azaz, hogy mi lesz holnap? Ki csinálja a történelmet? És mit csinál a történelem?

Erről beszéltek a csapszékben és a szószéken, a szérűskertben és az utca-sarkon. Éltették a királynőt, felemlegették a nagy emberek viselt dolgait, mesélgettek a régvoltakról, adták-vették a legfrissebb értesüléseket, balladákat énekeltek és árultak. Divatban volt a történelmi tárgyú elbeszélő költemény és a tanító célzatú példázat, mely nevezetes katasztrófákon szemléltette az erkölcsi leckét, vagy hasznos tanácsokat adott az eredményes közéleti szereplésre. Elöljárók tüköre... Fejedelmek bukása... Vajon milyen tanulság olvasható ki belőlük: a siker vagy a kudarc? A történelem zavaros gondolatokat és ellentmondásos érzelmeket keltett, középkori beidegződések tapadtak hozzá, és újkori vonzódások. Feszültség volt benne. Ez kellett a történelmi játékokat bemutató népszínháznak. És még valami: koncepció, átfogó eszmerendszer, hogy összefogja és összefüggésbe hozza egymással a központi hatalom és az egyéni hatalomvágy színpadi metaforáit. A tájékozott szerző ilyet is találhatott a humanista történelembölcseletben.

A reneszánsz kori angol történetírás olasz hatásra antik mintákat követett. A történész (mint a VII. Henrik udvarában megtelepedett Polydoro Vergilio, majd Sir Thomas More és nyomában a többiek: a nagy hatású Edward Hall, a szorgalmas Richard Grafton, a népszerű Raphael Holinshed) az elmúlt idők históriájában követendő és elrettentő példákat keresett, tanítómesterként tisztelte és kalauzként alkalmazta a történelmet. Hőseiről jellemtanulmányt készített, melyben magukra ismerhettek a jelenkor vezéralakjai is. Kozmopolita műveltsége praktikus politikai megfontolásokkal és hazafias lelkesedéssel társult: megcsillogtatta a régi dicsőséget, hogy annál jobban ragyogjon az új állameszmény. Propagandát terjesztett, s ezzel vallást pótolt. Világmagyarázatában megfért egymás mellett a humanizmus és a protestantizmus: a tudós okadatolta a történelemformáló emberi viszonyokat, s így világította meg a bennük munkáló isteni gondviselést.

Az értelmezés alapelve, hogy a világban rend van, vagy legalábbis rendnek kellene lenni. Az eszményi állapot a stabilitás, a rangok szerint tagolt társadalmi közösség békés együttműködése, melyben az egyén – mint testben a sejt – megtalálhatja dolgát és helyét. A főhelyen: az uralkodó, Isten földi képmása. A legfőbb bűn tehát a lázadás, a polgári engedetlenség. És ha bitorló ül a trónon, ha zsarnok? Erre nézve megoszlanak a vélemények. Kétségtelen, hogy az elkerülendő legnagyobb veszély az anarchia; de az már kérdéses, hogy mi okozza, ha mégis bekövetkezik. A kártékony rendbontás? A romlott rendszer? És hogy tűrheti az igazságos Isten az emberek tévelygését? Nyilván távlati tervei vannak a történelemmel, mely sohasem áll egy helyben, hanem körbeforogva ismétli magát, s közben halad is, felsőbb rendelés szerint. Anglia rá a példa, amint azt Edward Hall meggyőzően kifejtette. A koncepció nagyvonalú és közérthető. Az angolok nagyot vétkeztek az Úr ellen, amikor felkentjére, II. Richárdra kezet emeltek; nem is maradt el a megtorlás: a hosszú belviszály. A méltányos végzet átmenetileg (V. Henrik tündöklésének rövid idejére) felfüggeszthette az átkot, de fel nem oldotta, míg a harag műve be nem teljesült: a Rózsák Háborújában. III. Richárd rémuralma a végbosszú; Anglia megbűnhődött és bocsánatot nyert, jöhetett a megváltó Tudor Henrik, hogy helyreállítsa a rendet.

