Shakespeare kora

A történelem nagy korszakai együtt hordják magukban a beteljesülést és a felbomlást, minden mozzanatukban mintegy az idő egészét, a kezdetet és a véget. Ilyenkor minden elmozdulóban van, s mégis a helyén, mert az együtt-változás dinamikája átmenetileg egyensúlyban tartja a széthúzó erőket, s így pillanathosszig állandónak mutatkozik a mulandó. Aki ilyen korban él, a helyéhez kötődve is megtapasztalhatja az egyetemességet; minél inkább korának szülötte, annál inkább az emberiség kortársa. Ilyen öröktávlatú pillanat az angol történelemben Shakespeare kora.

A Shakespeare-kori Anglia helyét a reneszánsz univerzumában kell meg-keresnünk: egy olyan anyagi és szellemi világrendszerben, melynek rend-fenntartó, azaz folyamatosan újrarendező ereje a hit és a tapasztalat, a gondolkodás és a képzelet együttese, a tekintélyelvű hagyományba beépülő forradalom. Amit a gondolkodók egy évezreden át biztosra vehettek, kétségessé lett; amit lehetetlennek hittek, bizonyságra vált. Az ember új eszményt talált a klasszikus ókorban, modern igényeinek és ismereteinek megfelelően új vallást, új kozmológiát alakított ki, új világrészt fedezett föl az óceánon túl, körül-hajózta a kerek földet. Mint a teremtésmítoszokban: világok támadtak és enyésztek. A Föld kilódult a mindenség középpontjából, s a földabroszon is eltolódott helyéről a középpont. Ez pedig távolról sem csak a tudósokra tartozott. A tudomány közvetlenül hatott, mint a mágia: a földrajz történelmet csinált, s a történelem tetten érhetően munkált a nemzetek és egyének sorsában. Nem csoda hát, ha Shakespeare honfitársai mitologikus ámulattal vizsgálták a térképet: hogy hol van rajta hazájuk.

A kérdés egyszerű, a válasz nem. A régi helyén, de új helyzetben. Amerika felfedezése előtt a brit szigetek az ismert világ nyugati peremvidékén húzódtak meg, a messzi periférián. A vereséggel végződő százéves háború 1453-ban véget vetett a középkori ábrándnak, hogy Anglia a meghódított Franciaországon át utat törhet magának délkeletre, a Földközi-tenger medencéjéhez, ahol a világpolitika és a világkereskedelem zajlott. A külső elszigetelődést még a belviszály is súlyosbította: a Rózsák Háborújának vérpazarló harminc esztendeje jó időre lemosta az országot az európai térképről mint számba vehető hatalmi tényezőt. Európát nemigen érdekelte, hogy odaát időközben felmorzsolódott az angol feudalizmus, s egy önerejéből lett új dinasztia úrrá lett az anarchián, nemesített polgárságból és polgárosított nemességből új uralkodó osztályt konstruált, új lendületet adott az árutermelés, a kereskedelem és a hajózás fejlődésének, megreformálta az egyházat, modernizálta az államot. Mindezt, mondom, mintegy zárójelben. A Tudor-korszak szerencsés fordulata jobbára angol belügy maradt. Miközben fordult a világ is, szinte kifordult magából: a világ vége lett a világ közepe. Az aranyat ígérő új hajózóutak az Atlanti-óceánon át vezettek a meghódítandó mesés nyugat felé, s ami egykor félreeső hely volt, most épp útba esett. A XVI. században Anglia egyszer csak ott találta magát a haladás, a haszon és a hatalom forgalmas keresztútján.

