08. Cymbeline

Augustus római császár idejében az akkor Britanniának nevezett Angliában egy Cymbeline nevű király uralkodott. Amikor Cymbeline első felesége meghalt, három gyereke, két fia meg egy lánya még fiatal volt. Imogen, a három gyerek közül a legidősebb, apja udvarában nevelkedett, de Cymbeline két fiát különös véletlen folytán ellopták még gyerekszobájukból, amikor a nagyobbik hároméves volt, a kisebbik pedig még csecsemő, és Cymbeline sohasem tudott végére járni, mi történt velük, sem pedig annak, hogy ki vitte el őket.

Cymbeline kétszer házasodott, második felesége gonosz, cselszövő asszony volt, kegyetlen mostohaanyja Imogennak, Cymbeline első feleségétől való lányának.

A királynő gyűlölte Imogent, de azért azt szerette volna, ha feleségül megy előző férjétől született fiához - mert ő is kétszer házasodott: azt remélte ugyanis, hogy ilyen módon Cymbeline halála után Britannia koronáját fiának, Clotennek fejére teheti; mert tudta, hogyha a király fiait nem találják meg, Imogen hercegnő lesz a király örököse. Ezt a szándékát azonban meghiúsította maga Imogen, mert férjhez ment apjának és a királynőnek beleegyezése, sőt tudta nélkül.

Posthumus - ez volt a neve Imogen férjének - korának legkitűnőbb tudósa és legtökéletesebb úriembere volt. Apja Cymbeline-ért küzdve esett el a háborúban, és nem sokkal Posthumus születése után anyja is meghalt, annyira bánkódott férje elvesztésén.

Cymbeline szánakozott ennek az árvagyereknek gyámoltalan helyzetén, és Posthumust - ezt a nevet is Cymbeline-től kapta, mert apja halála után született - magához vette, és udvarában neveltette.

Imogen és Posthumus ugyanazoktól a tanároktól tanultak és gyermekkorukban játszótársak voltak. Gyöngéden szerették egymást, már amikor gyerekek voltak is, érzelmük az évekkel egyre erősödött, s amikor felnőttek, titkon megházasodtak.

A királynő, akinek számítását így keresztülhúzták, hamar megtudta ezt a titkot, mert kémeket tartott, hogy állandóan megfigyeljék mostohalánya cselekedeteit. Azonnal elmondta a királynak Imogen és Posthumus házasságát.

Cymbeline haragja nem ismert határt, amikor meghallotta, hogy lánya így megfeledkezett magas méltóságáról, és férjhezment egy alattvalójához. Megparancsolta Posthumusnak, hogy hagyja el Britanniát, és örökre száműzte szülőhazájából.

A királynő úgy tett, mintha sajnálná Imogent azért a bánatért, amit el kellett szenvednie, amiért férjét elvesztette, és felajánlotta, hogy titkos találkozást hoz létre, mielőtt Posthumus elindul Rómába, mert ezt a helyet választotta tartózkodóhelyül száműzetésében. A királynő azért tanúsított Imogen iránt ilyen látszatkedvességet, hogy jobban sikerüljenek fiára, Clotenre vonatkozó jövendő tervei: arról akarta ugyanis meggyőzni Imogent - ha majd a férje elment -, hogy házasságuk nem törvényes, mivel a király beleegyezése nélkül történt.

Imogen és Posthumus igen érzelmesen búcsúztak el egymástól. Imogen egy gyémántgyűrűt adott férjének - valaha anyjáé volt -, s Posthumus megígérte, hogy sohasem válik meg a gyűrűtől; ő maga pedig egy karperecet csatolt felesége kezére, és arra kérte, őrizze meg gondosan, mint szerelmének zálogát; aztán elmondták az istenáldjont, az örökkétartó szerelem és hűség esküvéseivel együtt.

Imogen mint magányos, elhagyott hölgy apja udvarában maradt, Posthumus pedig megérkezett Rómába, száműzetésének választott helyére.

