Közzététel dátuma: Feb 05, 2019 7:20:12 AM
Egy nagy királydráma zűrzavaros mélypontján, mely egyszersmind egy nagy komédia fergeteges csúcspontja is, egyszer csak elalszik egy nagy kövér ember. A komisz tréfák hőse és áldozata magatehetetlenül hever, összekucorodva, mint egy óriáscsecsemő. Ravasz vén zsiványelméje elpihent, az igazak álmát alussza. Feje fölött hóhérkötél és skót pallos, a zsebében kifizetetlen vacsoraszámla: vajon miről álmodik? Talán egy szusszanásnyi megnyugvásról, fűről-fáról, asszonynevetésről, csengő aranyakról. Vagy talán megint csak megkergetésről, elpáholásról? Mindegy neki. Mert abban a megálmodott másik világban a verés is más: gyermekké tesz, otthont teremt. Az álom otthonosan helyreigazgatja a sajgó csontokat, és helyet ad a szerencsésen kinevethető kozmikus űzöttségnek, valahol a mesék kandallótüze mellett, a komikus kisemberek körében.
Alszik a nagy bohóc, a potrohos lovag, és polgári méretű bohózattá álmodja át a történelem abszurd komédiáját... Talán, talán... A IV. Henrik első részének kellős közepén, a Vadkanfőhöz címzett londoni fogadó faliszőnyege mögött mindenesetre „nehezen szuszog” a rovott múltú és romlandó jövőjű Sir John Falstaff. Lehet, hogy máris a windsori víg nők látogatják az álmát? Meglehet: egy aszúmámoros vidéki tündérországban, ahol mindörökké vendéget vár a Térdszalaghoz címzett mesebeli-másvilági fogadó... El tudnám képzelni.
A tudománynak azonban nem kenyere a képzelődés. A Shakespeare-tudósok általában fanyalogva nyilatkoznak A windsori víg nők-ről. Ügyes iparosmunka, mondják, de fantáziátlan és lélektelen; olcsó bohózat, mely kiárusítja, azaz meghamisítja és lejáratja a nemesebb komikumban fogant Falstaff-figurát. Mintha az örök Bohócot megszégyenítené a hasra esés! Vagy mintha Shakespeare realisztikus életregényt szándékozott volna költeni komikai jellemei köré, nem pedig mulatságnak való alkalmi darabokat. Miért ne alkalmazkodnánk hát az alkalomhoz, már csak udvariasságból is? Nem vitás, hogy a IV. Henrik nagyobb szabású, különb színházat produkál, mint A windsori víg nők. Ám aki ennek bizonyságáért ül be a nézőtérre, az jobban teszi, ha A windsori víg nők helyett a IV. Henrik-re vált jegyet. Úgy értem, hogy ha egy darabban mindenáron azt keressük, ami nincs benne, aligha fogjuk megtalálni azt, ami benne van. A polgári vígjátékból hiányzik a királydráma Falstaffjának megveszekedett, garázda jókedve, kihívó, kristálykemény cinizmusa, célratörő, élesre állított, villámgyors intelligenciája. Van helyette más. Van benne egy üdítő-andalító hangulat, melynek tükörfelszínén oly tüntetően és tünékenyen lebeg a súlyos test, hogy már-már átlelkesül – önnön eloszló emlékezetévé. Ahogy mondtam: van egy bohózati ihletésű álom.
A Shakespeare-legendárium úgy tudja, hogy az alant járó műfaji ihletet a legmagasabb tetszés parancsolta rá a költőre. Angliai Erzsébetnek állítólag annyira megtetszett az öreg lovag, hogy külön darabot rendelt, mely a „szerelmes” Falstaffot lépteti színre. Ha valóban így volt, ugyancsak groteszk (mondhatni perverz-mód önironikus) kívánsággal állt elő a hatvanhárom éves Szűz Királynő. Shakespeare bizonyára felfogta a helyzet kényes humorát; s azt is, hogy nincs kegyelem: tönkre kell tennie remekbe formált teremtményét. Falstaff lényével ugyanis összeegyeztethetetlen a szerelem, lévén a gyöngéd érzés gyilkos hatású oldószere annak a tömény önzésnek, mely a jellem sziporkázó lényegét alkotja. A játék csakis travesztia lehetett; a lovagé csakúgy, mint a szerelemé.