A nyílt vizeken lehetőségek várták, remények és veszélyek. A helyzeti előny hátrányos helyzettel járt együtt: a mozgékony kis protestáns ország katonailag gyönge volt, ideológiailag gyanús. Nem közösködött vele a katolikus Európa, nem kereskedett vele a spanyolok Amerikája. Útjában állt a Habsburg szuperhatalomnak, mely igényt formált rá, hogy világbirodalmába előbb-utóbb provinciaként bekebelezze. Fennmaradni csak lavírozással lehetett, terjeszkedni csak törvényen kívül: egyensúlyozgatni a kontinentális nemzetállamok között, meg-megtámogatni a nemzetközi protestantizmust, meg-megdézsmálni az óceán kincsét. A végzettel kacérkodó taktika olyan elszánt elővigyázatot követelt, amilyenre leginkább talán a szeretteiket féltő nők képesek; s Anglia örök szerencséje, hogy politikáját 1558-tól 1603-ig a következetesen kiszámít-hatatlan Erzsébet királynő szabta mindig a pillanatnyi szükséghez.

A nemzetnek tartós békére volt szüksége, hogy erősödjön; és merész kezdeményezésre, hogy érvényesüljön. Hadüzenet nélküli csatározások folytak tehát francia földön, Németalföldön, ír mocsarakban, spanyol kikötőkben, szárazon és vizen. Erzsébet felmérte a kockázatot; az életével játszott. 1570-ben kiátkozta a pápa, születését törvénytelennek, uralmát jogtalannak nyilvánította: egy hitbuzgó orgyilkos akármikor trónra segíthette volna a kijelölt katolikus utódot, az angol börtönben fogva tartott skót-francia Stuart Máriát. Isten óvta a királynőt, ő pedig óvatosan kiaknázta az évtizedekig húzódó krízishelyzetet. Húzta, dolgoztatta az időt. Tartózkodott a háborútól, de hagyta, hogy felfegyverzett kalmárai magánvállalkozásaik során (míg rabszolgával kereskednek, posztójuknak piacot keresnek, utaznak és felfedeznek) fosztogató gerillaakciókkal próbálgassák az ellenség erejét.

Ma, gondolom, terroristáknak mondanánk őket. Vagy hazafiaknak? Shakespeare közönsége rajongott értük; főleg, ha győztek. Aki rajtavesztett, magára maradt, közönséges bűnözőként végezte. Aki megúszta és zsákmánnyal tért haza, nemzeti hős lett: a királynő lovagja és részvényestársa. Iparkodtak hát a puszta életükért, a polgári hasznukért, illetve vitézkedtek az angol korona és az anglikán hit védelmében. Hawkins, Drake, Raleigh és a többi: ragadozó kalandorok voltak és legendás hadvezérek, de legfőképp üzletemberek, a tengerjárás szakemberei. Hogy szakszerűen haszonra törő önzésbe oltott vallásos hazafiságuk a kor haladó szellemét képviseli, világraszólóan bebizonyosodott, amikor 1588-ban Spanyol Fülöp útnak indította a Győzhetetlen Armadát Anglia lerohanására.

Győztek az angolok, s ezzel kivívták maguknak a helyet az újkori világ-történelemben. A világuralom várományosát egekig emelte a nemzeti lelkesedés. „Isten reájuk fújt – mennydörögtek országszerte a szószékről –, és szétszórattak.” Meglehet. Az angoloknak mindenesetre nagy szerencséjük volt: egy jókor jött vihar sokat segített rajtuk. Meg ők magukon. Korszerűbb hajókkal, hatékonyabb tüzérséggel jobban manővereztek, mint a spanyolok. Harci moráljuk egy fejlettebb társadalom szabadabb szellemét tükrözte: a nemes vitéz vállvetve küzdött a közmatrózzal. És rendet tartottak a demokratikus fedélzeten, parancsuralommal.