Posthumus Rómában különböző nemzetiségű vidám fiatalemberek társaságába került, s ezek nyíltan beszéltek hölgyeikről: ki-ki hazájának hölgyeit és saját kedvesét dicsérte. Posthumus, akinek mindig drága hölgye lebegett szeme előtt, azt bizonygatta, hogy felesége, a szép Imogen a legerényesebb, legokosabb, legállhatatosabb hölgy a világon.

Ezen urak egyikét, egy Jachimo nevezetűt sértette az, hogy egy brit nőt ennyire fölébe helyeznek hazája hölgyeinek, a római nőknek, s azzal ingerelte Posthumust, mintha kételkednék oly igen magasztalt felesége hűségében, s végül hosszú vita után Posthumus elfogadta Jachimo ajánlatát, tudniillik, hogy ő, Jachimo elmegy majd Britanniába, és igyekszik elnyerni Imogennek, a hitvesnek szerelmét. Ekkor hát fogadást kötöttek, hogy ha Jachimo rossz szándéka nem sikerül, hatalmas pénzösszeget veszít, de ha elnyeri Imogen kegyét, s rábírhatja, hogy odaadja neki a karkötőt, amelynek, mint szerelme zálogának megőrzését Posthumus annyira lelkére kötötte, akkor a fogadás Jachimo javára dől el, s Posthumus neki adja a gyűrűt, melyet Imogen adott szerelmi ajándékul, mikor férjétől elbúcsúzott. Posthumus olyan szilárdan hitt Imogen hűségében, hogy azt gondolta, semmit sem kockáztat, ha becsületét így próbára teszi.

Jachimo Britanniába érkezett, bebocsáttatást nyert Imogenhez, aki szívesen fogadta, mint férje barátját; de amikor kezdett neki szerelmet vallani, Imogen megvetéssel visszautasította, s Jachimónak csakhamar rá kellett jönnie: semmi reménye arra, hogy becstelen szándéka sikerüljön.

De Jachimo nagyon szerette volna megnyerni a fogadást, tehát cselhez folyamodott, hogy Posthumust legyőzze, s e célból megvesztegette Imogen néhány szolgálóját, azok bevezették úrnőjük hálószobájába, s elrejtették egy nagy szekrényben, ott is maradt bezárkózva mindaddig, amíg Imogen vissza nem vonult lefeküdni, és el nem aludt. Akkor kijött a szekrényből, igen figyelmesen megnézte a szobát, mindent felírt magának, amit ott látott, különösen megjegyzett egy anyajegyet Imogen nyakán, aztán észrevétlenül leoldotta karjáról a Posthumustól kapott karperecet, és újra visszabújt a szekrénybe. Másnap nagy sietve visszaindult Rómába, s elkérkedett vele Posthumusnak, hogy Imogen nekiadta a karkötőt, azt is megengedte neki, hogy egy éjszakát a szobájában töltsön, és így kezdett bele hazug meséjébe.

- Hálószobáját ezüsttel szőtt faliszőnyeg borította, mely »A büszke Kleopátra és Antonius találkozásá«-t ábrázolta, igen finom hímzésű volt.

- Ez igaz - mondta Posthumus - de erről hallhattál beszélni akkor is, ha nem láttad.

- Akkor hát a kandalló - felelte Jachimo - a szoba déli részét foglalja el, s a kandalló fölött egy szobor: »A fürdőző Diana«. Soha nem láttam még elevenebb alakokat.

- Ez is olyasmi, amiről hallhattál - mondta Posthumus -, mert sokat beszélnek róla.

Jachimo épp ilyen pontosan leírta a szoba mennyezetét és hozzátette:

- Majdnem elfeledkeztem a kandallóban a két ezüstből kovácsolt, féllábon álló, kacsintó Cupidóról. - Aztán előszedte a karperecet, és azt mondta: - Ismeri ezt az ékszert, uram? Tőle kaptam. Levette karjáról. Még mindig magam előtt látom, szép mozdulata többet ért ajándékánál, de egyúttal azt is gazdagította. Nekem adta, és azt mondta, hogy valaha becsben tartotta.