Mi sem egyszerűbb. Az okfejtést, mely egyszerre bizonyítja a dinasztikus államhatalom legitimitását és az állampolgárok érdekeltségét, át is vette minden Erzsébet-kori történész; ez lett a Tudor-mitológia ideológiai alapja. A ráépülő egységes királyeszményt azonban ellentmondásos uralkodóegyéniségek testesí-tették meg; a benne foglalt állandóság gyökeres változásokon át érvényesült: vagyis a hagyományosan kötelező királyimádat csak keretet és tárgyat adott a politikai gondolkodásnak, de nem helyettesítette – sőt kikövetelte – az aktuális kritikai vizsgálódást. Milyen a jó király? Mitől rossz a rossz? (Ki lesz az új király? És jó lesz-e az az országnak?) Hogyan kell a hatalmat gyakorolni? Hogy lehet megragadni, élni és visszaélni vele, megtartani vagy eljátszani? Bonyolult kérdések; Machiavelli kérdései. Machiavellinek rossz híre volt Angliában, de a gondolatait jól ismerték. A politikus Bacon esszékben próbálta összebékíteni őket a hivatalos ideológiával. A politizáló színpadi szerző történelmi játékokban tette ugyanezt, alkatától és beállítottságától függő meggyőződéssel.

A népszínház nem tárgyalhatta az állam és az egyház ügyeit. A trón-utódlás gondjairól, az uralkodó körök viszálykodásáról, a szegények panaszairól és a vallási nézeteltérésekről nem írathatott tandrámát; ezt tiltotta a törvény. De a történelmet színre vihette, krónikázhatott, anekdotákba öltöztethette a történettudomány ideáit. Ez sem volt kockázatmentes. A Titkos Tanács állandóan szemmel tartotta, és bármi zavargás hírére azonnal bezáratta a színházakat. Tanácsos volt tehát ártatlanul szórakoztatni. Epizodikus élőképekben mutogatni a múltat – nyers realizmussal, mint a képes újság, illetve átlátszó allegóriában, mint a moralitás. A történelmi profán-misztérium össznépi mulatságába minden belefért: a tündérmese és a senecai tragédia, a Machiavellista politikai krimi és a bohózati humor. A heterogén műfaj, mely tudálékos és kezdetleges előzményekből fejlődött ki az 1580-as években, jól megfelelt a vegyes közízlésnek, és jó alkalmat adott az „egyetemi elméknek” az intellektuális sztárparádéra. A világhistóriából vagy az angol krónikákból akármikor színpadra vezényelhettek egy-egy alkalmi nagyságot, akinek csodálatos tettein és zengzetes tirádáin álmélkodni lehetett, izgulni, rémüldözni, nevetni, elandalodni, s még gondolkodni is. Marlowe a titáni kalandort kedvelte, Peele és Greene a regényes kalandot. Shakespeare nem válogatott, mindenből tudott tanulni.

Azaz nagyon is megválogatta és meggondolta, hogy mit csinál. Mivel következetesen gondolkodott, munkatervébe az esetlegességet is belekalkulálta. Feltehető, hogy véletlen megbízás adta kezébe (egy-két évvel az Armada után) a VI. Henrik-témát. Ha így volt, csak csodálhatjuk a véletlen tragikai érzékét, mondhatnám, aiszkhüloszi ízlését: mint Szalamisz után a Perzsák, a VI.Henrik is arra hívhatta fel a figyelmet az országos diadalmámor közepette, hogy nincs győzelem vereség nélkül. Hogy a Rózsák Háborújának eltemetett múltja akár-mikor feltámadhat mint polgárháborús jövő. A jó tanuló Shakespeare felfigyelt a tragikus sugallatú drámára, s még inkább az előadás sikerére. Jól élt a véletlenjével, mert szüksége volt rá: jól megfigyelte a népszerű históriás műfajt, nem hiába játszott koronás szerepeket telt házak előtt. Korszakos ötlete támadt, amilyet csak a zseniális üzletember, költő és gondolkodó egyesített képzelete teremthet: királysorozatot kell indítani, kihasználni és kivizsgálni a történelmi tárgyat. Ha kasszasiker, újrázni; ha probléma, végiggondolni; ha metafora, kibontani, világképpé tágítani. Kézenfekvő megoldás, a Tudor-mítosz ismeretében. Csak épp drámaíró nem akadt, aki a közismert históriai példázatot mindenestül színpadra alkalmazza. Gyanítható, hogy Shakespeare politikai és dramaturgiai fantáziáját kezdettől fogva ez a nagyszabású tervezet foglalkoztatta, s ennek érdekében dolgozta ki saját találmányát, a sorozatba állítható király-drámát, a készen talált alkalmi krónikás-színjátékból.