Mint országában Erzsébet királynő. Ha a Shakespeare-olvasónak netán túlzott illúziói volnának, kénytelen vagyok kiábrándítani: mai fogalmak szerint Shakespeare zsarnokságban élt. S ha a zsarnokságot középkori sajátosságnak tekintjük, a reneszánsz angol nemzetállam mindenestül belefér a középkorba. A múltból öröklött intézmények – a szerzetesrendek kivételével – mind tovább működtek, csak épp a központi hatalom gyakorolt fölöttük felügyeletet. Erzsébet abszolút jogkörrel uralkodott, középkori elődeinél is mindenhatóbb fönséggel, mint állam- és egyházfő. Imádat övezte, miniszterei térdre hulltak előtte, szeszélyétől személyek és államügyek sorsa függött. Szava parancs, akarata megfellebbezhetetlen – mindaddig, amíg keresztülvihető: amíg isteni rendelésként feltétlen engedelmességgel fogadják a hűséges alattvalók. Mert, ha a varázs megtörik, vége a diktatúrának. A királynőnek nem volt sem elegendő pénze, sem állandó hadserege, sem kiépített hivatalnokrendje, hogy erőszakkal bármit is rákényszeríthessen népére; úgy értem, bármi olyat, amire nem hajlana önszántából különben is a többség.

Diktátor volt hát, vagy népképviselő? Ez is, az is. A Tudor-abszolutizmus paradox mitológiája szerint ugyanis az uralkodó Isten kegyelméből viseli a koronát, amennyiben az országos közkívánat szentesítésére használja a jogart. Ha fejedelmi személye népszerű, ha önkénye közérdekű. Mint Erzsébeté. Mert ráérzett az íratlan társadalmi szerződés lényegére, és értelmesen tartotta magát a kimondatlan feltételekhez. Ahol lehetett, kegyet gyakorolt, amikor kellett (viszonylag ritkán), kegyetlenkedett. Nyakaztathatott főúri lázadót, négybevágathatott összeesküvőt, fölköttethetett tolvajt és csavargót, puritán uszítót vagy jezsuita ügynököt, betiltathatott könyvet, bezárathatott színházat, lecsukathatott akárkit: a közvélemény jóváhagyta. Egyvalamiben mindenki egyetértett vele: hogy rendnek muszáj lenni.

Az Erzsébet-kori angolok eltűrték, sőt elvárták koronás képviselőjüktől, hogy zsarnokilag döntsön a szabadságjogok és a hitigazságok felől, csakúgy, mint az árakról és a bérekről. Jámbor engedékenységük, úgy tűnik, középkori beidegződésből eredt. Részben; más részben józan számításból. A királynő békéje kapóra jött kinek-kinek. Szigorú ellenőrzés mellett szabad volt a vásár, aki megszedte magát, feljebb rukkolhatott. A nemzetalkotó társadalmi közép-rétegben forgott a pénz, cserélődtek az értékek, találkoztak az érdekek. Az új nemesség, melyet VIII. Henrik ültetett a közprédává tett egyházi javakba, mentalitását tekintve alig különbözött a még újabb plebejus értelmiségtől, melyet az Erzsébet-kor szabadított rá a közkinccsé lett világi kultúrára. Venni és adni: ezt diktálta az anyagias ösztön és a kötelességtudó szellem – ezt lényegítette bölcseletté Sir Francis Bacon, művészetté William Shakespeare. Az adásvétel minden szinten és változatban, a lehető legszélesebb körben folyt. A vidéki földbirtokos mesterségre adta másodszülött fiát, hogy a városban próbáljon szerencsét; a szerencsés üzletember vidéken vett földbirtokot.

A mozgások szimmetriája és egyensúlya időlegesen akár egy eszményi rendszer illúzióját is kelthette. Ám az aranykor fénye mindig csalóka, mert igazában sugárzás. A nemzeti egységen belül individualisták közössége hasadt és fuzionált, gyorsította és dúsította magát, mint reaktorban az urán. Termelte az energiát. A királynő dolga volt, hogy ezt békés felhasználásra fogja: hogy erőt vegyen az erőkön, hogy célt és értelmet adjon a nemzeti robbanás-veszélynek. Félelmetes feladat; betöltéséhez nagy tudomány kellett, és még nagyobb szerencse – egyszóval: mágia.