Végül leírta az Imogen nyakán megfigyelt anyajegyet is.

Posthumus mindeddig a kételkedés kínjai között hallgatta ezt a ravasz elbeszélést, de most a legszenvedélyesebben kitört Imogen ellen. Átadta Jachimónak a gyémántgyűrűt, melyet zálogul kötött le arra az esetre, ha elveszti a fogadást, és Jachimo megszerzi a karperecet Imogentől.

Posthumus ekkor féltékeny dühében levelet írt Pisaniónak, egy brit nemesnek, aki Imogen kíséretéhez tartozott, s régóta hűséges barátja volt Posthumusnak. Elmondta neki, milyen bizonyítékot kapott felesége hűtlenségéről, aztán arra kérte Pisaniót, vigye el Imogent Milford-Havenbe, egy walesi tengeri kikötőbe, s ott ölje meg. Ugyanakkor tőrbeejtő levelet írt Imogennek, melyben arra kérte, menjen el Pisanióval, mert úgy látja, nem bírja ki az életet, ha nem láthatja még egyszer Imogent, s ezért, bár halálbüntetés terhe mellett megtiltották neki, hogy visszatérjen Britanniába, mégis elmegy Milford-Havenbe, s ott szeretne Imogennel találkozni. A jó, gyanútlan hölgy mindennél jobban szerette férjét, és életét is odaadta volna érte, ha még egyszer láthatja, gyors indulásra ösztökélte tehát Pisaniót, s még ugyanazon éjjel, amikor a levelet megkapta, el is indultak.

Pisanio hű volt ugyan Posthumushoz, de azért nem annyira hű, hogy gonosz tettében is segítse, s ezért útjuk vége felé felfedte Imogennek, milyen kegyetlen parancsot kapott.

Imogen, amikor ahelyett, hogy szerelmes és szeretett férjével találkoznék, azt látta, hogy ugyanez a férj halálra ítélte - elmondhatatlanul kétségbeesett.

Pisanio vigasztalta, s rábeszélte, várja ki szilárd türelemmel azt az időt, amikor majd Posthumus belátja és megbánja igazságtalanságát, s minthogy Imogen kétségbeesésében nem volt hajlandó visszatérni apja udvarába, Pisanio azt tanácsolta neki, öltözzék fiúruhába, hogy nagyobb biztonságban utazhassék. Imogen ebbe bele is egyezett, s az volt a szándéka, hogy ilyen álöltözetben elmegy Rómába, meglátni férjét, akit - hiába bánt az vele ilyen barbár módon - nem tudott nem szeretni. Pisanio ellátta őt új öltözettel, aztán rábízta bizonytalan sorsára, mert kénytelen volt visszatérni az udvarhoz. De mielőtt elvált tőle, átadott neki egy üvegcsében szíverősítőt, s azt mondta, ezt a királynőtől kapta, mint biztos gyógyszert minden bajban.

A királynő gyűlölte Pisaniót, mint Imogen és Posthumus barátját, ezért adta ezt az üvegcsét, mert azt hitte, méreg van benne. Orvosától ugyanis egy ízben mérget rendelt, azért - úgy mondta -, hogy állatokon próbálja ki hatását, de az orvos ismerte gonosz természetét, nem mert igazi mérget rábízni, hanem olyan szert adott neki, ami nem okozott egyéb kárt, mint hogy aki bevette, halálnak látszó álmot aludt néhány óráig. Pisanio ezt a szíverősítőnek gondolt keveréket azzal adta át Imogennek, hogyha rosszul érzi magát az úton, vegye be, aztán magára hagyta, s áldást kért rá istentől, s hogy védje meg és szabadítsa meg az érdemtelenül rárótt szenvedésektől.