Az irodalmi hagyomány ilyesmire is kínált példát. Ez a fabliau, a lovagrománc paródiája. Kell hozzá vagyonos polgárférj, kikapós feleség, kéjsóvár-pénzéhes csábító. Meg valami éktelen nagy marhaság, mint amikor a féltékeny ember maga fizet be a felszarvazására. Az ötletet Ser Giovanni Fiorentino Il Pecorone című novellagyűjteményéből emelte át Shakespeare, ugyanonnan, ahonnan nemrégiben A velencei kalmár-hoz szükséges „egy font húst” kölcsönözte. De nem volt tőle elragadtatva. Sem a primitív, goromba műfajtól, melyben mindenki bemocskolódik. Commedia dell'arté-nak még elmegy, az utcasarkon, de nem való udvari színháznak, a királynő elé. Meg nem is igaz, hogy minden „vidám nő” mindig megcsalja az urát! A rossz lelkiismeretű fővárosi férj ezt el nem hihette tisztességben megállapodott falusi feleségéről. Jóvátételként karikírozta tehát a karikatúrát, vagyis a fabliau-t visszafordította népmesévé, ahol diadalmaskodik a furfangos asszonybecsület. Így szelídítette és finomította a forrásanyagot, hogy a csúfságból leszűrődjön a csúfolódó kedély, a kozmopolita szatírából az angol humor. Munkájához szemérmetlenül felhasznált mindenféle irodalmi szűrőt, ami csak hamarjában a kezébe került, Plautustól Chauceren át John Lyly-ig. És persze a saját komikai anyagát is használta: a Szentivánéji álom vastag prózáját, mint tetszés szerint hígítható alapmatériát, melybe még belekeverte A velencei kalmár-ból visszamaradt poétikus melankóliát is, és hozzá ráadásul a csípős-dagályos falstaffi stílust. Ennyi összetevőből homogén vegyüléket létrehozni vagy azonmód sikerül, vagy soha. A legenda szerint Shakespeare két hetet kapott a bonyolult műveletre.
Aki nem hiszi, járjon utána. Tenné is a kritikus, de a rejtélyt még tovább bonyolítja, hogy a heteket bajosan lehet évszámhoz kötni. Egészen a legutóbbi időkig 1599 és 1602 között keresgélte a darab helyét a kritika, kevés szerencsével. Sehová sem illett, a nagytragédiák és a sötét-komédiák környezetében mindenütt erőszakolt alkalmi kitérőnek, bántó stílustörésnek hatott. Az újabb kutatás, úgy tűnik, megfelelőbb alkalmat talált: a bizonyítékok arra vallanak, hogy A windsori víg nők ősbemutatóját 1597 áprilisában tartották a Térdszalagrend Szent György-napi avatóünnepélyén, amelyet ez évben kivételesen nem Windsorban ültek meg, hanem a londoni Whitehall palotában. Ha így esett, Shakespeare-nek nem is egy oka volt rá, hogy vidám darabbal emelje az esemény fényét. Ekkor lépett a rend tagjai közé George Carey, az ifjabb Lord Hunsdon, aki lordkamarási tisztében a színtársulat pártfogó gazdája lett, miután elődje, Sir William Brooke, más néven Lord Cobham márciusban elhalálozott. Rossz emlék tapadt ehhez a Cobham-Brooke névhez: viselőjének nyomatékos tiltakozására kellett egy halhatatlan színpadi hőst Oldcastle-ról Falstaffra átkeresztelni. A túlélő szerző most fellélegzett és törlesztett. Brooke (Patak) neve belekerült az új darabba, mint az ostoba féltékenység szinonimája. S ahogy ilyenkor szokás, mellékerült még néhány személyes szúrás és társasági fricska, amin jól mulathattak a beavatottak. Hasonló rosszmájúság éltette annak idején a Lóvátett lovagok-at; annyi különbséggel, hogy Shakespeare-nek most nem kellett önvédelemből mindenáron gonoszkodnia, mivel teljes biztonságban érezhette magát. Meg is érződik az évődő-incselkedő tónuson és azon a fölényes prakticizmuson, ahogy a költő egyszerre szolgálja megrendelőit és múzsáját.