Erzsébet, szerencsére, mesterien értette a dolgát, azaz tökéletes művészet-tel alakította szerepét. Uralkodott. Bálványozhatták, mert meg tudta személyesíteni a fönséget; szolgálták, mert varázsos személyiségével vonzotta és szolgálatra mozgósította a becsvágyó tehetséget. Nagy műveltségű, európai látókörű politikus volt, mint a kontinens legkülönb diplomatái; és minden porcikájában angol patrióta, mint azok a vidéki békebírák, akik törvényeit társadalmi munkában végrehajtatták, s mint azok a londoni jogászok, akik a törvényhozásban önként közreműködtek. Így emelhette egyéniségét törvény-erőre. Ő hozta a törvényt? Igen is, meg nem is. Nem az Uralkodó, nem a Titkos Tanács, nem az Országgyűlés, külön-külön egyik sem, hanem együttesük, egy mitologikus lény: A KIRÁLY A PARLAMENTBEN, a megtestesült nemzeti tudat, az ellentétek szimbolikus egysége.

Ezt a mitológiát szemléltette és terjesztette az Udvar; egységes stílusában maga is csupa ellentét: pompázatos és takarékos, szervezett és szövevényes. Az előtérben izgága ifjú lordok parádéztak, a háttérben kipróbált, lelkiismeretes tanácsnokok vitték a hivatalt. Esztendőnként látványos lovagi tornát tartottak, egyéb napokon a birodalmat a higgadt protestantizmus (illetőleg a hallgatólagos macchiavellizmus) leghatékonyabb módszereivel kormányozták. Vezérelv volt a kompromisszum. A nagy kegyencek hatalmát és megélhetését királyi tetszés mérte ki máról holnapra. Ám a Szűz Királynőt körülrajongó fél évszázados hódolat mégsem merő haszonlesést leplezett. Az udvaroncok versengő kórusa csak költői nevekkel illette a valódi mítoszt, ahogy egy nép felszabadult képzelete istennővé magasztalja önnön képmását. Így lett Tündérkirálynővé Angol Böske, aki erőt merített még a gyöngeségből is. Nőnek született, tehát kacéran udvaroltatott magának, hogy az udvari szerelem bűvöletével szelídítse magához a vérszomjas férfiakat. Épp ezért nem mehetett férjhez egyikhez sem, nem gondoskodhatott utódról. Ezért kellett csak igazán imádni: halandó személyében az államrend és az államvallás egyetlen biztosítékát. Egy ország imádkozott, saját jól felfogott érdekében, hogy „éljen a királynő”.

De meddig élhet? És meddig tartható együtt egy rohamosan változó társa-dalom? A bomlás előjelei korán megmutatkoztak. Ahogy terjedt a jólét, úgy súlyosbodott a nyomor. A gazdasági konjunktúra, mely a középrétegeknek kedvezett, a szélsőségekre lesújtott: a szegényember koldusbotra jutott, a főúr eladósodott. Erzsébet uralkodását végigkísérte a bajkeverő arisztokraták (Norfolk, Arundel, Essex) alkalmi lázongása, s ami ennél is nyugtalanítóbb: az országban állandóan gyülemlett a földjükről elűzött parasztok, a tönkrement kézművesek, a sínylődő bérrabszolgák reménytelen tömege. A századforduló táján érezhetően megnövekedett a feszültség; most már a gazdag polgárok is békétlenkedtek. Elegük volt belőle, hogy kereskedelmi monopóliumokkal finanszírozzák a grófok fényűzését, a pénzük ellenében önálló részt követeltek a hatalomból. A politikai széthúzás mindinkább megosztotta az angol állam-egyház eszmei egységét is: az igehirdető puritánok és az illegalitásba vonult katolikusok két pólusa között szekták és felekezetek szervezkedtek egymással szemben. Mindegyik a maga igazáért kardoskodott, s mindegyik táborban akadtak becsületes, szorgalmas, hívő emberek, megszállott fanatikusok és gátlástalan törtetők, harácsolók. A nemzet erkölcse meghasonlott; a polarizálódó társadalmi és vallási ellentéteket nem lehetett többé a királymítosz varázs-igéjével összebékíteni.