A gondviselés Imogen lépteit különös módon arrafelé irányította, ahol gyerekkorukban elrabolt két öccse élt. Bellarius lopta el őket, aki főúr volt Cymbeline udvarában, s amikor a király előtt hamisan árulással vádolták, s a király száműzte udvarából, bosszúból elrabolta Cymbeline két fiát, s egy erdőben nevelte fel őket, ahol elrejtőzve élt egy barlangban. Bosszúból rabolta el, de nemsokára olyan gyöngéden megszerette őket, mintha saját gyerekei lennének, gondosan nevelte őket, szép fiúkká serdültek, s fejedelmi lelkük merész kalandokba vitte őket, és minthogy vadászatból tartották fenn magukat, tevékeny, bátor fiatalemberek voltak, s mindig sürgették vélt apjukat, hadd próbáljanak háborúban szerencsét.

Imogen szerencséje úgy hozta magával, hogy ahhoz a barlanghoz ért, ahol ezek az ifjak laktak. Utat vesztett egy nagy erdőben, mert azon át vezetett az út Milford-Havenbe - az volt a szándéka, hogy ott száll hajóra Róma felé -, képtelen volt olyan helyre akadni, ahol ennivalót találhatott, és majd belehalt az éhségbe és fáradtságba, mert nem elég pusztán csak férfiruhát felölteni ahhoz, hogy egy széltől is óvott fiatal hölgy férfiként viselje el a fárasztó vándorlást elhagyatott erdőkön keresztül. Meglátta a barlangot és belépett, mert azt remélte, talál benne valakit, akitől ennivalót szerezhet. A barlangot üresen találta, de körülnézett, meglátott egy kis hideg húst, s mert az éhség szorongatta, nem várhatott meghívásra, hanem leült, és enni kezdett.

- Ó - mondta magában -, látom már, mennyire terhes a férfi élete. Milyen fáradt vagyok, pedig csak két éjszaka volt a föld a puszta ágyam. S ha eltökéltségem nem segítene, bele is betegednék. Milyen közel látszott Milford-Haven, amikor Pisanio megmutatta a hegycsúcsról! - Aztán eszébe jutott férje és kegyetlen parancsa, s azt mondta: - Drága Posthumusom, milyen álnok vagy!

Időközben Imogen két öccse vélt apjukkal, Bellariusszal visszatértek a vadászatról. Bellarius Polydornak és Cadwalnak nevezte őket, s ők nem is tudtak magukról egyebet, mert azt hitték, Bellarius az apjuk, pedig a hercegek igazi neve Guiderius és Arviragus volt.

Bellarius lépett először a barlangba, meglátta Imogent, feltartóztatta a fiúkat és így szólt:

- Ne lépjetek be! Ha nem enné az ételünket, azt hinném, tündér.

- Mi baj, apám? - kérdezték a fiatalemberek.

- Jupiterre - szólalt meg újra Bellarius -, angyal van a barlangban, vagy ha nem, hát földi mása.

Ilyen szép volt Imogen fiúruhájában. Hangokat hallott, előjött a barlangból, s e szavakkal szólította meg őket:

- Jó emberek, ne bántsatok. Mielőtt beléptem barlangotokba, arra gondoltam, elkoldulom, vagy megveszem azt, amit megettem. Igazán nem loptam semmit, és akkor sem loptam volna, ha aranyat találtam volna a földön elszórva. Itt a pénz azért, amit megettem, itt hagytam volna az asztalon, ahol étkeztem, és úgy mentem volna el, hogy imádkoztam volna azért, akié az étel.

Bellarius és a két fiú teljes komolysággal visszautasították a pénzt.

- Látom, haragusztok rám - mondta a félénk Imogen -, de uraim, ha megöltök is hibámért, tudjátok meg, hogy attól is meghaltam volna, ha nem követem el.

- Hová való vagy - kérdezte Bellarius -, és mi a neved?

- Fidele a nevem. Egy rokonom Itáliába készül, Milford-Havenben szállt hajóra, hozzá készültem, majd éhen haltam, és így követtem el rajtatok ezt a sértést.