Példátlanul ambiciózus és koncepciózus kezdés. A kezdő keresi a feltűnést, de az elrejtett igazságot is; tanulja a mesterséget és tanulmányozza a történelmet, mindkettőt működésében. Munkahipotézisként elfogadja a hivatalos álláspontot, ám a demonstrációban nem annyira bizonyítja, mint inkább vitatja a dogmát. A rendet a zűrzavarral példázza, a béke eszméjét a háború képeivel teszi érzékletessé. Mobilizálja és dramatizálja a krónikát. Meghúz és összehúz, sűrít és gyorsít, átcsoportosít, kiemel, rituális párhuzamokat és ironikus ellentéteket poentíroz: szabadon és szakértően gazdálkodik a történelmi nyersanyaggal, míg összeállítja belőle a drámai akciót, melynek (arisztotelészi értelemben) helyén van az eleje, a közepe és a vége. Ha nem is ugyanott, ahol az évkönyvekben. A nagy történet ugyanis, bár a történelemből veszi tárgyát, mégsem azonos az eseménytörténettel.

Hogy értsük ezt? Költőileg: úgy, hogy a Shakespeare-dráma eredendően költői természetéhez alkalmazkodva metaforikusan értelmezzük a tudományt. Köztudott, hogy a teljes kompozíciót tíz királydráma alkotja, ebből nyolc össze-függ, kettő különáll. Egy-egy melléktanulmány foglalkozik futólag a XIII. és a XVI. századdal, ily módon közrefogva a koncentrált és folyamatos vizsgálati ciklust, mely az 1398-tól 1485-ig húzódó viszontagságos korszak történetét tárgyalja. A drámaíró azonban más módszert követ, mint a történetírás: középen kezdi és végzi az érdembeli tárgyalást. A pályakezdő években, 1590-től 1593-ig íródik a történelmi folyamat zárószakaszát bemutató, ám keletkezése szerint „első” (más néven York) tetralógia – a VI. Henrik három része és a III. Richárd –, valamint széljegyzetként a János király. Erre következik az 1595-től 1599-ig készülő „második” (vagy Lancaster) tetralógia – a II. Richárd, a kétrészes IV. Henrik és az V.Henrik –, azaz a történelmi folyamat kezdeti szakasza; amelyet már csak egy kései lábjegyzet követ, 1613-ban a VIII. Henrik. Miféle logika szerint áll össze ebből a shakespeare-i történet eleje-vége? A történelmi évszámok szerint rendezett Shakespeare-kötet, amennyire megkönnyítené, éppannyira meg is nehezíti a tájékozódást; úgy bánik Shakespeare-rel, mint ő a történelemmel: középen kezdve jut el rövid úton a shakespeare-i gondolatmenet végére, s e csúcspont után mindjárt a kiindulópont jön, a remekművű nyitányra pedig az elhangolt utójáték. Nem csoda hát, ha a magyar olvasó össze-zavarodik, s nemigen érti, hogy mit akart Shakespeare a Henrikjeivel meg a Richárdjaival.

Mit kell tudnia az olvasónak? Előbb talán lássuk, hogy mit nem. Nem kell észben tartania a családfát, a jogcímeket, a frakciókat, az ütközeteket, a hitszegéseket, sem azt, hogy az azonos néven egymást váltó grófi-hercegi statiszták között ki kicsoda. Tisztában kell lennie viszont azzal, hogy a drámákban két időrend fut párhuzamosan: a történelmi dokumentációé és az életműben nyomon követhető gondolaté, s e kettő közül az utóbbi a fontosabb. Shakespeare nem az angol történelem olvasókönyvét adja kezünkbe, hanem az emberi színjáték történelmi értelmezését. Gondolatrendszere nem kronologikus hanem analogikus. Ugyanazt gondolja végig, mindig másként. Az ismétlődő jelenségekben a lényeget keresi: a történelem szerveződésének modelljét, az ember és a hatalom viszonyának szerkezeti képletét. Szimbolikusan: a korona jelentéstartalmát.

A királydráma kívülről, szemléltetőleg demonstrál; doktrínája konzervatív, szemlélete forradalmi. Az uralkodót úgy állítja be, mint istenképet, de úgy mozgatja, mint drámai jellemet. Leleplezi a királyban az emberi kisszerűséget, és felmutatja az emberben a királyi nagyságot. Egyszerűbben mondva: a shakespeare-i sorozat rossz királyokkal kezdődik, gyarló királyokkal folytatódik, és a jó királlyal végződik.