Hogy mennyire nem, bizonyság rá a békés hatalomátvétel. Erzsébet gondosan előkészített (s még gondosabban eltitkolt) zseniális kompromisszummal a protestáns skót szomszédot, a lenyakazott Stuart Mária fiát tette meg örökösévé, de zsenialitását sajnos nem hagyhatta rá a koronával együtt. A trón-utódlás krízise elmúlt, a nagyfeszültség fölengedett; azaz alattomosan szétáradt, mert voltaképpen nem oldódott meg semmi, csak elodázódott a katasztrófa. A filiszterlelkű Jakab királyból hiányzott a karizmatikus összetartó erő, nem ismerte az angolokat, isteni felségjogának dogmájában bízva elmulasztotta megnyerni alattvalói bizalmát. Így aztán hiába kötött békét a tengereken, a felkavarodott politikai indulatokat képtelen volt lecsendesíteni: a PARLAMENT szembefordult a KIRÁLLYAL. Az új helyzet mindenkit állásfoglalásra kényszerített, s ugyanakkor lehetetlenné is tette a választást. Mert az új és a régi értékek még mindig együtt tenyésztek megkülönböztethetetlen összenövésben. Az ellentét belülre húzódott, befészkelte magát az elmékbe és a dolgokba mint belső ellentmondás, feloldhatatlan, gyötrelmes dilemma. Minden más lett, mint ami. Az Erzsébet-kor lelkesen mitologizáló, szintetikus képzelete kíméletlenül analitikus, kiábrándult kritikai szellemnek adta át a helyét. A lelkek csodavárás és kétségbeesés között hányódtak. Miközben angol gyarmatosítók indultak az Újvilág meghódítására, Anglián elhatalmasodott a világvége-hangulat. Válságos évtizedek teltek, míg a nemzet riadtan és eltökélten készülődött rá, hogy végül is nyakát szegje koronás urának. De ezt már nem érte meg sem Jakab király, sem Shakespeare; békében térhettek örök nyugalomra.

Shakespeare kora: az örök béke álma, két polgárháború között. A történelem örvénymagja, ahol minden lehetséges és semmi sem valóságos – míg az ember azzá nem teszi. Csakhogy kifejleszthet-e relációiból bármiféle abszolútumot az emberi tudat? A kérdés a középkor és az újkor egymásba érő határ-vidékén merül fel; itt keresi rendeltetési helyét, vagyis léte értelmét a gondolkodó egyén. A kommunitások és fraternitások, a céhek, egyházközségek és városok falai leomlóban: nincs korlátozás, nincs védelem. A szabadságnak kiszolgáltatott ember vagy megsemmisül vagy érvényesül. Önerejéből? Isten segítségével? A Shakespeare-kori angol: hívő keresztény, csak épp vallása nincs. Ami van, ideológiai jelszónak és államigazgatási gyakorlatnak megfelel, de arra – már és még – nem alkalmas, hogy a kétkedőt örök érvénnyel eligazítsa a világban. A reformáció, az ellenreformáció és a konszolidáció egymást követő huzavonái során az egyház nemcsak tetemes vagyonát veszítette el, hanem jórészt a hitelét is. Hit nélkül pedig nem élhet meg a reneszánsz lélek, legalábbis Angliában. A szentségekből kivetkőztetett hit tehát világba vetettségéből teremt mitológiát, ember alkotta, világi transzcendenciákkal tölti be a hiányt. Erre szolgál az önimádat és a királyimádat, az üzlet, a politika, a tudomány és a művészet.