- Kérlek, szép ifjú - mondta az öreg Bellarius -, ne gondold, hogy olyan vademberek vagyunk, és jószándékunkat ne abból a durva helyből ítéld meg, ahol lakunk. Jókor érkeztél, majdnem beesteledett. Jobb ennivalót is kapsz, mielőtt újra útra kelsz és köszönetet is, amiért itt maradsz és megeszed. Fiúk, üdvözöljétek.

Ekkor öccsei, a nemes ifjak, kedves szavakkal üdvözölték Imogent barlangjukban, azt mondták neki, úgy szeretik, mint fivérüket, aztán beléptek a barlangba, s minthogy őzet ejtettek el a vadászaton, Imogen elgyönyörködtette őket takaros háziasszonykodásával, és segített nekik a vacsorát elkészíteni. Mostanában nem szokás, hogy előkelő születésű lányok értsenek a főzéshez, de akkoriban még úgy volt, Imogen pedig kitűnt ebben a hasznos művészetben, és mint ahogy öccsei szépen meg is mondták neki, Fidele úgy hámozta a gyökereket és úgy fűszerezte a levest, mintha Juno volna beteg, és ő volna az ápolója.

- És aztán - mondta Polydor az öccsének - úgy énekel, mint egy angyal.

Azt is megemlítették egymás között, hogy hiába mosolyog Fidele olyan édesen, mégis mélabú felhőzi gyönyörű arcát, mintha a bánat és a türelem együtt szállta volna meg.

E szelíd természetéért - vagy talán a közeli rokonságért, még ha nem is tudtak róla - Imogen, vagy ahogy a fiúk nevezték, Fidele öccseinek bálványa lett, ő se szerette őket kevésbé viszont, s arra gondolt, ha nem emlékeznék az ő drága Posthumusára, itt szeretne élni és meghalni ebben a barlangban, ezekkel a vad erdei fiúkkal. Így hát örömmel beleegyezett, hogy náluk maradjon mindaddig, amíg fáradtságát kipiheni, és csak aztán folytassa útját Milford-Haven felé.

Mikor már megették az egész elejtett vadat, s elmentek újra vadászni, Fidele nem kísérhette el őket, mert rosszul érezte magát. Betegségének oka kétségkívül a bánat volt férje kegyetlen viselkedése miatt, meg még a fáradtság is az erdei vándorlás után.

Búcsút mondtak hát Imogennek, elmentek vadászatra, és egész úton az ifjú Fidele nemes tulajdonságait, kedves modorát dicsérték. Alighogy Imogen egyedül maradt, eszébe jutott a Pisaniótól kapott szíverősítő, kiitta, és azonnal halálosan mély álomba merült.

Amikor Bellarius és Imogen öccsei visszatértek a vadászatról, Polydor lépett először a barlangba; azt hitte, Imogen alszik, levette nehéz cipőjét, hogy halkan léphessen, és ne ébressze fel az ifjút. Ilyen igazi gyöngédség szökkent fel e fejedelmi erdőlakók lelkében. De hamarosan fölfedezte, hogy Fidelét semmiféle zaj sem ébreszti fel, ebből arra következtetett, hogy halott, s szívbéli, testvéri fájdalommal megsiratta, mintha csak gyermekkoruk óta sohasem váltak volna el.

Bellarius azt ajánlotta, vigyék ki az erdőbe, ott üljék meg gyászszertartását dalokkal és ünnepélyes gyászénekekkel, ahogy akkoriban szokásos volt.

Imogent kivitték hát öccsei az árnyas lombok közé, ott szelíden lefektették a fűre, nyugtatót énekeltek elköltözött lelkének, s lombokkal és virágokkal borították, aztán Polydor így szólt:

- Amíg tart a nyár, s amíg én itt élek, Fidele, naponta virággal hintem sírodat. A halvány kankalin legjobban hasonlít arcodhoz, a kék harangvirág világos ereidhez a vadrózsa sem édesebb, mint leheleted volt: ezeket hintem föléd. Télen pedig lágy mohát, mert akkor nincsen virág, amivel édes testedet behintsem.