A szórakozni vágyó lovagoknak ezúttal nem lóvátett hasonmásaikkal kedveskedik, hanem lovagiaskodó polgári szamarakkal. Hadd lássák és nevessék magukat még görbébb tükörben. Melyet másik felől egy fényes nagy pocak tart elébük, a drámairodalom legpompásabb komikus lovagja. Némi malíciával – és könnyekig kacagtató, mélységes szomorúsággal. Mert a jutalomjáték tulajdonképpen arra szolgál, hogy felmagasztalva feláldozza a főszereplőt. Nem tudhatni, hogy a IV. Henrik második része már A windsori víg nők előtt elkészült-e, vagy csak később nyerte el végső alakját, de nem is fontos, hiszen a Falstaffra váró végzet eleve benne rejlett a drámai koncepcióban. A drámaíró tehát időlegesen hatályon kívül helyezte a krónikai kalendáriumot, s a bohózat időtlen színpadán (előre vagy utólag) elcelebrálta az elmúlásban-megörökítés rituális „közjátékát”. Ehhez különösen értett: hogy egy előadásban egyszerre parodizálja és mitologizálja művészetét.
A windsori víg nők, ha úgy vesszük, össztársadalmi burleszk: a lovagság és a polgárság – a romantika és a realizmus – együttes és általános paródiája. De vehetjük misztériumnak is, mely a nosztalgikus-utópisztikus hangulat erejével szellemet idéz: maga az angol néplélek jelenik meg benne, és lakja be termékeny kisvilágát, az álommal átszellemített provinciát, ahonnan kihajt és nagyra nő (majd az V. Henrik-ben, mint a hősi múltból elővarázsolt, meghódítható jövő) a nemzeti kópékirályság játékos-hazafias mítosza.
A londoni néző tehát többszörösen is odahaza érezhette magát a bohózati Windsorban. Annál is inkább, mivel a városka társadalmi összetétele jellegzetesen Erzsébet-kori, noha a fikció szerint IV. Henrik országol fölötte. Erről a fiktív jó királyról (aki nem visel hadat lázadó alattvalói ellen, és nem fogdos úton-útfélen katonát) csak annyit tartoznak tudni a vidám windsoriak, hogy létezik. A történelemről pedig még ennyit sem, mivel az egyáltalán nem létezik számukra. A windsori ablakokból csupán a „liget” széléig látni, azon túl nincs semmi, onnantól Tündérország kezdődik, egy láthatatlan várkastéllyal, mely akár a világ végén is lehetne. A látható világ: jó világ. A történet és a színtér egyaránt békebeli; stilizáltan valószerű, azaz hangulatosan banális. Vagy archetipikusan ismerős.
Ki ne ismerné a szájas-szívélyes, chauceri vágású fogadósgazdát, a kenetes-tudálékos lelkipásztort, a pukkancs-piperkőc doktort... a tisztségviselő hólyagokat, a habókos férjeket, a temperamentumos ténsasszonyokat – az emberi színjáték örök karakterszínészeit? Az angol reneszánsz színpad újabb keletű polgári komédiáiban „humor” néven léptek fel ilyen típusalakok, s talán ehhez a divathoz alkalmazkodik a shakespeare-i humor, mely ez alkalommal tipizálásra hajlik, bár a szatirizálást kerüli. A windsori víg nők szereplői inkább csak tréfából, maszkabáli kosztümként hordják magukon a jellemüket, mintha kezdettől fogva a zárójelenet jelmezes parádéjára készülnének, amikor is mindnyájan tündérnek öltöznek át.
