Közzététel dátuma: May 15, 2014 1:35:51 PM
"Pyramus és Thisbe, legszebb fiu volt amaz egyik,
másik Napkeleten legszebb volt mind a leány közt,
s egymásnak szomszédai, hol, mondják, hogy a büszke
várost téglával köritette Semiramis egykor.
Ismeretet szomszédság ad s indítja szerelmük:
ez meg idővel nőtt; vágyták is a hitvesi fáklyát,
s tiltották a szülők. De amit megtiltani meddő:
egymásért azonos lobogással lángol a szívük.
S erről senkise tud; szavuk intés, titkon-adott jel;
rejtegetik tüzüket, s lobog az csak méghevesebben.
Keskeny kis hasadék támadt még kezdetidőben
építéskor amott, hol a két ház közfala állott.
Észre olyan sok századon át e hibát ki se vette,
s (mit meg nem sejtesz, szerelem?) szeretők, szemetekbe
tűnik: s ösvényt lel szavatok; gyöngéd susogással
száll a becéző szó egymáshoz biztosan által.
Gyakran, ahogy Thisbe itt állt és Pyramus ott túl,
s egymás ajkának leheletjét érzeni tudták,
»Jaj,« szóltak, »te irígy fal, mért állsz két szerető közt?
Oly sok-e engedned, hogy a testünk egybefonódjék?
Vagy legalább addig nyílnál, hogy csókokat adjunk.
Vedd mégis hálánk: mert meg kell vallani, néked
jár köszönet, hogy jószavaink egymáshoz elérnek.«
Hasztalanul miután, kétoldalt, így keseregtek,
éj közeledtével búcsúztak, csókot is adtak
két külön oldalon ők, túlsó oldalra nem érőt.
Tűnt fel, az éj tüzeit tüstént tovaűzve, a Hajnal,
és a mezők dérlepte füvét szárítva, az új nap,
s ők a szokott helyen ott voltak. Hol gyönge panasz-szót
suttogtak hosszan, s döntöttek: az éjszaka-csöndben
rászedik őreiket, s ha lehet, kiosonnak a házból,
és ha az otthonuk elhagyták, el a házakat is mind,
messze mezőn nehogy eltévedjenek, össze Ninusnak
sírjánál jönnek, s fa tövénél búva, bevárják
egymásnak jöttét. A szederfát, rakva fehérlő
szedreivel, tudják: hűs forrás partja növelte.
Tetszik a terv. Lassan látszott tovatűnni a napfény,
végre a vízbe szakadt, s a vizekből éjszaka támadt.
Nagy ravaszul kioson Thisbe a homályban az ajtón,
rászedi háznépét, fátylával rejti a képét,
surran a sírdombhoz, s odaül, mit mondtak, a fához.
Ennyire bátorrá szerelem teszi. S íme, oroszlán
jön, vértől-habosult szájjal, barmot csak imént ölt,
szomszéd forrásnál kívánja eloltani szomját.
Hold sugaras fényében amint Babylon-beli Thisbe
ezt meglátja, rohan remegőn barlangi homályba.
S míg száguld, leesik válláról leple. Eloltván
bő vízzel szomját, míg lépdel a véres oroszlán
vissza az erdőségbe, üres leplére találva,
vériszamos szájjal széttépi a lenge ruhákat.
Később ér oda, és a nyomát jól látja a vadnak
Pyramus ott a homok sürüjén, s elsápad az arca;
majd, hogy a véráztatta lepelt is megleli, így szól:
»Minket, a két szeretőt, egy éjszaka küld a halálba.
Bár - méltó volt rá - a leány élt volna sokáig!
Bűnös az én lelkem: te szegény, én hoztam a veszted,
én, ki e félelmes vad helyre kicsaltalak éjjel,
és nem jöttem előbb. Tépjétek szerte a testem,
és vétkes szivemet faljátok vad harapással,
mind, ti oroszlánok, lakozói e szikla-vidéknek!
Gyáva, ki csak kíván meghalni.« Fel is veszi leplét
Thisbének, s kijelölt fájukhoz, az árnyba ragadja,
könnyel a jólismert leplet s csókkal telehinti,
s »Vedd«, ezt mondja, »az én vérem, lepel, ebben is ázz hát!«
És tőrét, mely övén díszlett, bemeríti hasába,
s késedelem nélkül kiragadja, halódva, a sebből.
Hullt le a földre hanyatt, s magasan fröccsent föl a vére,
nem másképp, valamintha csöveknek megreped ónja,
és sziszegő kicsi nyílásból szökken ki a víz-ár,
s oszlopként a magas levegőt hasogatja sugára.
Annak a fának most, vérrel telehintve, gyümölcse
elfeketül, s a gyökér, melyhez lehatolt a sötét vér,
bíborosult színnel tarkázza a fenti gyümölcsöt.
Most, noha még retteg, nem akarja becsapni a kedvest,
s megtér már a leány, a fiút szeme, szíve kutatja,
s hogy míly nagy vészből menekült, el akarja mesélni.
Eljut a helyhez, a fához is ér, föl is ismeri lombját,
ám a gyümölcs szine más, töpreng hát, vajjon ez-é az.
Még kételkedik, ám veri ott vonagolva a véres
földet, látja, a test; hátrál, belesápad az arca,
s borzadozik, valamint tengernek sós vize, hogyha
sík színén lebegő szellő fuvalatja megy és jő.
És amikor már látta, hogy ez nem más: szeretője,
ártatlan karját verdeste goromba ütéssel,
tépte a fürtjeit és karjába karolva a kedves
testet, s könnyeivel sebeit telehintve, keverte
véréhez könnyét; hideg arcát csókja borítja,
s »Pyramus!« így sír fel, »tőlem, te szegény, mi rabolt el?
Pyramusom, no felelj; Thisbe, szeretőd, aki szólít;
halld meg a szóm, drágám, lehanyatlott arcod emeld rám!«
Haldokoló szemeit Thisbéje nevére kinyitja
Pyramus egyszer még, ránéz, s így húnyja le újra.
Néz a ruhára s a tőrnek puszta ivor hüvelyére,
s szól a leány: »A magad keze volt, s a szerelmed irántam,
mely a halálod hozta, szegény! De merész kezem erre
s van nekem is szívem: s ad erőt, sebet ütni, szerelmem.
Íme, követlek, holt; oka voltam, mondja a hír majd,
holtodnak s követője; halál volt, más se, mi tőlem
tépni tudott téged: s a halál sem tép tova tőlem.
Mégis, hozzátok kettőnk kérő szava szálljon,
ó, ti szegény szüleim, s ti szülői az én szeretőmnek,
hogy, kiket ennyire hű szerelem s végóra köt össze,
már irigyelni ne kívánjátok tőlük az egy-sírt.
És, fa, mely itt most egy nyomorult holttestre teríted,
s nem sok idő múltán kettőre az ágaid árnyát,
hordd az öles jeleit mindig, s illően e gyászhoz,
hirdessék a gyümölcseid is feketén a halálunk.«
Mondta, s utána a tőrt mellének szegzi, belédől
abba a vasba, mi még vérnedves volt az öléstől.
Égbeliekhez elér, a szülőkhöz is elhat az óhaj:
mert a szeder feketén csillog mindig ha megérik,
és mi a két máglyán maradott, egy urna nyugosztja."
Devecseri Gábor fordítása