A gyászszertartás után mély bánatban eltávoztak.

Imogen nem sokáig maradt magára. Amikor az altatószer hatása elmúlt, felébredt, könnyedén lerázta magáról a lombok és virágok ráborított könnyű takaróját, felkelt, azt képzelte, hogy álmodott, és így szólt:

- Azt gondoltam, barlanglakó voltam, és derék emberekre főztem: hogy kerülök ide virággal borítva?

Nem tudta megtalálni az utat vissza a barlanghoz. Sehol sem látta új barátait, és ebből arra következtetett, hogy az egész bizonyára csak álom volt. Így hát újra nekivágott fárasztó bolyongásának, abban a reményben, hogy végül is megtalálja az utat Milford-Haven felé, ott aztán feljuthat valamely Itáliába tartó hajóra, mert minden gondolata még most is férjénél, Posthumusnál járt. Az volt a szándéka, hogy apródnak öltözve keresi fel.

Ebben az időben azonban nagy dolgok voltak készülőben, amiről Imogen semmit sem tudott: hirtelen háború tört ki Augustus római császár és Cymbeline, Britannia királya között, római hadsereg szállt partra, elözönleni Britanniát, és éppen abban az erdőben hatolt előre, amelyen keresztül Imogen vándorolt. Ezzel a hadsereggel jött Posthumus is.

Posthumus a római hadsereggel együtt érkezett Britanniába, de nem azzal a szándékkal, hogy az ő oldalukon küzd honfitársai ellen, hanem a brit hadsereghez akart csatlakozni, és harcolni annak a királynak ügyéért, aki száműzte.

Még mindig azt gondolta, hogy Imogen hűtlen volt hozzá, mégis a gyöngéden szeretett asszony halála, mégpedig az ő saját parancsára bekövetkezett halála - Pisanio ugyanis levelet írt neki, amelyben elmondta, hogy engedelmeskedett parancsának, és Imogen halott - súlyosan nehezedett szívére, s ezért azzal a vággyal tért vissza Britanniába, hogy vagy essen el a csatában, vagy végeztesse ki Cymbeline, amiért hazatért száműzetéséből.

Imogen, még mielőtt Milford-Havent elérte, a római hadsereg kezére jutott; s minthogy megjelenése és modora tetszetős volt, apródjául fogadta Lucius, a római hadvezér.

Most Cymbeline hadserege nyomult előre, hogy megütközzék a római hadsereggel, s amikor ők is benyomultak az erdőbe, Polydor és Cadwal a király hadseregéhez csatlakozott. A fiatalemberek mohón sóvárogtak arra, hogy vitézi tetteket kövessenek el, bár arra egy pillanatig sem gondoltak, hogy saját királyi atyjukért küzdenek -, az öreg Bellarius is velük ment a csatába. Már régóta megbánta azt a rosszat, amit Cymbeline-nel tett, amikor elragadta fiait, s minthogy harcos volt ifjúkorában, örömmel csatlakozott a hadsereghez, hogy küzdjön a királyért, akivel szemben olyan nagy sérelmet követett el.

Most aztán nagy csata kezdődött a két hadsereg között, s a briteket meg is verték volna, Cymbeline-t magát megölték volna Posthumusnak, Bellariusnak és Cymbeline két fiának rendkívüli vitézsége nélkül. Kivágták a királyt, megmentették életét, s annyira megfordították a csata sorsát, hogy a britek arattak diadalt. Amikor a csata véget ért, Posthumus, aki nem lelte oly igen keresett halálát, megadta magát Cymbeline egyik tisztjének, készen arra, hogy elszenvedje a halált, büntetésül, amiért visszatért a száműzetésből.