Attól még emberek maradnak, persze; van rajtuk épp elég kinevetnivaló. Komikus, ahogy a nemesség a polgárpénzhez törleszkedik, a vagyon pedig a ranghoz. De ugyanígy ácsingózik a vénség is az ifjúság után, s ugyanilyen alamuszi helyezkedéssel ravaszkodják ki a fiatalok is a maguk polgári hasznát, a boldogságot. Gyarló az ember. Tökéletlenségének változatos felvonulása kifigurázható, de nem ingerel frontális támadásra, mert nincs támadási felületként meghatározható társadalmi-politikai színezete. Csak színezőeleme az idillnek; mint a kifacsart walesi vagy franciás ejtés a szabad folyású angol prózának. Az össznépi brit kedély szórakozik saját magával, bohókás (nyelvi és lelki) idioszinkráziáiban gyönyörködve. Különben is: mindenki kapatos, kótyagos vagy legalábbis bogaras. A becsületes átlagemberek ismerős gyülekezete, ha jobban szemügyre vesszük, fantasztikus gyűjtemény válogatott, vidám csodabogarakból. Boldogok az igazak, mert bolondok. Windsor az ártalmatlan félkegyelműek földi mennyországa.
Erre az ütődött jobblétre szenderíti át Shakespeare az élelmes Sir Johnt, aki nem egészen érti, hogy miért és miként került ide. Így jár a kísérete is. A IV. Henrik epizodistái álmatagon ténferegnek Windsorban, mintha elfelejtették volna, hogy honnan jöttek és kik voltak. Némelyikük úgy-ahogy feltalálja magát egy-egy átskiccelt, elhalványított szabványszerepben – mint Balga békebíró (aki magyarul itt Bárgyú névre hallgat, bár angolul ezt az inkarnációját is Shallownak hívják) vagy Sürge asszony, a fogadósmadámból lett házvezetőnő –; mások viszont teljességgel kikopnak a szerepükből. A banda szétzüllik. A martalócoknak nincs helye Windsor elíziumi mezőin, ahogy az V. Henrik csatamezején sincs: rossz emberek. Hát Falstaff – ő talán megtér vendéglátóihoz? Ha meg nem is javul a jóemberek körében, legalább valamelyest hozzábutul a környezetéhez, melytől egyébként (már csak méreteiben is) kirívóan különbözik. Innen is kiütközik, mint a IV. Henrik-ből, de megkülönböztetése más előjelű. Nem az alvilágot képviseli a magaspolitikával szemben, hanem az Udvart az alattvalói kíváncsiskodás előtt. Anyagilag és szellemileg egyaránt levitézlett, mégis feljebb rukkolt a dramaturgiai ranglétrán: ő a főhős.
Jelenléte botrány és esemény, viharvert személyéből korhatag méltóság árad és vásott varázserő. Legendaként lengi körül az előélete, amelyre maga is csak homályosan emlékszik, mintegy félálomban. Nincs eszénél, de nem is baj; ahhoz, amit itt alakít, épp ez kell: a józan valósággal dacoló, megátalkodott együgyűség. Nem útonálló már, csak szerelmi szélhámos; nem közveszélyes bűnöző, mert bűnös életét nem fenyegeti veszély. Rosszalkodása: afféle törvénytelen nyugdíj-kiegészítés. Szánjuk? Nevetjük? Csodáljuk? Haszonleső mohósága gyerekes, nyomorúsága siralmas, vitalitása szívderítő. Szívünk mélyén feltámad a gyanú, hogy a hazudozó vén Falstaff netán igazán szerelmes. Igen: az életbe, a jólétbe, a fiatalságba; jobban mondva mindezek látszatába. És nem hajlandó különbséget tenni látszat és való között, nehogy véletlenül felébredjen ebből a földöntúlian szenilis naivitásból, melynek (bölcsen) egyet jelent az életvágy és a halálderű. Végzetesen komikus: tudja, hogy mi vár rá, de nem vesz tudomást róla. Vállalja a szerepét, mely úgy írja elő, hogy a javíthatatlan emberi természetnek meg kell kapnia a magáét.