Az első tetralógia a középkori állameszmény csődtömegét láttatja: az istenóvta szakrális királyság hűlt helyén a profanizált politika csataterét és piac-terét. Egyének és csoportok marakodnak életre-halálra, általános a létbizonytalanság. A korona nem szentség, nem ad sem védelmet, sem hatalmat. Inkább afféle pályadíj (vagy még inkább vérdíj), melyet erőszakosan magának követel az anarchiából kiemelkedő öntörvényű egyéniség. Elnyeri és el is veszíti, mert tartalmatlanná lett, azaz megtarthatatlan. Sem a pozíciónak, sem az ambíciónak nincs igazi transzcendenciája. Mit ér a király? A jámbor VI. Henrik tehetetlen; a tettre kész III. Richárd gonosztevő; az erény nem erősíti a jellemet, az erős személyiség nem elég a nagy szerephez. Az ember felnőtt, de nem elég nagyra, hogy uralkodni tudna a mítoszától megfosztott világon. A történelem személytelen és moráltalan mechanizmusa mindent és mindenkit felőröl. Ezzel az abszurd konklúzióval véget is érhetne a játék, ha a fellépő új király láttán fel nem vetődne bennünk újra a kérdés. Mit ér az ember? Lehet-e, ha csak ember, emberek ura? A szent és a szörnyeteg alkalmatlan az államvezetésre; éppúgy, mint a kisebb kilengésű átlag. Mint az ügyetlenül fondorkodó János, mint a hiú és ingatag II. Richárd.

A második tetralógia még egyszer eljátszatja a hatalom szentségvesztését. Ismét az erősebb győz, a bajnok Bolingbroke IV. Henrikként a trónra kapaszkodik, s meg is marad rajta, míg bele nem rokkan az alkudozásba és a hadakozásba. Szürke, érdektelen király, de színes, érdekes országon uralkodik. A történelemnek új szereplője támad (azaz lép elő a kezdetektől ott lappangó komikus mellékcselekmény alsó régióiból): az aljanépben és a közemberekben megtestesülő „valóság”. A nemzettest. Tisztesség nincs benne sok, mégis fontos tisztséget tölt be a nem létező társadalmi hierarchiában: életrevalóan jelen van. Mulatságosan – és jelentőségteljesen: mert alvilágából meríti autentikus erejét az új mítosz hőse, az össznépi kópéból nemzeti királlyá nevelődő V. Henrik. Megérkeztünk: az értékes egyéniség megtalálta transzcendenciáját az érték-termő közösségben. Azaz már megyünk is tovább, hódító háborúba, diadalra; hogy gondolatban tovább folytatva a sort, kezdjük megint elölről a ciklust, a vereséggel. A történelemnek nincs eleje-vége.

Tanítása pedig: kérdés. Bebizonyosodik, hogy a hatalmat csak ember viselheti, de kétséges, hogy elviseli-e. Mire képes az ember? Mindenre? Értsük, ahogy tudjuk. Majd a tragédiák fognak a talány végére járni. S még utánuk is marad egy talányosan kezdetleges királydráma. Egy illúziótlan feltételezés, hogy az ember talán az intézményesített jelentéktelenség tűrhető zsarnokuralma alatt él meg a legtartósabban, ha a valódi nagyság hiányáért látványos illúziókkal vigasztalhatja magát. Az elmarasztalás, VIII. Henrik korára vonatkoztatva, igazságtalan. De hát a királydráma, hadd ismételjem, nem annyira a királyokról szól, mint inkább az emberről. S ki tudja, nincs-e igaza.

Shakespeare királydrámája a vitatható igazság megjelenítője, a perspektíva műfaja. Legfőbb érdeme, hogy a drámaírói tehetség kibontakozhatott belőle; gyakorlati haszna, hogy vissza is temetkezhetett belé. Szertartásos műfaj: előbb misztérium, utóbb maszkabál. Alkalmat ad a képzeletnek, hogy a rituáléban fölfedezze az emberszabású valóságot; és arra is jó, hogy amikor az emberi természet mitologikus színpada megüresedik, dekorációjával eltakarja azt, amibe a gondolat nem kíván többé beletekinteni. A királydráma a shakespeare-i életmű kezdete és vége.

És mit kezdhet vele a mai olvasó? Nem hiszünk az uralkodók isteni felségjogában, félünk a fegyverektől, kétkedve mérlegeljük a nagy eseményeket és a nagy embereket: a reneszánsz képvilágához – a kardhoz és a koronához – nemigen társulnak izgatott képzeteink. De a világ ma is velünk él, és bennünk. Vannak elképzeléseink a politikáról, van erkölcsi érzékünk. És tudni szeretnénk, hogy – egyéni meggyőződésünkkel és közakaratunkkal – végül is mi csináljuk-e a történelmet. Vagy a történelem azt csinál velünk, amit akar? A kihívások korában élünk. Akit ez elgondolkodtat, mindig találhat magának provokatív gondolatot Shakespeare királydrámáiban.