Elfogták Imogent és gazdáját is, akit szolgált, s Cymbeline elé vitték őket éppúgy, mint Imogen régi ellenségét, Jachimót, most a római sereg tisztjét. Mikor e foglyok a király előtt álltak, Posthumust is behozták, hogy a halálos ítéletet kimondják rá. Az események különös találkozása folytán Bellariust Polydorral és Cadwallal együtt szintén Cymbeline elé hozták, hogy elnyerjék méltó jutalmukat azért a nagy szolgálatért, melyet vitézségükkel a királynak tettek. Pisanio is jelen volt a király kíséretében. Így hát egyidejűleg - de igen különböző reményekkel és félelmekkel - állt a király előtt Posthumus és Imogen, új gazdájával, a római hadvezérrel, Pisanio, a hűséges szolga és Jachimo, a hamis barát, továbbá Cymbeline két elvesztett fia és Bellarius, aki elrabolta őket.

A római hadvezér szólalt meg először, a többi némán - bár nem egy dobogó szívvel - állt a király előtt.

Imogen látta, meg is ismerte Posthumust, bár férje most parasztruhát hordott; ő azonban nem ismerte fel Imogent férfiruhájában. Imogen felismerte Jachimót is, meg is látta ujján a gyűrűt, amelyben a magáéra ismert, de azt még nem tudta róla, hogy Jachimo okozta minden szenvedését. Imogen maga pedig mint hadifogoly állt saját apja előtt.

Pisanio is felismerte Imogent, mert hiszen ő volt az, aki fiúruhába öltöztette. »Úrnőm az«, gondolta, »s ha ő él, bízzuk az időre, mi jót, mi rosszat hoz magával«. Bellarius is felismerte Imogent, és halkan odaszólt Cadwalnak.

- Mintha csak az a fiú támadt volna fel halottaiból.

- Egyik homokszem - felelte Cadwal - sem hasonlít úgy a másikra, mint ez az édes, rózsás fiú hasonlít a halott Fideléhez.

- Ugyanaz, aki holtan, ugyanaz élve - mondta Polydor.

- Csak csitt, csak csitt - mondta Bellarius -, ha ő volna az, bizonyos vagyok, hogy szólna hozzánk.

- De hiszen láttuk holtan - suttogta újra Polydor.

- Hallgass - felelte Bellarius.

Posthumus némán várt, hogy meghallja óhajtott halálos ítéletét, és elhatározta, nem fedi fel a királynak, hogy ő mentette meg az életét a csatában, különben ez arra indíthatná Cymbeline-t, hogy megkegyelmezzen neki.

Lucius, a római hadvezér, aki Imogent mint apródot pártfogásába vette, ő volt az első - mint már említettük -, aki a királyhoz szólt. Nagy bátorságú, nemes méltóságú férfi volt, így intézte szavait a királyhoz:

- Hallom, nem fogadsz el váltságdíjat foglyaidért, hanem mindet halálra ítéled. Római vagyok, római szívvel szenvedem a halált. Csak egyet kérek tőled. - Imogent vezette a király elé, és így szólt: - Ez a fiú brit születésű, hadd váltsam ki őt. Apródom. Soha még úrnak nem volt ilyen kedves, ilyen kötelességtudó, ilyen mindenkor szorgalmas, ilyen hű, ilyen gondos apródja. Római embert szolgált, de egyetlen britnek sem ártott. Ha senkit sem kímélsz is, őt mentsd meg.

Cymbeline komolyan ránézett lányára, Imogenre. Nem ismerte fel ebben az álruhában, de úgy látszik, a mindenható Természet szólalt meg szívében, mert azt mondta:

- Bizonyos, hogy már láttam, mert arca ismerős nekem. Nem tudom, miért is mondom, hogy élj, fiú, de visszaadom életedet, s kérhetsz tőlem bármi kegyet, amit csak akarsz, biztosítom neked. Igen, még akkor is, ha legelőkelőbb foglyomról lenne szó.