Meg is kapja. A víg windsoriak eláztatják, megverik, megégetik... kerék alá teszik, onnan is kiveszik. Egyszer – kétszer – háromszor. De miért? Hogy összemorzsolják, megsemmisítsék, mint Shylockot a boldog belmontiak? Ő lenne a betolakodó ördög, akit ki kell űzni a közboldogságból? Téved, aki így képzeli. Épp ellenkezőleg: azért nyaggatják, hogy magukhoz szelídítsék, hogy beavassák és bekebelezhessék. Hogy az átlagélet lakályos hiábavalóságába beilleszkedve elfoglalja helyét a többi póruljártak – a sznobok, a pedánsak, a krakélerek, a féltékenyek, az ügyeskedők, az ügyefogyottak (a sokféle „élemedettek”) – között, és velük nevessen. Erőnek erejével azon vannak, hogy a szégyentelen nagy betyárt középszerűvé szégyenítsék, s ily módon kényszerítsék be a középosztályba. Vajon való-e erre a megtiszteltetésre, azaz kapható-e erre a megalkuvásra a lovag? Falstaff elfogadja Fordék pénzét, és Page-ék vacsorameghívását sem utasítja vissza. De nem is csatlakozik a tiszteletére rendezett fáklyásmenethez. Magányos, agancsos, roppant sziluettjét elnyeli a ráboruló sötétség.
Nem idevalósi, nem ebbe a földbe fogják eltemetni. Itt időzése: árnyjáték csupán, vagy fénytörés; csalóka tünemény, mint amikor az alkonyi homály hajnalderengést játszik. Alkalom arra, hogy hervadó asszonyok csitri lányként dévajkodjanak vérmes öregurakkal. Kápráztató a visszfény a hályogos szemekben, forgatagos az előrehaladott évek sötétbújócskája – szinte észre se vesszük, hogy kézen-közön egy fiatal pár is egybekelt; holott a hagyományos Shakespeare-vígjátéknak ez lenne a megvilágító értelme. Itt csak jelzőfény: egy romantikus sugár is megcsillan, hogy sejtesse a profán játszadozás szakrális lényegét, az erószi titkot. Ami van, mulandó, de mert van, s amíg van, maga a teljes élvezet. Mi rejlik hát a szerelem legmélyén? Talán a létezés gyönyöre. Vagy az elmúlásé. Sok humor kell hozzá, hogy e kétféle erotikus inger egy-izgalommal zsibogtassa meg a szívet. Humor, amelyben feloldódik a balgaság, a bűn... s velük együtt az a nagy-nagy tévedés, amit az életünknek gondolunk. A windsori víg nők humorában boldogan feloldódik az agyalágyult Sir John Falstaff. Ennyit megérdemel. Hogy múltjából kilépve átmenetileg megboldogulhat ebben a bukolikus örökjelenben, mielőtt elindulna a számára rendeltetett modern, városi végzet felé, a kegyvesztettek, a földönfutók, a jövőből kitagadottak szürke halálába.
Shakespeare egyelőre még fontolgatja, hogy miként szabaduljon meg a javíthatatlanság mitológiájától. Nehéz eset. A Falstaffban megcsúfolt emberi természet olyan természetes, hogy már-már nem is emberi. Mintha egy pillanatra a nagy Pán tekintene szét a színpadon, hogy szatírjátékká bűvölje át a bohózatot: a képzelt erdőt és mezőt édes enyészillatával betölti egy érlelődő pánerotikus sejtelem. Beleszeressünk a halandóságba? Így volna rendjén, és még sincs jól. Ebből az erdőből jobb mihamar kitalálni, azaz visszatalálni abba a másikba, ahol a halandókat szeretni tanítják a tündérek, és szerelmes szonetteket hajtanak a fák. Amíg lehet, vissza kell csalogatni a szerelmet az emberi érzés virulóbb tájaira. A vígjátékíró Shakespeare korainak érzi, hogy végbúcsút vegyen a fiatalságától. Harminchárom éves. Még keresi a boldogságot, s meg is akarja találni, csak azért is az emberi természetben. Akármit álmodott is róla, készen áll rá, hogy szembenézzen vele, gondolatébresztő, délszaki fényben, a lélek belvilágított laboratóriumában. Ifjú szívekben kíván kutatni. Humora megérett a nagykomédiákra.