A reneszánsz kori angol kultúra kései kezdettel, lázasan és viszontagságosan fejlődött. Amikor Itáliában már Platónt jegyzetelték, és ékes latinságú leveleikben telivér olasz novellákat küldözgettek egymásnak a humanisták, Anglia még csatakiáltásoktól visszhangzott. Chaucer finoman kimunkált, gazdagon árnyalt, remek verssorait szétzilálta a barbár évszázad és a modernizáló nyelvfejlődés. A Tudor-korban mindent újra kellett kezdeni, ismét francia és olasz példák nyomán. Az egyetemeken meghonosodott a latin-görög „új tudomány”, az Udvarban felcsendült az angol szonett. VIII. Henrik pártfogolta a nemzeti pallérozódást: vendégül látta Erasmust és Holbeint, hivatalba tette Sir Thomas More-t. Aztán hullottak is a fejek, a tudós More kancelláré és a lírikus Surrey grófé, a többi közt. Az önkényuralom és a vallásviszály megint vissza-vadította az angol civilizációt; de nem sok időre. Erzsébet nem küldött vérpadra költőt, inkább ösztönözte, mint zaklatta az írókat. Udvarában és országában virágzott az irodalom.

Ahogy virágkorokban szokás: külföldi és hazai mintákat követve, s közben alkotóan kezdeményezve. Mint a kalózok a világtenger aranyát, úgy fosztogatták a világkultúra elmozdítható értékeit az értelmiség legjobbjai; s mint a képzett iparosok, olyan gyakorlatias műgonddal dolgozták fel a zsákmányt. Az új angol szellem mohó kíváncsisága és nagyra törő versenykedve nem ismert határt; mértéket is leginkább oly módon tartott, hogy maga csinálta. Elsajátított, kisajátított mindent, amihez csak hozzáférhetett. Fordításban közkézen forgott Ovidius és Ariosto, Plutarkhosz és Montaigne, Castiglione és Homérosz, együtt a Bibliával. Népszerű volt az elbeszélő költemény és a szonett, a történetírás, az útleírás, a pásztorregény, a pikareszk kalandregény, a tündérmese, a röpirat, a filozófiai esszé – és persze a dráma. A szerzők (mint a lovagias Sidney és Raleigh, mint a közrendű Spenser és Marlowe) többnyire az egyetemről jöttek és az Udvarnál tisztelegtek, de a könyveiket ponyván árulták. A legmagasabb műveltség szerves szimbiózisban fejlődött a legalacsonyabbal; a shakespeare-i minőség világszínvonalú népképviseleti kultúrában virágzott ki, nemzeti nyelven.

Angolul beszélni, éppúgy, mint angolnak lenni, több volt, mint állampolgári jog; kész kaland. A nyelvet, a „korai modern angolt”, gyors változás forradalmasította; szókincse, kiejtése, nyelvtana kötetlen, kifejezőereje és lehetősége korlátlan. Zabolázták, csinosították, mégis megérzett rajta a vad íz. A szavak éltek, szenvedélyesen és természetesen, érzékletesen és mámorosan. Halmozzam a jelzőket? A shakespeare-i angol tömény, terjengős, tősgyökeres; cikornyás, tudákos, vajákos... Vagy úgy is mondhatnám, hogy Shakespeare kortársai mitologikus nyelvet használtak; arra, hogy magába fogadja a világot és világot teremtsen magából. Ezt a nyelvet akkor még az angolokon kívül a világon senki sem beszélte. De a beszélő angol már a világszínpadra képzeli magát, társas-monológja kozmopolita tájékozottságú és kozmikus igényű. Shakespeare angol nyelvű színházában elfér Róma és Athén, Velence, Vienna, Verona, Illyria – és angolul beszél a vihar.

Igen, a színházban. Ha egyetlen szóban kellene metaforikusan összegez-nem Shakespeare korát, alighanem ezt választanám: színház. Ez a kezdet és ez a vég. A kor fantasztikus színielőadást produkált, a színjáték pedig híven visszamutatta „az idő, a század tulajdon testének alakját és lenyomatát”.