- Alázatosan köszönöm felségednek - mondta Imogen.

»Kegyet biztosítani« abban az időben ígéretet jelentett bármilyen dologra nézve; amit az ilyen módon kegyben részesített személy kérni óhajtott. Mindnyájan figyelemmel várták, mit kér majd az apród, s ura, Lucius így szólt hozzá:

- Én nem koldulok életemért, jó fiú, bár tudom, azt akarod kérni.

- Jaj, nem, nem, - mondta Imogen - más célom van, jó uram, nem kérhetem a te életedet.

A fiúnak ez a látszólagos hálátlansága elképesztette a római hadvezért.

Imogen ekkor Jachimóra szegezte szemét, s nem kért egyéb kegyet, csak vallassák ki Jachimót, honnan szerezte azt a gyűrűt, melyet ujján visel.

Cymbeline teljesítette kérését, s azzal fenyegette Jachimót, megkínoztatja, ha nem vallja ki, hogyan jutott ahhoz a gyémántgyűrűhöz az ujján.

Jachimo ekkor teljes vallomást tett egész aljasságáról, amelyet már elmeséltünk, elmondta Posthumusszal kötött fogadásának egész történetét, azt is, hogyan sikerült rászednie Posthumus hiszékenységét.

Hogy mit érzett Posthumus, amikor meghallotta hölgye ártartalanságának bizonyítékát, azt nem is lehet elmondani. Tüstént előrelépett, s bevallotta Cymheline-nek kegyetlen ítéletét, s hogy Pisaniót bízta meg azzal, végezze ki a hercegnőt, aztán vadul felkiáltott:

- Ó Imogen, királynőm, életem, feleségem! Ó Imogen, Imogen, Imogen!

Imogen nem bírta szeretett férjét ilyen kétségbeesésben látni anélkül, hogy fel ne fedje magát, határtalan örömére Posthumusnak, aki ily módon megszabadult a bűn és a bánat súlyától, és visszanyerte annak a drága hölgynek kegyét, akivel pedig olyan kegyetlenül bánt.

Cymbeline-t majdnem ugyanennyire betöltötte az öröm, amikor ilyen különös módon rátalált elvesztett lányára, visszafogadta régi, apai szeretetébe s férjének, Posthumusnak nemcsak visszaadta életét, hanem abba is beleegyezett, hogy vejéül fogadja.

Bellarius az örömnek és kibékülésnek e pillanatát választotta vallomásához. Bemutatta Polydort és Cadwalt a királynak, megmondta neki, hogy ez két elveszett fia, Guiderius és Arvirages.

Cymbeline megbocsátott az öreg Bellariusnak - mert hiszen ki tudna büntetésre gondolni az általános boldogság idején? Életben tudni lányát, rátalálni elveszett fiaira, éspedig éppen ifjú megmentőinek személyében, akiket nemrég látott olyan bátran küzdeni az ő védelmében - ez valóban váratlan öröm volt.

Most aztán Imogennek arra is jutott alkalma, hogy jó szolgálatot tegyen előbbi gazdájának, Lucius római hadvezérnek, akinek életét apja, a király szívesen adta meg kérésére s ugyane Lucius közvetítésével a rómaiak és a britek között béke jött létre, s ezt sértetlenül meg is őrizték sok éven keresztül.

Hogyan lett beteg és hogyan halt meg Cymbeline gonosz királynője kétségbeesésében, amiért tervei nem sikerültek, és lelkiismeret-furdalástól gyötörve, miután még megérte, hogy ostoba fiát, Clotent megölték egy verekedésben, melyet ő maga idézett elő, túl tragikus események ezek, ahhoz, semhogy puszta említésnél mélyebben is félbeszakíthassák a történetnek ezt a boldog befejezését. Elég annyi, hogy boldoggá tettek mindenkit, aki megérdemelte, még azt is figyelembe vették, hogy az áruló Jachimo aljassága végül is célt tévesztett - így őt is büntetés nélkül bocsátották el.